(Rosalie szemszöge) 

Kiliána –  morogtam az orrom alatt. Miért nem lehet engem békén hagyni? Ezt a döntést nem lehet csak úgy, könnyen, egyszerűen meghozni. Ha belemegyek az egészbe, akkor mi lesz? Meddig repít vissza az időmben? És hogy kerülök én majd Olaszországba? Még több kérdés. Remek.

- Rosalie – szólt egy érdes hang mögöttem.

Összerezzentem. Ismertem a hang tulajdonosát. Túl jól ismertem.

- Rosie, szívem – szólított újra. Nem feleltem. Nem, nekem ez nem fog menni. Hogy is képzelem én ezt? Csak simán visszapörgettetem az időt Kiliánával és várom, hogy Aro egyszer csak majd rám találjon?! Badarság az egész. – Rosalie, kedvesem – szólt újra. Most már válaszolnom kéne. Nem fog menni… nincs mit mondanom ennek az embernek. A hang tulajdonosa gyengéden átkarolta hátulról a derekam.

- Valami baj van, édesem? – kérdezte.

Igen, oltári nagy baj van. – akartam válaszolni, de egy hang se jött ki. Hiszen én most nem a vámpír Rosalie vagyok, nem… én most az emberi életem-élem.

- Jól vagyok – nyögtem ki végül.

- Rendben – nyomott egy csókot arcomra, majd elengedte a derekam és visszament a puccos társaságba. Hányingerem volt. Undorodtam magamtól, nem, nem is magamtól, hanem attól az embertől, aki megkeserítette az életem 1933-ban. Egyszer már végeztem vele, de ha kell, megteszem, még amennyiszer csak kell! Ő tette ezt velem, ő pecsételt meg a sorsom örökre, ő és a mocskos barátai. – Nyugalom Rosalie – nyugtattam magam gondolatban. A jövőben megfizettek mind azért, amit elkövettek.

- Nyugalom – fogta meg a vállam Kiliána.

- Miért hoztál ide? – kérdeztem feldúltan.

- Ő –  biccentett a fejével egykori vőlegényem felé – többé  egy ujjal se fog hozzád érni.

- Mi? –  kérdeztem összezavarodva.

- Carlisle nem fog arra járni azon az éjszakán, helyette más lesz ott – mosolygott kedvesen.

- Aro –  nyögtem, és éreztem, hogy a torkomba hatalmas gombóc nő.  Kiliána megváltoztatja az életem. De nem akárhogy.

- Igen, Aro találna rád akkor – bólintott.

- Nem – mondtam határozottan.

- Tessék? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Nem, haza akarok menni. Nem akarom, hogy bármit is változtass az életemen. Én Cullen vagyok és örökre az is maradok, ezen nem változtathat senki. Nekem már ők a családom! Nem fogom őket eldobni. – mondtam határozottan. Meghoztam a döntésem. Cullen leszek, amíg élek.

- Ostoba –  morogta mérgesen Kiliána. 

Újra otthon voltam. Még mindig a verandán ülve, és egy aggódó szempárral találtam szembe magam.

- Végre –  sóhajtott fel Emmett. Nem válaszoltam, nem néztem az arcára. A lelkem legmélyén összetört valami. Edwardnak tényleg igaza van, amikor azt mondja, hogy egy mérges kígyó vagyok. Megsebeztem Emmett-et. Ha nem is fizikailag, lelkileg mindenképp. Ő még nem tudja az igazságot, de már csak percek kérdése és úgyis megtudja. Nem kerülhetek többé a szeme elé. Majdnem cserbenhagytam. Ostoba liba vagyok.

- Gyere – nyújtotta felém a karját.

- Nem akarok – mondtam.

- Rosalie, nem tudom, hogy mi a baj. De bármi is legyen, az együtt túl leszünk rajta. - Em leguggolt elém és végig simított arcomon – én örökre melletted leszek, cicám.

Hirtelen Emmett mellkasára hajtottam a fejem, ő összekulcsolta a karjait hátamon és halkan, könnyek nélkül zokogni kezdtem.

Pár perc múlva Jacob jelent meg Renesmee-el a kezében.

- Menj innen kutya – morgott rá szerelmem.

- Hé,  én csak szólni akartam, hogy beszélni akarnak bent veletek – rántotta meg a vállát és visszasétált a házba. Em eltolt magától, hogy a szemeimbe nézzen.

- El kell mondanod mi zaklatott fel ennyire, aggódunk érted – állt fel, és ismét a kezét nyújtotta felém, én pedig elfogadtam azt, és csendesen besétáltunk a házba. Kíváncsi tekintetekkel találtam szembe magam.

- Rose – szólt Carlisle – El kell mondanod mi a bajod, látjuk, hogy nincs valami rendben.

Családom a nappaliban ült a kanapén és engem figyeltek. Mégis mit mondhatnék? „Egy vámpír megkeresett a múltamból és választás elé állított? Vagy, hogy Aro magának akar? Csak emberként?” Edward hirtelen felhorkant. A franc vigye el a képességét!

Nem tudtam mit mondani. Hiába próbáltam összerakni magamban egy értelmes mondatot, nem sikerült. Csak bambán tátogtam a családom előtt, mint egy partra vetett hal. Emmett bátorítón megszorította a kezem.

- Rosalie, nem fogunk megenni – próbálta feloldani a hangulatot Jazz és  éreztem a nyugalom édes hívogató hullámait magam körül.

Mély levegőt vettem, próbáltam megnyugodni és minden erőm összeszedni. Kénytelen leszek elmondani a történteket, bármi is lesz a következménye. Kedvesemre néztem, majd lehunytam szemeim kifújtam a levegőt, és belekezdtem.

- A történet hosszú, és bonyolult lesz – leültem az egyik kanapéra és szerelmem rögtön követett – kérlek, ne szóljatok bele, a végén majd elmondhatjátok a véleményeteket.

Mindenki bólintott, én pedig belekezdtem a mesébe.

- Egy napon kislánykoromban szüleim házában valami hívogatót vettem észre a közeli erdőben, vágyakoztam az a valami után, így elhatároztam magam, és elmentem a rejtélyekkel teli fenyvesbe. Csendes nap volt, csak a szél susogását hallottam, ahogy felkeveri az őszi levelek szín kavalkádját. Amikor elértem azt a vonzó, csodálatos dolgot a szám tátva maradt. Egy kő padon egy gyönyörű lány ült. Kezében egy papírral, úgy láttam, mintha sírt volna, de könnyek nélkül. Nem tudtam ki ő, de érdekesnek találtam. Leültem mellé, ő pedig mesélni kezdett. Régi, különös meséket. És azt mondta, hogy találkozunk még – itt megálltam. Eddig könnyen ment, de a következő rész már nem lesz ilyen egyszerű.

- Rosie, mondd el, kérlek, neked is könnyebb lesz – bíztatott Esme.

Újabb levegőt vettem, és folytattam.

- Pár  nappal ezelőtt rendkívüli dolog történt – hallottam, hogy a hangom megremeg – találkoztam a soha meg nem születendő lányommal – hajtottam le a fejem. Emmett még közelebb húzott magához. Tudta, hogy egy gyermek minden álmom, és tudta, hogy ezt sohase kaphatom már meg.

- Mégis hogy? – hallottam Carlisle nyugodt hangját.

- Biztos valami trükk volt – morogta Jasper.

Mindenki ötleteket kezdett gyártani, én pedig nem győztem a fejemet kapkodni köztük.

- Még nem fejeztem be – mondtam a kelleténél kicsit hangosabban – itt még nincs vége!

- Folytasd – suttogta Em a fülembe.

- Nem csak a gyerekem láttam. Magam is. Ember voltam, és újra terhes... – erre mindenki felszisszent – de nem csak én voltam ott azon a helyen, hanem az a gyönyörű lány is, akit kislányként láttam. Kiliána, ez volt a neve. Kiliána vámpír volt. Ő képes megváltoztatni a múltat, és a fantáziája által elképzelt helyre röpíteni bárkit. Engem is egy képzelgésébe küldött magával együtt. Elmondta, hogy ki ő, és mit akar tőlem – felsóhajtottam. Nem tudom folytatni, nem fogok a saját vesztembe rohanni.

- És mit akart tőled? – kérdezte Bella. Én pedig felnéztem Em szemeibe, ahol megértés csillogott. A tekintetem visszatáncolt Bella arcára.

- Aro küldte, hogy felajánljon nekem egy lehetőséget.

- De biztos volt egy csavar benne – mondta Alice.

Bólintottam. – Igen. Kiliána, vagyis Aro felajánlotta, hogy visszavisz a múltba, oda ahol még ember voltam. Arra a bizonyos fekete éjszakára az életembe. Csak egy dolgot változtatnának meg benne. Nem Carlisle – néztem nevelő apámra- találna meg, hanem Aro. Ő mentene meg, cserébe pedig egy olyan gyermekkel kellene megajándékoznom, mint Nessie – csuklott el a végén a hangom.

Minden arcra döbbenet telepedett. Senki nem mondott semmit, csak nézett maga elé. Igen, tudhattam volna, hogy nem kellett volna elmondanom. Mindenkinek jobb lett volna.

- Ne gondolj butaságokat – fintorgott Edward.

- Igazam van – ráztam meg a fejem, fel akartam állni, elmenekülni innen jó messzire, de egy hideg kar visszarántott.

- Nem engedlek el – mondta ragyogó szemekkel Emmett.

- De…  - kezdtem volna bele, de kezét a számra tette.

- Cullen maradtál, nem őket választottad, hanem minket. Feladtad az álmod, a vágyad értünk – suttogta kedvesem.

- Ez nem rád vall – húzta össze a szemöldökét Jazz.

- Köszi, öcsi – ejtettem egy halvány mosolyt.

Szóval nem haragszanak? Nem utálnak? Kiabálniuk kellene velem, kitagadniuk.

- Azt szeretnéd? – kérdezte elgondolkodva Edward.

- Nem, persze hogy nem! – tiltakoztam hevesen.

- Hallod a gondolatait? – kérdezte Carlisle.

- Igen, amióta belépett a házba. Kristály tisztán hallom őt – válaszolt Ed.

Emmett-hez bújtam, amennyire csak lehetséges volt. Érezni akartam édes illatát. Számomra bársonyos bőrét, és tudni, hogy ez a valóság, hogy itt van mellettem a családom.

- A Volturi nem fogja ilyen könnyen feladni – morogta az orra alatt Jazz.

- Nem számít, bármi történjék harcolni fogunk – mosolygott Em –  egyszer már sikerült őket meggyőznünk valamiről, mért ne sikerülne többször? – kérdezte.

- Nessie más volt Emmett – tiltakozott Carlisle.

- Nem számít, megvédjük a családot – mondta Bella.

- Egy kis bunyó  senkinek se árthat, igaz csajszi? – kacsintott szerelmem Bells-re, mire ő csak megforgatta a szemeit.

Minden az akaratomon múlott, a döntésemen. A kérdéseimre adott válaszaimon. Rajtam. Én döntöttem. És a döntésem által meghoztunk egy következő döntést.

- Harcolni fogunk – mondta mindenki elszántan, majd Emmett az arcomhoz hajolt és egy vad, szenvedélyes csókban részesített.

Most már tudom, a küzdelem az életünkért még csak most kezdődik… 

Vége