Két hónapja történt, hogy Carlisle átváltoztatott vámpírrá, és megmentette az életem. Jól fejlődtem, mint halhatatlan mivel Esme nem dolgozott így ő tanított engem. A házból ugyan nem mehettem ki (csak az erdőbe) mivel engem mindenki halottnak hitt a városban. Szörnyű volt abban a tudatban élni, hogy a szüleim engem gyászolnak, és még csak a holttestem sem került elő. Anyám biztos egész nap zokog, apám pedig csak vigasztalja, hogy van rá esély, hogy előkerülök, de mind hiába nem fogok előkerülni. Az életemet mostantól a Cullen családdal fogom élni, mint vegetáriánus vámpír. Örültem, hogy túléltem viszont elmondhatatlanul szomorú voltam, amiért nem lehet gyerekem. Egész életemben arra vártam, hogy megtaláljam az igazit és gyerekeim szülessenek. 
A bosszúállás Royce és a barátai iránt egyre csak nőt bennem. Ő miattuk kell így lelketlen teremtményként leélnem az életem. Soha nem adatik meg nekem az, az öröm, hogy nagymamaként a verandán ülve figyeljem, ahogy az unokáim játszanak az udvarban. Soha nem élem át az anyaság szépségeit. Soha nem lehetek tizenkilenc éves. Bosszút fogok állni és megtorolom az ellenem elkövetett tetteiket. A tervem már kész volt, már csak egy időpont kellett a végrehajtáshoz. Egyik este Carlisle, Edward és Esme arról beszélt, hogy mikor kéne és hova költöznünk. 
- Szerintem még várjunk egy kicsit – vélekedett Esme. 
- Miért? Már majdnem öt éve itt élünk az embereknek fel fog tűni, hogy egy percet sem öregedtünk – adta a véleményét a beszélgetéshez Edward. – És most itt van ő is – bökött a fejével felém. 
Ez hihetetlen még mindig utál. Mi rosszat tettem ellene? 
- Szerintem is mennünk kéne – állt Edward pártjára Carlisle. 
Hirtelen ötlettől vezérelve én is megszólaltam: 
- Kérek két hetet! 
- Minek? – kérdezte Edward megint a gyűlölködő hangját használva. 
- Csak! – vágtam vissza. 
Edward felpattant a fotelből és elém ugrott, a kezét az arcom elé tartotta és készült pofon vágni. 
- Fiam, ne tedd ezt! – parancsolt rá még épp időben Carlisle atyai szigorral a vállára tette a kezét. 
Még vetett rám egy utolsó sötét pillantás, majd kiugrott az ablakon Carlisle pedig követte.  
- Sajnálom! – suttogtam. 
- Ugyan nem a te hibád! – vigasztalt Esme. – Egyébként köszönöm, hogy mellém álltál a költözést illetően. De minek neked még két hét? 
- Szeretnék… elintézni valamit. 
- Rendben. – Esme nem kérdezősködött tovább ezt tiszteltem benne és minden mást is. 
Edward és Carlisle is megadta nekem a két hetet. A tervem kész volt. Először John-t ölöm meg aztán Danielt majd Christ és Pault (akik ikrek) végül pedig Royce-ot. De a vérükből nem fogok inni, mert azt nem tudnám elviselni, ha ilyen mocskos vér, kerülne a testembe. 
 
Júniusi éjszaka volt és John az utcán sétált hazafelé. Nem is sejtette, hogy a bejárati ajtaja mögött maga a halál vár rá. Egyre közelebb ért az ajtóhoz és én egyre jobban küzdöttem a szomjúságommal. Mi van, ha nem bírom megállni és kiszívom a vérét? Rosalie elhatároztad magad és nem iszol a véréből! Parancsoltam magamnak gondolatban. Vettem egy nagy levegőt felkészültem. John belépett az ajtón és elakadt a lélegzete. 
- Hello, John! Ugye emlékszel rám? – kacarásztam, de a hangom olyan volt, mint a jégcsap. 
- Ro… Rosalie Hale? – dadogta. 
- Igen drága, John az vagyok! Hogy vagy? Mi történt veled mióta nem láttalak? Tudod, mit inkább majd én beszélek! Nos, miután ott hagytatok meghalni az út szélén, egy illető megmentette az életem és vámpírrá változtatott. 
Ezen egy ideig elgondolkozott majd félénken megszólalt. 
- Az lehetetlen! 
- Nem, John nem az! Először én is azt hittem, de ím, itt az élő… vagyis nem élő példa én! 
Közelebb mentem hozzá és minden erőmet beleadva pofon vágtam. A fogai csak úgy záporoztak a padlóra ő pedig nekirepült a falnak. A szájából friss vér kezdett el szivárogni. Az illat megbabonázott, de ellen tudtam állni. Odamentem hozzá és belerúgtam a combcsontjába, ami recsegve tört szét. A vér itt is kiserkent és még több ellenállás kellett ahhoz, hogy ne kóstoljam meg. Tudtam, hogy ha itt hagyom, elvérzik és meghal, de nem tudtam megállni. Ahol csak értem eltörtem a csontjait. Végül már ő könyörgőt nekem, hogy öljem meg, erre rádörrentem: 
- Nem azt csinálom? 
Mikor a szíve egy utolsót dobbantott, otthagytam. 
Hazaérve semmi bűntudatot nem éreztem. Edward bizonyára kiolvassa a fejemből a történteket, ezért próbáltam nem a mai estére gondolni. Persze, hogy nem ment. Edward vagy nem figyelt rám vagy nem akarta felhozni a témát.

Danielt, Christ és Pault egymás utáni napokon öltem meg. Tudtam, hogy Royce retteg attól, hogy megölik ezért vártam, hogy had rettegjen csak még. Edward nagy meglepetésemre egy közös vadászatra invitált. Zavarodottan igent mondtam. Már az erdő közepében voltunk mikor megtorpant előttem és megállásra késztetett engem is. 
- Mért csinálod ezt? – rám sem nézve hadarta el a kérdést olyan gyorsan, hogy még én is alig értettem. 
- Mit érdekel az téged? – válasz helyett visszakérdeztem. 
- Mert már te is a család tagja vagy. Szóval? 
Elgondolkoztam mit is mondhatnék. Edward a családjának tekint? Ezt nem hiszem el. Ahelyett, hogy beszéltem volna, inkább gondoltam. 
- Csak gondolj már! – sürgetett. 
Visszagondoltam emberi életem egyetlen olyan emlékére, amire pontosan emlékszem. Láttam magam előtt az utat ahol gyalogoltam és beleborzongtam az emlékek áradatába. Mikor ahhoz a részhez értem ahol Royce letépi a kalapot a fejemről és az kitép a hajamból pár tincset. Újra éreztem a fájdalmat és automatikusan a fejemhez kaptam. Aztán ahhoz a képhez is elértem amikor Carlisle megment. Aztán visszatértem a valóságba. 
- Most már tudod. 
- De ennek semmi… 
- Igen is van értelme! – szakítottam félbe. – Te nem tudod milyen szörnyű volt, amikor megerőszakoltak és halálra verve ott hagytak az úton meghalni! – ordibáltam magamból kikelve. 
Letérdeltem a vizes avarba és a tenyerembe temettem az arcomat. A szememet valami elkezdte csípni. Ilyen lehet könnyek nélkül sírni? Odajött hozzám és a kezét a vállamra tette. Majd együtt érzően megszólalt. 
- Sajnálom! 
Felálltam és a szemébe néztem. 
- Nincs kedvem vadászni! 
- Gyere mennyünk haza. 
A tőle megszokott tempónál kicsit lassabban indult el, hogy lépést tudjak vele tartani. Útközben megéreztünk pár vaddisznót, így hát mégis csak vadásztunk. Én most ittam először vaddisznó vért és megállapítottam, hogy nem túl finom. Eddig még csak szarvast, őzet, medvét és vaddisznót ittam. Hazafelé Edward egy szót sem szólt így egymás mellett csendben futva értünk haza.  
 
Esme és Carlisle már pakolódtak. Nem értettem, hogy miért. 
- Hova pakoltok? – érdeklődtem némi kíváncsisággal a hangomban. 
- Elfelejtetted, hogy költözünk? – kérdezte Esme. – Már megbeszéltük, hogy költözünk. 
- Letelt a két heted – emlékeztetett Edward. 
- Mindjárt jövök, csak van még egy kis… elintézni valóm. 
- Veled megye… 
- Egyedül kell megtennem! – szakítottam félbe Edwardot. 
- Csak elkísérlek – megadóan emelte fel a kezét mintha pisztolyt szegeznék rá, nem mintha az ártana neki. 
Felkacagott a gondolatomon. 
- Nem tudnál kiszállni a fejemből? 
- Sajnálom! Akkor veled mehetek? – kérdezte újra. 
- Nem bánom. 
Már épp indultunk amikor Esme utánunk szólt: 
- Hova mentek? – a hangja olyan volt, mint egy aggódó anyáé. 
Nem tudtam mit mondjak, de Edward megelőzött a válaszadásban. 
- Rosalie szeretné még egyszer megnézni a házukat és a szüleit – hazudta méghozzá nagyon is jól. 
- Amikor nem vagy itthon akkor is oda szoktál menni? – szegezte nekem a kérdést Esme. 
- Igen – hazudtam, de nem olyan jól, mint Edward. 
Hátat fordítottunk és emberi sebességgel elindultunk az ajtó felé. 
- Siessetek haza! – szólt utánunk. 
- Rendben! – válaszoltunk egyszerre mind a ketten. 
Már az utcákon futottunk végig a King kúria felé mikor végre meg tudtam szólalni. 
- Mért hazudtunk Esmének? 
- Csak nem akartam, hogy izguljon. 
A King kúria pont olyan volt, mint amilyenre homályosan emlékeztem. A kert olyan hatalmas volt, hogy három focipálya is elfért volna benne. Hallottam a közelben csörgedező patak hullámainak hangját, a szél halk susogását. Kapunyitással nem vesződtünk inkább átugrottuk. Royce szobája a harmadikon volt. A szülei biztos felébrednek, a zajra szóval gyorsnak kell lennem. Nem! Ezt a kegyelmet ne adhatom meg neki. Lassú és kegyetlen leszek. Beértünk a házba és felballagtunk a harmadikra. Royce szobája elé állva azonban rá kellet jönnöm, hogy nincs itthon. Ez feldühített. Ha Edward nincs ott és nem fogja, be a szám biztos elordítom magam. Belökött a szobába. 
- Biztos megtudta, hogy ő következik ezért bújt el az a féreg! – dühöngtem. 
- Ilyen könnyen azért nem léphet meg! – vigyorodott el csibészesen Edward. – Csak követnünk kell a szagát – benyúlt a szekrénybe és kivette Royce egyik ingét. – Tessék, szagold meg. 
- Mi van? – értetlenkedtem.  
- A szaga miatt, hogy tudjuk követni – magyarázta. 
Kelletlenül megszagoltam. Az illata jó volt, de nem csábító. 
- Megjegyezted? – kérdezte Edward bársonyos hangján. 
Bólintottam. Edward kiugrott az ablakon én pedig bizonytalanul követtem. A bank felé vettük az irányt mikor meghallottam Edward hahotázását. 
- Mi olyan vicces? – kérdeztem. 
- Semmi, csak elképzeltem, ahogy egy páncélozott ajtó mögött kuporog! 
Most már mind a ketten nevettünk. Út közben elhaladtunk egy esküvői ruhabolt előtt. És eszem bejutott mi lenne, ha menyasszonynak öltöznék. Visszafordultam és a kirakatablakot betörve, bementem és kiválasztottam a legdrágább ruhát. Felvettem és a tükör előtt állva elfogott a zokoghatnék. 
- Na, milyen? – kérdeztem Edwardot végül is egy férfi véleménye is számít. 
- Férfi véleményem szerint csodaszép vagy. 
Most biztos elpirultam volna, ha tudtam volna. Ez nem fog hiányozni az emberi életemből soha nem szerettem, ha elpirulok. Viszont sok dolog fog hiányozni. Szerettem újfajta ételeket kóstolni, de most ha csak az emberi ételekre gondolok, máris elfog a rosszullét. Hiányozni fog az alvás is, helyette most van plusz pár órám naponta. Elindultam az ajtó felé mikor Edward utánam szólt: 
- Nem kéne kifizetni? Szerintem valakinek sok idejébe telt megvarrni azt a ruhát. 
Elgondolkoztam és eszembe jutott, hogy mindig is szépen tudtam utánozni mások írását. 
- Fizesse inkább Royce családja. 
Odamentem a pulthoz és egy papírlapra ráírtam Royce írásával, hogy „Elvittem egy ruhát, majd kifizetem” és végül alá írtam. Edward csak bámult tátott szájjal és megtapsolta. Erre elnevettem magam és futva tovább indultam. Mikor odaértünk a bankhoz Edward elbújt egy sikátorban én pedig bementem.

Belépve az ajtón az épület nagysága és szépsége tárult a szemem elé. A szépen faragott fehérmárvány oszlopokkal tartott mennyezetet a Kingek családi címere díszítette. A falak is fehérre voltak festve és tele voltak a King család már nem élő tagjainak portréival. Jól tudtam, hogy merre vannak a széfek, mert apám megmutatta. Elindultam hát a folyóson Royce illatát követve. Amint bekanyarodtam két alvó őrt láttam meg az egyik széf előtt. Lassítottam a lépteimen nehogy felébresszem őket. Odaértem hozzájuk és egy-egy ütéssel leütöttem őket. Az ütés olyan erejű volt, hogy azonnal belehaltak. Ejnye, Royce milyen fából faragták az őreidet! Gondoltam gúnyosan és egy mosoly szökkent a számra. Az páncélajtót egy hatalmas lakat zárta, amit egy könnyed mozdulattal darabokra törtem. Megragadtam a kilincset és kirántottam a helyéről az ajtót. Royce ott feküdt a sarokban egy ki ágyon, ami a méretéből ítélve nem lehetett túl kényelmes. Aludt. Nem kelt fel a zajra. 
- Kelj fel te idióta! – ordítottam rá és ő ijedtében leesett az ágyról.  
Felnevettem. Rám nézett és kerekre nyíltak a szemei. 
- Rose! Drága, Rosalie azt hittem már soha nem látlak újra… 
- Fogd be a szád! – vágtam a szavába mire ő azonnal csöndben maradt. – Tudod a legutóbbi találkozásunk óta, hogy is mondjam… változtak az erőviszonyok. Most te vagy a gyenge, aki nem tudja megvédeni magát – a hangom annak ellenére, hogy egy gyilkosságra készülök nyugodt és csendes volt. 
- Csak nem akarsz megölni, Rose? – kacagott fel hangosan a mondat végén.  
- Dehogynem! – vágtam rá a választ. 
Megrándult az arca, de megpróbálta leplezni. Láttam a szemében, hogy fél és elgondolkodik mit is mondhatna a védelmében. 
- Gyönyörű vagy, Rosalie – a nevemnél megbicsaklott a hangja, de folytatta. – Sajnálom. 
- Azt hiszed, ezzel minden el van intézve? Látod mi lett belőlem? Nézz a szemembe Royce nézz a szemembe! – parancsoltam neki. 
Vonakodva, de bele nézett a vörös szemeimbe és a meglepetéstől hátralépett és a teste tejesen a falhoz simult. 
- Mi… mi… mi történt a szemeddel? – dadogta a félelemtől csengő hangon. 
- Nos, hogy is mondjam vámpír lettem! – hajoltam hozzá olyan közel, hogy az orrunk majdnem összeért. 
Royce becsukta a szemét, hogy ne keljen az enyémbe néznie. 
- Múltkor még azt mondtad napokig tudnád a szememet nézni. Mitől változott meg a véleményed? Ja hisz vámpír vagyok! 
Ökölbe szorítottam a kezem és hasba vágtam, minek következtéül hányni kezdett. Miután mindent kihányt eldőlt a földön. Ütöttem, vágtam ahol csak értem minek következtében a teste számos helyéből folyni kezdett a vér. Vele nem voltam olyan kegyelmes, mint a barátaival nem öltem meg őt egyből, hanem ott hagytam egyedül szenvedni.  Amint kiértem a bankból és a Cullen ház felé vettem az irányt Edward csatlakozott hozzám. 
- Ügyes voltál! Az a féreg jól meg kapta! Tudod mennyire megrémült, amikor meglátott? Először azt hitte, hogy szellem… 
- Kérlek, szépen ne beszéljünk most erről! Semmi kedvem nincs hozzá! 
Csendesen futottuk le a hazafelé út többi részét és a pakolás alatt sem szólt hozzám Edward egy szót sem. Mivel a teherbíró képességünk nagy volt ez minden holminkat kézben cipeltük és futva tettük meg az utat új otthonunk felé.