(Carlisle szemszöge) 

Már öt napja él velünk Rosalie, és az emberek kezdenek felhagyni a keresésével is. Szerencsére eszükbe sem jutott igazán, hogy a házunk környékén keressék, bár tény, hogy mi elég messze vagyunk már az eltűnése helyszínétől, hiszen Vera a barátnője készségesen tett vallomást arról, hogy náluk töltötte a lány az estét, és onnan egyenesen hazaindult. Tehát logikusan senki sem kereste őt az erdő irányába. Ez nem is baj, mert így legalább nyugodtan elvihettük vadászni őt minden nap. Újszülöttként még nem akarom túlságosan visszafogni a táplálkozását, mert még a végén bevadul, és akkor Edwarddal feltétlenül ketten kellenénk a lefogásához, nekem pedig be kell járnom dolgozni, különben elég gyanúsak lennénk. Edward folyamatosan figyeli Rose-t, így nincs miért idegeskednem. Esme is megpróbál az egyéb teendőin kívül minél több időt szakítani a lányra. Lassan el kéne vele majd beszélgetnem arról is, hogy a vámpírság jár bizonyos lemondásokkal is, de Edward szerint jobb, hogyha a meddőség témát elkerülöm addig, amíg már nem lesz erősebb nálunk, mert ha most tudja meg, akkor nem fogja érdekelni, hogy ki kerül az útjába, és akár életeken át is megöli a támadóit. Nem fog törődni vele, hogy ki van előtte. Nem tetszik nekem ez az egész. Minél gyorsabban el kellene költöznünk, meg aggaszt Rosalie viselkedése. Mintha tervezne valamit Royce és a barátai ellen. Talán éppen erről akart beszélni velem Edward is. Ma Rosalie Esmével megy vadászni, úgyhogy mindent meg tudunk beszélni a fiammal.

• Drágám – lépett be szerelmem a szobába. – Akkor mi megyünk is vadászni, rendben? – kérdezte mosolyogva.
• Persze, kérlek, igyatok minél többet, főleg a lányunk, mert Rose még elég agresszív lehet, hogyha nem kap eleget inni – mondtam komolyan.
• Természetesen – biccentett szerelmem.

Majd csókot lehelt a számra, és már el is tűnt a szobából. Néhány másodperccel később már hallottam is az ajtócsapódást. Nem sokkal később, pedig már Edward állt előttem.

• Mi aggaszt, fiam? – kérdeztem rá rögtön a lényegre.
• Rose aggaszt leginkább, mindenképpen meg fogja ölni azokat, akik miatt vámpír lett – ült le Edward velem szemben. Majd én is helyet foglaltam.
• Nem feltétlenül, te is szoktál olyasmire gondolni, hogy elkapsz valakit, mégsem teszed meg – vetettem ellent. – Bíznunk kell Rosalie ítélőképességében.
• Neki most nincs logikus gondolkodása azokkal a férfiakkal szemben. Szerinted egy nő, akit megvertek, megerőszakoltak, megaláztak, és a sorsára hagytak, az képes el tovább sétálni, miután lehetősége, és ereje van hozzá, hogy bosszút álljon? – kérdezte komolyan.
• Esme sem ölte meg a férjét – vágtam rá azonnal.
• Rendben, akkor egy nőt, kivéve anyát. Esme még arra sem volt képes, hogy igazán dühös legyen, soha. Láttad őt tombolni? Láttad idegeskedni? Vagy dühösnek? A legdurvább érzelem, amit ki képes csikarni magából az az aggodalom. Ne értsd félre, ő egy csodálatos nő, keresve sem találhatnál tökéletesebbet, de ő valóban nem lenne képes ilyesmire. Viszont Rosalie egy sokkal erősebb jellem, aki tudja, hogy mit akar, és véghez is fogja vinni – mondtam határozottan.
• Értem, és akkor szerinted mit tegyünk? Mondjam azt, hogy „igazad van, hogy gyilkolni akarsz, de nem teheted, mert megtiltom?” Nem hiszem, hogy ez hatna rá. Nézd, nekem sem tetszik, hogy ilyesmikre gondol, de be kell ismerned, hogy jogosak az indulatai – mondtam nyugodtan.
• Egy pillanatig sem vitattam az indulatai jogosságát, de ez nem megoldás – csapott az asztalra Edward. – Költöznünk kell, még mielőtt megteszi azt, amit nem kéne. Megértem őt, hiszen láttam, hogy mit tettek vele a gondolatain keresztül, és én is legszívesebben megölném őket, de utána még rosszabb lesz neki. A bűntudat sokkal rosszabb, mint maga a tett, amit véghezvisz. Nem lesz utána elégedett, sem pedig boldogabb. Egyszerűen csak egy bosszúálló lesz, aki ott fog állni a testek felett, és meg fogja bánni előbb vagy utóbb, talán nem azonnal, de így lesz.
• Egyszer egy bölcs édesanya azt mondta nekem, hogy hagynunk kell, hogy a gyerekek a saját hibáikból tanuljanak. Én vissza akartalak hozni téged, de Esme megakadályozott. Te hittél volna nekünk, hogyha megteszem? Elhitted volna, hogy ez az egyetlen helyes út, ha erőszakkal tartalak itt? – kérdeztem kicsit idegesen. Nem akartam kitérni erre a kényes témára, de úgy látszik, hogy muszáj lesz.
• Ez nem ugyanaz. Nekem már volt önuralmam. Rose még akárkit megölhet. A barátnőjét is, és a kisbabáját, hogyha az útjába kerülnek – sziszegte a fogai között. – Mondd neki azt, hogyha gyilkol, akkor mennie kell, és nem maradhat velünk.
• Te is tudod, hogy ez nem így van. Vissza fogjuk fogadni. Esme már lányaként tekint rá, és én is. Nincs jogom, hogy az élete megrontói sorsába beleszóljak. Szeretnék, de nem tehetem – mondtam határozottan.
• De… - kezdett bele újra.
• Edward, nézd, nem értek egyet Rosalie-val, ahogy te sem, de gondolj bele, te mit tennél, hogyha néhány ember szörnyűségeket tett volna veled, és megölt volna téged. Eléggé ismerlek már ahhoz, hogy te sem lennél rest bosszút állni. Az indulatai, és a gondolatai talán túlságosan is durvák most még, de bármennyire is nehéz elfogadni, nem tudok felhozni ellenérveket, hogy miért ne tegye meg, amit tervez. Azt hiszed, hogy nem gondolkoztam rajta? Napok óta azon gondolkodom, hogy mit hozzak fel, hogy ne tegye meg, de nincsenek észérveim a dolog ellen, azon túl, hogy utána meg fogja bánni. Te is tudod, hogy így lesz, én is tudom, hogy így lesz, és Esme is tudja, de támogatnunk kell őt. Ha megteszi, utána nagyon rosszul fogja érezni magát, ez biztos, hiszen nem született gyilkosnak, ahogy senki, és talán te segíthetsz majd neki a legtöbbet, úgyhogy próbálj meg nyugodt maradni, és hagyni, hogy elkövesse a saját hibáit. Nem akadályozhatjuk meg, hogy megkapja a bosszúját, mert akkor elüldözöd, és el fog vadulni. Inkább feláldozok most néhány rossz embert, és megmentek számtalan ártatlant, minthogy erőszakhoz folyamodjak. Gondold végig, van abban logika, amit mondok – magyarázta Carlisle.
• Nos, ebből a megközelítésből, tulajdonképpen tényleg van értelme, de akkor sem tudok egyetérteni vele, hogy hadd menjen, és csinálja – mondta továbbra is idegesen.
• Mi lenne, hogyha követnéd? – próbálkozott Carlisle. – Miért nem töltesz vele több időt? Szerintem jól kijönnétek egymással, hogyha félretennétek néhány pillanatra a makacsságotokat. Talán te meggyőzheted őt arról, hogy ne tegye meg, ha ahelyett, hogy állandóan letorkolod, észérvekkel próbálod meggyőzni, vagy esetleg elmeséled neki, hogy szerinted miért nem helyes, amit tesz.
• Carlisle, nagyon kedves, hogy Esmével így próbálkoztok, és hálás vagyok érte, hogy boldognak akartok látni, de én nem akarok Rose párja lenni, és ő sem akar az enyém lenni. Szeretni fogom, mint a húgomat, és úgy is fogok bánni vele, de ennyi. Láttam, hogy te már elképzeltél minket egy párként, de hidd el, hogy nem illünk össze. Rosalie, olyan más, mint én.
• Ahogy gondolod, bár szerintem sokkal több közös van bennetek, mint hiszitek, de természetesen ez csak rajtatok múlik. Ettől függetlenül gondold át a dolgot, és segítsd őt, legalább a kedvemért, kérlek – néztem rá kérlelőn.

Egy korabelinek talán jobban megnyílik, mint nekem megnyílna. Esme és én már napok óta próbálunk vele a történtekről beszélgetni, de mindig elmenekül, hogyha az az este szóba kerül. Természetesen megértem, hogy nem akar róla beszélni, de talán jobban érezné magát, hogyha kiadhatná a feszültséget. Én már kifogytam az ötletekből. Sehogy sem akar velem öt percnél többet társalogni.

• Rendben, megteszem – sóhajtott fel Edward. – Azt viszont továbbra is leszögezem, hogy nem tartom jó ötletnek, hogy hagyjuk, hogy azt tegyen, amit akar.
• Próbáld meg meggyőzni, hátha rád jobban hallgat, mint ránk – mondtam komolyan. Értem Edward problémáját, de nem tudok mit tenni.
• Jól van, akkor megpróbálok beszélni vele, miután hazaértek a vadászatról – adta be végre a derekát. Hátha Edward a megoldás a helyzet megoldására.
• Köszönöm – mondtam hálásan.
• Nincs mit – sóhajtott fel. Láttam rajta, hogy nem nagyon van ínyére a dolog, de szerintem Rose inkább beszél Edwarddal, mint velünk. – Jönnek – szólalt meg néhány pillanattal később. – Akkor most azt hiszem, hogy elmehetnétek Esmével sétálni, vagy valamit csinálni – mondta Edward elszántan.
• Rendben, amint hazaértek, már itt sem vagyunk. Sok sikert, fiam.
• Szükségem lesz rá, hidd el – forgatta meg a szemeit Edward.
• Sziasztok – hallottuk meg a lányokat. Majd az ajtó nyitódott, és csukódott is.
• Sziasztok – siettünk le a nappaliba Edwarddal. – Drágám, lenne kedved velem sétálni egyet? – kérdeztem Esmét. Majd a karomat nyújtottam felé. Ő pedig rám mosolygott, és már belém is karolt.
• Örömmel veled tartanék – mondta szerelmem.

Láttam a szemeiben, hogy reménykedik. Főleg, ahogy mosolyogva figyelte Edwardot, aki lassan Rose elé lépett. Szegény kedvesem azt hiszi, hogy végre egymásra találnak a gyerekeink, de attól tartok, hogy ez soha nem fog megtörténni. Bár ki tudja, talán majd egyszer rájönnek, hogy illenek egymáshoz. Már elég messze jártunk a háztól, legalábbis annyira biztosan, hogy Edward ne hallja a gondolatainkat, így tökéletesen kettesben lehetnek, nem zavarják őket a gondolataink, pontosabban csak a fiúnkat.

• Mit gondolsz? Lehet közös jövőjük? – kérdezte Esme izgatottan. – Olyan jó lenne, hogyha Edward végre nem lenne magányos, és Rose nagyon intelligens, érzelmes, és gyönyörű. Most még elég feldúlt, de kedves lány.
• Sajnálom, édesem, de Edward tökéletesen az értésemre adta, hogy Rosalie a húga lesz, de semmi több.
• Ugyan, hiszen még nem is ismeri igazán – legyintett Esme. Azt hiszem, hogy jobb, hogyha ezt inkább ráhagyom szerelmemre. Talán neki lesz igaza, nem ez lenne az első alkalom, amikor én tévedek. – Egyébként arra gondoltam, hogy miután elköltöztünk egy kicsit elutazhatnánk. Csak egy hétvégére. Olyan régen voltunk már kettesben. Nagyon jó lenne egy közös hétvége, amikor csak egymással foglalkozunk – harapta be szégyenlősen az alsó ajkát.
• Boldogan veled töltenék akár heteket is, nemhogy egy hétvégét, kedvesem. Ha Rose egy kicsit már megállapodott nálunk, akkor boldogan elutaznék veled – szorítottam magamhoz. Sok mindent be kell majd pótolnunk két-három nap alatt. Régen volt már alkalmam elkényeztetni a kedvesemet, és éppen itt az ideje.
• Remek, akkor, ha már elköltöztünk, és Rose is rendben lesz, akkor irány… - gondolkozott el.
• Párizs? – kérdeztem hirtelen. Utoljára még az ezerhétszázas években jártam arra. Jó lenne látni, hogy mennyit változott ennyi idő alatt. Biztosan gyönyörű lett.
• Párizs? – ízlelgette szerelmem. – Még sosem jártam ott. Boldogan elmennék, és megnézném. Szeretek világot látni.
• Akkor néhány hónap múlva irány Párizs – mondtam boldogan.

Majd magamhoz rántottam szerelmemet, és szenvedélyesen megcsókoltam. Amikor Edward a közelünkben van, Esme kicsit feszélyezve érzi magát, de most nincs akadálya, hogy elcsábítsam kedvesemet. Na nem, mintha otthon nem tehetném meg, de itt, messze a mi kis gondolatolvasónktól sokkal felszabadultabb lesz az egész. Amikor Edward a közelben van igyekszünk szolidan szeretni egymást.

• El akar csábítani Mr. Cullen? – kérdezte Esme zihálva, miután elváltunk.
• Csak, hogyha nincs ellenére, Mrs. Cullen – mosolyogtam rá.
• Egyáltalán nincs ellenemre – simult hozzám, és újra megcsókolt.

Én pedig finoman a feneke alá nyúltam, és lábait a derekam köré tekertem. Ismertem a környéken egy hasonló barlangot, mint ami a szigeten is van. Azt hiszem, hogy az a hely tökéletes lesz most a számunkra. Elváltam kedvesem tökéletes ajkaitól, és szorosan magamhoz ölelve futni kezdtem a barlang felé. Esme teljesen elernyedt a karomban, arcát a nyakamba fúrta, és mélyeket szippantott az illatomból, majd gyengéd csókokkal kezdte el kényeztetni az ingből kikandikáló bőrfelületet. Ez a tevékenysége még gyorsabb futásra ösztönzött. Már azt hittem, hogy soha nem érünk oda. Ahogy megérkeztünk elrugaszkodtam a földtől, és beugrottam a barlang bejáratán, majd a falhoz szorítottam kedvesem, és szenvedélyesen csókolni kezdtem édes ajkait. Miközben igyekeztem minél gyorsabban megszabadítani a felesleges ruháitól. Ő sem tett másképp, és egy perccel később már a maga természetes szépségében csodálhattam a feleségemet. Egy pillanatra elengedtem, de csak annyi időre, hogy a levetett ruháinkból egy rögtönzött plédet képezzek a barlang aljzatára. Majd felkaptam gyönyörű feleségemet, és gyengéden ráfektettem a ruhákra, és azonnal fölé gördültem. Nem bírtam tovább várni, és Esme csillogó szemei is azt sugallták, hogy nincs ellenére, ha most azonnal a magamévá teszem. Egy gyengéd mozdulattal a testünk eggyé vált, mire Esme halkan, de elégedetten felnyögött alattam, ahogy én is. Mostanában túl sok minden történt, és nem volt alkalmunk az utolsó néhány napban egymásba feledkezni, pedig minden egyes pillanatban kívántam szerelmemet. Annyira tökéletes, és lágy volt, hogy nem lehetett neki ellenállni, na persze, nem mintha akartam volna. Hiszen semmi sem volt annál tökéletesebb érzés, mint amikor csak az enyém volt a világ legtökéletesebb asszonya. Először csak lassan és gyengéden mozogtam, de szerelmem körkörös csípőmozgása gyorsabb tempóra ösztönzött, ami egyáltalán nem volt ellenemre. Már mindketten nagyon közel álltunk a beteljesüléshez, de nem akartam, hogy ilyen hamar vége legyen a tökéletes pillanatnak, így egyre lassítottam a tempón, majd teljesen megálltam, és Esme nyakához hajoltam, hogy elhalmozhassam finom érintésekkel. Kedvesem először panaszosan felmordult, de amint megérezte nyelvemet az artériáján végigsiklani, azonnal hangos sóhaj hagyta el az ajkait, és fejét hátrahajtva engedett nekem szabad utat nyaka többi részéhez is. Pontosan tudtam, hogy ez az egyik gyenge pontja. A nyaka nagyon érzékeny terület volt, és amikor csak tehettem élvezettel használtam ki a lehetőséget, hogy én bárhol, és bárhogyan megérinthetem selymes bőért. Miközben finoman harapdálni kezdtem Esme kicsit kiálló kulcscsontját, kedvesem megint kőrözni kezdett a csípőjével, ami engem is lágy mozgásra késztetett. A szenvedély eluralkodott rajtunk, és már nem voltam képes megállni, de nem is akartam. Amint meghallottam szerelmem elégedett sóhajait, és sikkantásait, tudtam, hogy ez az együttlét most így tökéletes. Nem az a lényeg, hogy sokáig elhúzzam a pillanatot, hanem az, hogy együtt éljük át. Néhány óráknak tűnő perc után pedig Esme fojtottan felsikoltott, az én ajkaimat pedig elégedett morgás hagyta el.

• Ez már hiányzott – pihegte szerelmem alattam. Miközben karjaival, és lábaival szorosan magához ölelt.
• Én sem tudok mást mondani – helyeseltem, majd belecsókoltam a nyakába. Ezután megpróbáltam legördülni róla, de Esme nem hagyta.
• Maradjunk így egy kicsit még. Csak néhány percet – fúrta arcát a nyakamhoz.

Én pedig engedelmesen ránehezedtem, persze csak annyira, hogy még véletlenül se legyen neki kényelmetlen, ahogy rajta fekszem. Már nagyon hiányzott, hogy kettesben legyünk. Imádom Edwardot, és nagyon szeretem már most is Rosalie-t, de egy házaspárnak néha szüksége van néhány óra magányra, hogy csak egymással foglalkozhassanak.

• Vissza kellene mennünk – sóhajtott fel szerelmem.
• Tudom – bólintottam rá.
• Nincs kedvem felkelni – fűzte még hozzá.
• Nekem sincs, de most kötelességeink vannak – győzködtem őt és magamat is.
• Igen, tudom, egyelőre Rose-t kell előtérbe helyeznünk, meg persze Edwardot. Néhány hónap múlva pedig már Párizsban leszünk– mosolyodott el. – Akkor csak az enyém leszel három napig.
• Igen, ezt garantálom – nyomtam egy apró csókot a szájára. Majd lassan felálltam magammal húztam kedvesemet is. Néhány lopott csókot váltva felöltöztünk, és kézen fogva indultunk vissza a ház felé. Nagyon reméltem, hogy Edwardnak sikerült ez idő alatt meggyőznie Rosalie-t.