(Alice szemszöge)

Éppen vadásztunk, amikor valami furcsa érzésem támadt. Valahogy úgy éreztem, hogy haza kell mennünk. Amikor egyre közelebb értünk a háthoz úgy lett egyre erősebb Bella frézia illata. Tudtam, hogy ma fog eljönni. Így legyen 5-ösöm a lottón. Na, jó, az mondjuk, szabálytalan lenne, mert ki tudnám figyelni a nyerő számokat.

Én értem a legelőször a házhoz és még épp időben.

• Jaj, ne! – hallottam meg a hangját – Jobb lesz, ha én megyek. – de már késő volt, mert már ott álltam az ajtóba.
• Nem mész te sehová. – mondtam vészjóslóan.
• BELLA! – rontott be mögöttem drága bátyám és egy csontropogtató ölelésbe részesítette Bellát. – Hiányoztál hugi!
• Te is nekem Emmett! – kacagott fel.
• Na, ugye, hogy megmondtam!– vigyorogtam a mögöttem álló Jasperre.
• Szia, Bella! – mondta, majd ő is megölelte. – Üdv újra Forksba.
• Hello Jazz.
• Jó újra látni Bella! – lépett hozzá Rose és mindenki legnagyobb megrökönyödésére megölelte Bellát!
• Én is örülök! – viszonozta az ölelést barátnőm. – De most már menj! Tudom, hogy minden vágyad hogy megnézd, hogy van Anthony.
• Köszönöm! – nézett rá hálásan, majd Emmettel együtt eltűntek az emeleten.
• Szervusz, Bella! – köszönt Carlisle és Esméhez lépett.
• Már megint nem hallgattál rám. – mondtam neki és én is megöleltem.
• Mikor szoktam én bárkire is hallgatni?
• Tudtam én, hogy haza kell jönnünk. – mosolyogtam rá.
• Tudtam én, hogy már egy fél órája el kellett volna indulnom. – nézett rám gúnyosan. – És én most engedelmetekkel elmennék.
• Hova sietsz Belluska? – jött le Emmett az emeletről. Mikor elérte a kanapét levette a kabátját és rádobta. Egyáltalán minek volt még a póló fölött kabát rajta?
• Nézd már milyen érdekes fogas! – lépett mögé Esme és felemelte a ruhadarabolt, majd odadobta Emmettnek. – Olyan kanapé formája van.
• Most hogy mondod anya! – nevetett fel Emmett és kivitte a fogashoz a kabátját. Ám ekkor nekem feltűnt valami. Edward nincs itt! Na, jó Én most felmegyek és megölöm!

• Egy perc és visszajövök! – mondtam, majd elindultam felfelé a lépcsőn. Elhatároztam, hogy nyugodt maradok, de ez nem jött be. – EDWARD ANTHONY MASEN CULLEN! MOST AZONNAL GYERE LE!
• Alice megkérhetnélek, hogy ne kiabálj? – mondta, mikor beléptem a szobájába.
• Nem, nem kérhetsz meg! – suttogtam, mert amit mondani fogok nem biztos, hogy a többieknek is hallani kéne. – Mi a jó Istent keresel még itt fönn? Meg ne próbálj nekem hazudni! Látom rajtad, hogy még mindig szereted. De akkor küzdj is érte, a jó ég áldjon meg. Ha nem harcolsz, akkor sohase fogod visszakapni. Most komolyan jó az neked hogy mindketten szenvedtek? Szerezd vissza és legyünk végre megint egy család. Az idő, már úgy se tudod visszapörgetni, úgy hogy ne keseregj a múlton. Esélyt kaptál arra, hogy visszaszerezed, erre te megint elengeded őt? Nem vagy te eszednél! Két percet kapsz, hogy le gyere! Ne várd meg, hogy megint feljöjjek! – mondtam, majd leviharoztam a lépcsőn.
• Na, mi a helyzet? – kérdezte Jazz, majd átölelt.
• Makacs, mint az öszvér, de azt hiszem sikerült rá hatnom.
• Esme! Kérhetek egy tányért? – szólt ki a konyhából Bella. – Felvinném a levest Anthonynak.
• Persze! – mondta Esme kedvesen, majd elindult a konyhába. – De nem hinném, hogy sok értelme van.
• Majd meglátjuk! – válaszolt Bella sejtelmesen.
• Hmm… anya! Egyre jobban főzöl! – állapította meg Emmett.
• Ezt nem én főztem!
• Hanem? – hökkent meg mindenki
• Én! – lépett elő Bella egy tálcával a kezében.  – Na, azért ennyire nem kell meglepődni. – mondta, mert Emmett kicsit sem értelmes képet vágott.
• Hogy, hogy te főzted? – néztem rá kérdőn.
• Titok! – mondta mosolyogva majd elindult fölfelé a lépcsőn. Edward éppen ekkor indult el lefelé a lépcsőn nagy sebességgel, aminek következtében egyenesen belement Bellába. Drága barátnőm a meglepetéstől hátratántorodott és az összes leves rajta kötött ki és, ha Edward el nem kapja, akkor hátraesik és legurul a lépcsőn. Fél perc múlva még ugyanígy álltak elmélyedve egymás szemében. Láttam, hogy nagy erőfeszítésbe került, hogy ne csókolják meg egymást. Pedig milyen szép lenne. Elsőnek Bella tért legelőször magához.
• Öhm… köszönöm. – motyogta lehajtott fejjel.
• Jaj, annyira sajnálom, ne haragudj! – tért magához kedvenc bátyám is. Az viszont egyiküknek sem tűnt fel, hogy Bella még mindig Edward karjában van. Erre Ed rögtön elengedte Bellát. Már megint a fejembe turkál!!! – Nem tudom, hogy történhetett! Bocsánat!
• Mondjuk, ha nem száguldoznál 100km/h – s sebességgel a lépcsőn, akkor ez nem történt volna meg, és Belluska nem lenne nyakig paradicsomleveses. – nevetett Emmett.
• Jaj, a leves! – nézett magán végig Bella. – Jobb lesz, ha én hozok egy másik tállal. – mondta, majd elviharzott a konyhába.
• Nem egészen így gondoltam, de hatásos volt! – vigyorogtam Edwardra.

(Bella szemszöge)

• Esme! Kérhetek egy tányért? – szóltam ki a konyhából. – Felvinném a levest Anthonynak.
• Persze! – hallottam Esme kedves hangját. – De nem hinném, hogy sok értelme van.
• Majd meglátjuk! – válaszoltam sejtelmesen.
• Hmm… anya! Egyre jobban főzöl! – állapította meg Emmett.
• Ezt nem én főztem!
• Hanem? – hökkentek meg.
• Én! – léptem elő egy tálcával a kezemben.  – Na, azért ennyire nem kell meglepődni. – mondtam, mert Emmett elég bugyuta képet vágott.
• Hogy, hogy te főzted? – nézett rám kérdőn Alice.
• Titok! – mondtam mosolyogva majd elindultam fölfelé a lépcsőn. Egyszer csak éreztem, hogy valaki nekem jött. A lökéstől megtántorodtam és hátra estem volna, ha egy erős kar meg nem fog. A paradicsomleves viszont egy az egyben rajtam kötött ki. Mikor felnéztem a lélegzetem is elállt. Edward ált velem szembe. Egyszerűen nem bírtam elszakadni tekintetétől. Hihetetlenül vágytam a csókjára. Most ébredtem csak rá igazán, hogy még mindig teljesen oda vagyok érte. Ám ekkor az elmémbe kúsztak a gyerekeim képei és ráébredtem, hogy mi már nem lehetünk együtt.
• Öhm… köszönöm. – suttogtam, de a fejemet, a világért sem emeltem volna föl.
• Jaj, annyira sajnálom, ne haragudj! – kapott észhez Edward is majd elengedett. – Nem tudom, hogy történhetett! Bocsánat!
• Mondjuk, ha nem száguldoznál 100km/h – s sebességgel a lépcsőn, akkor ez nem történt volna meg, és Belluska nem lenne nyakig paradicsomleveses. – vigyorogott rá Em. Van benne valami.
• Jaj, a leves! – nézem végig magamon. – Jobb lesz, ha én hozok egy másik tállal. – mondtam, majd gyorsan elmenekültem. A ruhámmal, és a hajammal jelen pillanatban nem törődtem. Kimertem egy újabb adagot. Kilépetem a konyhából és ismét elindultam felfelé.
• Megyek, megkeresem a felmosót. – nézett a többiekre Esme. Amint felértem Anthony szobája felé vettem az irányt. Amikor beléptem rámosolyogtam Rosera.
• Hoztam egy kis ennivalót Anthonynak.
• Köszönöm, de úgy se fogja megenni. – mondta, miközben leültem az ágy szélére.
• Anthony, ha egy falatot megkóstolsz, akkor megígérem neked, hogy kiszállhatsz egy kicsit az ágyból. – mosolyogtam rá. – Rendben?
• Ühüm. – bólogatott, majd a szájához emeltem a kanalat és nagy nehezen megkóstolta. és láttam rajta, hogy ízlik neki. Naná, hisz van benne vér is. Csodálkoznék is, ha nem enné meg.
• Na, ugye hogy nem is olyan rossz? – néztem rá majd elé raktam a tálcát és elkezdte enni.
• Hát veled meg mi történt? – nézett rá a ruhámra.
• Éppen jöttem felfele a lépcsőn, amikor Edward belém jött és rám borult az egész tál paradicsomleves.
• Oh, akkor Emmett azon humorizált. – nevetett
• Igen. Végeztél is? – néztem Anthonyra, mert láttam, hogy leteszi a tálcát.
• Igen, köszönöm szépen nagyon finom volt. – mondta hálásan.
• Nincs mit! – simogattam meg a fejét, majd elindultam lefelé.
• Ezt meg hogy csináltad? – nézett rám Jasper, majd az üres tányérra.
• Nem hiszem el, hogy nem érzitek – tettem le a tálcát az asztalra.
• Még is mit kéne éreznünk? – értetlenkedett Carlisle.
• Vért is tettem a levesbe. – mosolyogtam rájuk. – És láss csodát, mind megette.
• Roppant elmés. – vigyorgott Emmett.
• Ugye? Büszke is vagyok magamra! – húztam ki magam mire elkezdtek nevetni. – Én viszont, most már megyek, mert nem szeretem a paradicsomleves körítést magamon.
• Nem mész sehova! – tiltakozott a kis kobold. – Majd kapsz tőlem egy ruhát és itt lefürdesz!
• Alice én jobb szeretem a saját ruháimat, de ha ennyire szeretnéd, akkor felhívom Christ, hogy hozzon nekem valami ruhát és elémegyek el és elhozom. – próbáltam kompromisszumot kötni, mert az igazat megvallva én se szerettem volna elmenni. – Így jó lesz?
• Rendben. – egyezett bele Alice én pedig már tárcsáztam is a számot. Kicsöngött, majd Chris fel is vette.
• Szia Bella! Valami baj van? – kérdezte
• Hello Chris! Nincs semmi baj, csak szeretném, ha elhoznál nekem az erdőbe egy ruhát. – magyaráztam.
• Ok. Mindjárt keresek valamit neked. – hallottam amint lázas kutakodásba kezd és már előre is féltem attól, hogy mit választ.  – És szabad megtudnom, hogy miért is kell neked most ruha?
• Persze! Paradicsomleveses vagyok tetőtől talpig.
• Ugye ez most nem komoly? – röhögött.
• De, de mit szöszmötölsz már eddig? – semmi jót nem sejtek. Mire készül ez a gyerek?
• Egy perc csak nem találom a fényképezőgépet! – mondta mire meghallottam, hogy a többiek nagyban nevetnek mögöttem.
• Haha, nagyon vicces. Az erdőben találkozunk! Szia!
• Csaó! – köszönt el.
• Jó fej a gyerek! – nézett rám Emmett. – Van humora.
• De a lényeg, hogy hozza a ruhádat! – szólt közbe Alice.
• Miért, szerintem így is csinos! – vigyorgott a nagy maci. – Igaz Eddy? – na, ezt még visszakapod.
• Oh, köszönöm Emmett! – mondtam meghatottan, majd villámgyorsan megöleltem, minek következtében ő is csupa paradicsom lett. – Upsz, bocsi! – vágtam ártatlan képet.
• Azt hiszem, megyek és előkerítem a fényképezőt! – állt fel Edward és már el is tűnt az emeleten.
• Hát te meg hogy nézel ki? – jött le Rose az emeletről, és amikor meglátta a drága férjét elröhögte magát.
• Azt hiszem, nem csak én fürdök ma! – néztem kaján vigyorral a képemen Emmettre. – Na, én mentem. Egy perc és jövök vissza! – köszöntem el, majd már el is tűntem a fák sűrűjében.