Akkor leszel igazi vámpír, ha kívánod a vért. Azt, hogy ölj. Kegyetlenül. Hogy érezd milyen, amikor a vér az ajkadhoz ér. Amikor az érzés átjárja a tested. Sőt, még jó érzéssel is tölt el. Amikor nem érdekel semmi. 
Akkor leszel vámpír. 

- Te aljas kígyó! – tört be az ajtón Sam Uley. A keze rám mutatott és egész testében remegett.  A szeme szinte lángokat szórt és megindult felém. Carlisle elé állt, és kezét a mellkasára tette, hogy megnyugtassa. A többiek is felálltak a nappali asztala körül. 
- Nyugodj meg Sam.  
Nem hatott rá. A férfi az öklét rázva törölte meg a szemét. Csak akkor tűnt fel, hogy sír. 
- Ez a mocskos vérszívó megölte a leendő feleségemet!! – kiáltotta torkaszakadtából, miközben rám mutatott az egyre jobban remegő kezével.  
Felálltam. 
- Nem én tettem, Sam. – mondtam és egy lépéssel közelebb mentem. 
- Nehogy közelebb merj jönni, mert letépem a fejedet! – rogyott Carlisle lába elé.  
Carlisle a vállára tette a kezét és megpróbálta felállítani. Sam nyakán az inak megfeszültek és a teste egyre jobban remegett. 
- Sam, próbálj meg lenyugodni. Épp most beszéljük meg a történteket. Úgy gondolom, szükséged lenne egy kis friss levegőre, hogy jobban tudj gondolkodni. Jacob is odakint van valahol. 
Sam megragadta Carlisle ruháját és az arcát közel húzta hozzá. 
- Megölte…- suttogta- megölte Emilyt… - csuklott el a hangja. A feje hátrahanyatlott a fájdalomtól, és egyre jobban szorította Carlisle nyakát. 
Közbeléptem. 
Megragadtam a vállát és erőből a falhoz nyomtam. A szemébe néztem, miközben mindkét kezét lefogtam. 
- Könyörgött, hogy öljem meg! Haldoklott! Ha nem teszem meg, most vámpír lenne!  
A szeme telve volt fájdalommal és gyűlölettel.  Egy pillanatra engedtem a szorításomból és itt vétettem el, ugyanis kihasználta a lehetőséget és átváltozott. Hatalmasat üvöltött és rám rontott. Mancsával megsebezte a jobb karomat, ami persze azonnal összeforrt, de a meglepettségtől így is elég dühös lettem.   
Megöltem volna, ha nem lépnek közbe. 
     Valaki hátulról megragadott és elvitt onnan, míg a többiek a dühös Sam Uley-t próbálták lefogni. 
A konyhába vitt. Letöröltem a vért a kezemről, majd felnéztem. Edward állt velem szembe és homlokráncolva engem nézett. 
- Miért hoztál ide? 
- Megölhetett volna. 
Felnevettem ezen a feltételezésen. 
- Szóval megvédtél. – emeltem fel az állam és szélesen mosolyogtam. 
- Fontos információkat tudsz. – kacsintott és felült a konyhapultra. 
Ha el akarta érni, hogy megsértsen és lefagyjon a mosoly az arcomról, hát elérte. 
- A beleegyezésem nélkül is meg tudod nézni azokat az információkat.  
Vállat vont.  
- Jobban szeretném tőled hallani. 
- Majd elmondom mindenki előtt. – dőltem neki a pultnak. 
- Nem hinném, hogy erre egyhamar sor kerül. 
- Hát, akkor ideje minél hamarabb megszabadulni attól a kutyától. – biccentettem és elindultam a nappali felé. Megragadta a csuklómat.  
Elkaptam. 
Áramütés. Bizsergés. 
Rámeredtem. 
- Ne érj hozzám.  
- Mi bajod van? –dörzsölte meg idegesen a tenyerét ott, ahol az előbb még az én kezem volt. 
- Nagyon jól tudod mi a bajom. – éreztem, hogy egyre jobban felerősödik a dühöm. Végig ezt próbáltam magamba fojtani, nem hagyhattam, hogy újra előtörjön ez az érzés. 
Edward zavarodottan nézett rám, majd az arcvonásai hirtelen átváltak meglepettségbe.  
- Ezt az egészet miattam csinálod? 
- Tűnj a fejemből! – kiáltottam rá és a kezemet a fejemre tapasztottam, mintha ki tudnám űzni onnan.  
Megfogta a kezemet és kényszerített, hogy ránézzek.  
- Tanya, annyira sajnálom. – suttogta és láttam rajta, hogy komolyan gondolja. 
- Nem mintha számítana. 
- Edward? – hallottam egy ismerős hangot a hátam mögül. Edward elengedte a pillantásom és a fejem fölött nézett el. Az arcán olyan érzelem suhant át, amitől görcsbe rándult a gyomrom. És ha a szívem dobogna, most megszűnt volna létezni. Elengedte a karomat, én pedig megfordultam. Bella állt ott kíváncsian várva, a karjában Reneesmevel.  
Hagytam, hogy az érzelmeim újra a mélybe süllyedjenek vissza, majd megfordultam és megkerestem Carlislet. 
       Csak a motor zúgása törte meg a csendet. A visszapillantó tükörbe néztem Jasperre és Emmetre. Emmet a lábán dobolt és a fejét rázta, valószínűleg egy olyan zenére, amit csak ő hallhatott. 
Mérges voltam. Mérges voltam magamra, azért mert hagytam, hogy az érzéseim felülkerekedjenek rajtam. Kétszer. 
- Tehát, ha jól értettem, a gyilkossal a bárban találkoztál. – szólalt meg végül Jasper. Kifelé bámult az ablakon a gondolataiba merülve.  
Bólintottam és beletapostam a gázba. 
– Hogyan lehetséges, hogy dobog a szíve? 
- Valószínűleg az anyja vérfarkas. – lekanyarodtam a Seattlet jelző táblánál, balra. 
- Volt már dolgod, ilyesmivel? 
- Nem, még soha. 
- Aztán beszélgetettek.  
Ismét bólintottam. 
- Vagy inkább erotikusabb vizekre eveztetek? – nevetett fel Emmet. Megköszörültem a torkomat, de nem nevettem. A gondolattól is mérgesebb lettem magamra. 
- Nem hinném, hogy a viccelődésnek itt az ideje Emmet. - szólalt meg mellettem Carlisle, aki eddig végig magába burkolózva ült. – Ez a férfi egy gyilkos. 
- Hát akkor most megmutatjuk milyen az, ha mi csináljuk ugyanazt vele.  
- Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lesz. Tudta, hogy ki vagyok és, hogy őt keresem. Tudta, hol lakom és oda vitte azt az indián nőt, mert tudta, hogy én úgysem tudnék ellenállni a vérének. Egy valamivel azonban nem számolt: hogy a vérfarkasok a mi oldalunkon állnak, így az a terve, hogy engem megöljön, nem jött be.  
Újabb csend következett és némaságba tettük meg a hátralévő utat. 
      Egy sötét, eldugott helyen parkoltam le. Kivettem a kocsi kulcsot és úgy fordultam, hogy mindenki engem lásson. 
- Először én megyek be. Ha meg adom a jelet, bejöttök. – adtam oda a kulcsokat Carlislenak. 
- Mi lesz a jel? – kérdezte Jasper. 
Levettem a brosst és a kezébe raktam. 
- Ezen követnek a Volturik. Nekem van még egy, tehát a kapcsolatot tudjuk tartani. Csak bemegyek, szétnézek, és ha valami baj van, jelzem. – mutattam rá a virágalakú ékszerre. 
Mindhárman bólintottak én pedig kiszálltam a kocsiból és egyenesen a bár felé vettem az irányt. 
    Odabent füst volt és alkohol szag. Szétnéztem és a pult felé indultam lassan, megfontoltan. 
  Leültem és a bárpultosra néztem.  
- Nahát, szépségem kétszer is? Azért remélem, nem szoktok ide. - vigyorgott rám a hézagos fogaival, de azért nyelt egy nagyot.  
- Ismét keresek valakit. – mosolyogtam és hátrasöpörtem a hajamat. Elértem a kellő hatást, ezért kissé közelebb hajoltam. – Nem emlékszik, járt-e itt az a férfi, aki tegnap éjjel? 
- Mintha kiment volna a mosdóba. – pislogott. 
- Köszönöm. – kacsintottam és a mosdófelé indultam. 
Berúgtam az ajtót. Ott állt a tükörrel szemben és engem nézett. A földön alkoholos üvegek voltak széjjel szórva. Az arcán mosoly terült el és megfordult. 
Egy pillanat alatt ott termettem előtte és nekivágtam a tükörnek, ami csörömpölve hullott a földre. 
- Nem hinném, hogy sokáig ott lesz az arcodon az a mosoly. – a szabad kezemmel kivettem a blúzom alatt lévő gyűrűt.  
- Múlt alkalommal is befuccsolt az a vacak. – nevetett fel, majd kitépte a kezemből és megragadta a karomat. Másik kezével a torkomat kezdte el szorongatni és a falhoz nyomott. 
- Tényleg ennyire lebecsülsz?  
Felnevettem. 
- Soha. 
Ő is felnevetett, majd megcsókolt. A szorítása egyre jobban lazult, míg el nem engedett és közelebb nem húzott az égő ajkaihoz. 
Finoman engedett el és végigsimította az arcomat. 
- Simán bevették a sztorit? 
 
1. vége: (ne kérdezd, miért van kettő) 
 
- De még mennyire. Most is odakint várnak és nem sejtenek semmit. Azt mondtam nekik, hogy majd jelet adok. Azonban, a brosst adtam oda , amin csak a Volturi lát. Tehát, amikor felgyújtjuk ezt a szemétdombot, látni fogják, és azt hiszik meghaltam.  
- Milyen ravasz. – nevetett és felvette a gyűrűt a padlóról. – Azt hittem nem lesz ilyen egyszerű.  
- Mikor okoztam én valaha is csalódást?- mosolyogtam rá. Megfogta a kezem és adott egy apró csókot mielőtt kirúgta volna a hátsó ajtót és magamögé nem dobta a szikrázó gyűrűt. 
      A bár hatalmas lángokra kapva égett el, miközben odabent emberek sikoltozva próbáltak kimenekülni. Kár, hogy elreteszeltem az ajtót. 
- Merre mennyünk? – néztem fel rá. 
- Hmm. Tengerpart? 
- Halakon akarsz élni? 
- Ki beszélt itt halakról? – kacsintott és kinyitotta nekem a kocsiajtaját.  
Beszállt, majd nevetve nyújtott át nekem egy jegyet. ,,Hawaii”.  
- Azt mondják, rengeteg különlegesség van arra. 
- Alig várom. – nevettem fel és belevetettük magunkat az éjszakába. 
 
2. vége:

- Igen. És a tiédet? 
- Azt mondtam segítek nektek elkapni a tettest. – mosolygott és felvette a gyűrűt a padlóról. Láttam, hogy az ő gyűrűje már nincs az ujján. Ez büszkeséggel töltött el. 
- Tehát, majd azt hiszik te is bent égtél velem. 
Bólintott. 
Pár pillanatig a szemembe nézett, majd vállat vont a kimondatlan kérdésemre. 
- Sok mindent megváltoztat egy kis vér. 
- Tudom. – mosolyogtam és közelebb mentem. – De hiányozni fog. Láttam az arcodon mielőtt eljöttünk. 
- A lányom. 
- Majd néha távolról figyeljük. Ha nagyobb lesz, titokban tartjuk vele a kapcsolatot. 
Bólintott és adott egy apró csókot. 
- Túl régóta tart ez. – mondta, majd kirúgta a hátsó ajtót és magunk mögé dobta a gyűrűt. 
     A bár hatalmas lángokra kapva égett el, miközben odabent emberek sikoltozva próbáltak kimenekülni. Kár, hogy elreteszeltem az ajtót. 
A Volvo felé indultam, de ő másik irányba terelt. Beültünk és rám nézett. 
- Merre szeretnél menni? 
- Választási lehetőségből van egy pár. – mosolyogtam. 
- Időnk is rengeteg van. – sóhajtott fel, mintha zavarban lenne. Elővettem a kesztyűtartóból egy térképet. 
- Na, taposson a gázba Mr. Edward Cullen!