(Rosalie szemszöge) 
Családommal a Tennessee hegységekben vadásztunk. Sokszor fordult elő, hogy az otthonunktól távol vadásztunk. Carlisle ezeket úgy nevezte, hogy „családi kiruccanások”. Edward izgatott volt, mert most van a medvék szezonja.  
- Na, csak egy kis fogadást! Léci! – próbált rávenni a fogadásra Edward az indulásunk előtti estén.  
- Már meg mondtam, hogy hagyj engem békén! Fogadj Carlisle-lal vagy Esmével! 
- Carlisle nem jön, mert bent kell maradnia a korházban. 
- Akkor csak hárman megyünk? – kérdeztem. 
Edward csak bólintott és kisétált a szobámból, de tudtam, hogy a nem hagyja annyiban a témát. Nem akartam fogadni, mert ha vesztek Edward azzal fog piszkálni hónapokig.

 
Éjfélkor indultunk, futva, mert úgy sokkal gyorsabb. Edward futott elől Esme és én pedig hátul. Most, hogy már nem voltam újszülött vámpír nem voltam olyan gyors, de az erőm azért még tűrhető volt. Ahogy dél felé haladtunk, a zöld erdőket felváltották a rétek, majd a síkságok. Már Missouriban voltunk és észrevettem, hogy egyre türelmetlenebb vagyok. Eddig nem izgatott a vadászat, de most már igen. Előreszóltam Edwardnak, hogy álljon meg, mert beszélni szeretnék vele. 
- Mégis fogadok! – vigyorogtam az arcába. 
- Rendben! – vigyorgott vissza. – Aki előbb ártalmatlanná tesz egy grizzlyt az nyer! 
- Áll az alku! – nyújtottam felé a kezem és ő csont ropogtatva meg is szorította.  
Esme rosszalló pillantásokat küldött felénk, mert nem szerette, ha a gyerekei versengenek. Ugyan biztos voltam, hogy veszteni fogok, de legalább jó móka lesz. Átléptük Tennessee hátárát és az izgalom és a szomjam egyre csak erősödött. Találtunk egy alkalmas hegyvonulatot ahol vadászhatunk, majd mind a hárman más irányba indultunk. Edward keletnek, Esme nyugatnak én pedig északnak vettem az irányt. Már jó ideje vadásztam, de még egyetlen grizzlyvel sem találkoztam. Őzzel, szarvassal, vaddisznóval és rókával viszont igen, de nem mertem sokat inni, mert hátha egy medve már kifogna rajtam és Edward előtt szégyent vallanék. Megálltam egy szép kis patak mellett. Pár perce állhattam ott, amikor meghallottam, hogy valaki segítségért kiállt. Jobban füleltem és megállapítottam, hogy a hang déli irányból jön. Szélsebesen futottam a hang irányába, ami egyre csak halkult. Ekkor egy morgás is társult a segélykérések közé és rögtön tudtam, hogy ami ott van az csak is egy medve lehet. Egy tisztásra érve megláttam a hangok forrásait és elámultam. Egy férfi, aki jóképű és izmos és egy medve, aki felbőszülten morog.

 
(Emmett szemszöge) 
Amint megláttam a medvét rögtön tudtam, hogy butaság volt egyedül idejönnöm és vadásznom. Segítségért kiáltoztam, de hiába. Senki sincs, aki elbánna ezzel a medvével és szerencsémre pont itt lenne az erdőben. A medve ütései iszonyúan fájtak és én semmit sem tehettem ellene. A puskámat már menekülés közben elejtettem és puszta késszel ugyebár nem állhattam ki egy medve elé, hogy aztán azt mondjam neki, hogy: Hé, haver mutasd meg mekkora legény vagy, és hagyd, hogy szépen leüsselek! Most már a szemem is becsuktam és vártam a halált, ami megszabadít a földi kínoktól. De csak nem jött. Az ütések hirtelen abbamaradtak. Kinyitottam a szemem és azt láttam, hogy a hatalmas grizzly körül valami sárga csík köröz. Talán valami madár? Nem hinném ez sokkal gyorsabb volt, mint egy sárgarigó. Újra lecsuktam a szemem.

 
(Rosalie szemszöge) 
Amint ott harcoltam a gizzlyvel, hogy megmentsek egy olyan férfit, akit nem is ismerek Edward lépett ki a fák közül, hogy segítsen nekem. Elkezdte püfölni a medvét én pedig odarohantam a fiúhoz. Közelebbről még helyesebb volt. És elcsodálkoztam, hogy izmos és kicsit mackós testalkata ellenére pehelykönnyű. Amint rám mosolygott, rögtön tudtam, hogy vele akarom leélni az életem. Rám tört a pánik. Most mit csináljak? Megharapjam? Ha megtenném, képtelen lennék megállni és megölném. CARLISLE! Ordította egy hang a fejemben és futva indultam el Washington állam felé. Hátranéztem és láttam, hogy Edward nem követ. Valószínű visszament szólni Esmének. A szomjam a vadászat ellenére visszatért, mert a fiú a kezemben vérzett. Elgondolkodtam mit mondjak neki, ha magához tér?  Nagy esélyem olt rá, hogy míg hazaérek eszméletlen marad. Kisidő múlva Edward és Esme csatlakoztak hozzám. Nem beszéltünk egész úton egy szót sem ezért az idő csigalassúsággal haladt. Mikor már Hoquiam zöld erdejében futottunk Esme törte meg a csendet. 
- Mi a terved Rosalie? – kérdezte szinte olyan halkan mintha csak tátogott volna. Tudtam, hogy Esmének nem lenne ellenére, ha új családtaggal bővülnénk. 
- Megkérem Carlisle-t, hogy változtassa, át aztán majd meglátjuk. 
Edward felkacagott. 
- Neked meg mi bajod van? – kérdeztem, habár feleslegesen, mert tudtam, hogy nem szeretné, hogy új taggal bővüljön a család és bizonyára Esme gondolataiból azt olvasta ki, hogy ő nem bánná. 
Válasz helyett csak megvetően nézett rám. A következő pillanatban az élettelen szívemről nagy kő zuhant le. Hazaértünk.

 
(Edward szemszöge) 
Mégis, hogy képzeli ezt Rosalie? Megtalál egy holtra vert fiút és végigcipeli a fél országon, hogy vámpírt csináljon belőle? Ez kész őrület! A megkérdezésünk nélkül akar valakit a család tagjává tenni, hiszen ő is csak nem régóta családtag! Esme zökkentett ki a gondolt menetemből. 
- Mi a terved Rosalie? – kérdezte szinte olyan halkan mintha csak tátogott volna. 
- Megkérem Carlisle-t, hogy változtassa, át aztán majd meglátjuk – válaszolt Rose. 
Az a nagydarab, akit cipelt kinyitotta szemét, és amikor meglátta Rose-t azt hitte, hogy egy angyal cipeli a mennyország felé. Felkacagtam. Rosalie arca megfeszült a méregtől. 
- Neked meg mi bajod van? – ordított velem. 
Válaszra se méltatva csak egy megvető pillantást küldtem felé. Nem sokára hazaérkeztünk. Az ajtón belépve Carlisle fogadott minket. Tágra nyíltak a szemei a csodálkozástól, amikor meglátta Rose-t és a félig már halott fiút. 
- Rosalie ki ez? – kérdezte és odalépett Rosalie mellé, hogy segítsen neki letenni a srácot az asztalra. 
- Nem tudom – suttogta Rose. – Kérlek ments meg az életét! – kérlelte. A hangja egy icipicit hangosabb volt. 
Carlisle egy ideig gondolkozott és ezt a kis időt én ki is használtam. 
- Szavazzunk! 
- Tessék? – Úgy nézett rám Rosalie mintha a puszta tekintetével meg tudna ölni. 
- Szavazzunk arról, hogy ki szeretné, hogy ez a nagydarab a család tagja legyen. – Úgy artikuláltam mintha egy fogyatékoshoz beszélnék. 
Rose már nyitotta a száját mikor Carlisle a vállára tette a kezét és a pártomat fogta. 
- Szerintem is szavazzunk. 
- Rendben akkor ki szeretni, hogy Ő is a család tagja legyen? – Ujjammal az asztalon fekvő pasasra mutattam. 
Rose és Esme egyszerre rakták fel a kezüket. Carlisle nem tette fel helyette odasétálta az asztalhoz és megharapta a rajta fekvő nagydarabot. Carlisle gondolatban üzent nekem, hogy sajnálja, de meg kellett tennie.

 
 (Emmett szemszöge) 
A fájdalmat, ami talán napok óta kínzott most szinte nem is éreztem. Már csak a szívem fájt, de nagyon. Azt hiszem, úgy nézhetek ki, mint egy darab szén. Mit csinált velem az én angyalom? Hova hozott engem? A szívem úgy zakatolt, mint egy vonat. Beszélgetésre lettem figyelmes. 
- Már nem sok van hátra – jegyezte meg egy férfi. 
- Remélem nem lesz mérges – aggodalmaskodott egy női hang a bal oldalam felől. Eddig fel sem tűnt, hogy valaki fogja a kezem. 
A szívem dobbant egy nagyot és leállt. Ennyi volt meghaltam, de mégis olyan érzésem volt mintha élnék. A torkom teljesen kiszáradt. Kinyitottam a szemem és csodálkozva vettem tudomásul, hogy élek. Mindent olyan élesen láttam, mint még soha. A plafonon minden egyes porszemet láttam. Egy ideig még ámuldoztam tökéletes látásomon, hallásomon és szaglásomon, amikor a fejemet balra fordítottam.  
Aki a kezemet fogta egy csinos és gyönyörű szőke hajú nálam talán nem is fiatalabb nálam. Belenéztem a gyönyörű karamell színű szemeibe és rögtön tudtam, hogy ő az, akivel le szeretném élni az életem hátralévő részét. Talán percekig csak bámultunk egymás szemébe, amik megzavartak minket. 
- Carlisle Cullen vagyok és ez itt a családom. – Mutatott kezével a jelen lévő másik három személyre. Két nőre és egy férfira. – És téged, hogy hívnak? – kérdezte egy barátságos mosoly kíséretében. 
- Emmett McCarthy vagyok – feleltem egy kissé halkan, de úgy tűnik, hogy érthető voltam. 
- Nos, Emmett tudnod kell, hogy mi is történt veled. Elmondanád, mire emlékszel az elmúlt pár napból? – Aki kérdezett ismét Mr. Cullen volt. 
Próbáltam összeszedni az emlékeimet, de az életem összes eddigi emlékeire csak nagyon halványan tudtam visszaemlékezni. 
- Ö… először is elhatároztam, hogy elmegyek vadászni már rég voltam. Elhívtam pár barátomat is, de ők nem jöttek így egyedül vágtam neki az erdőnek. Sátrat állítottam, amikor egy medve támadt rám. Próbáltam elfutni, de egy tisztásnál utolért. Innentől nem sok mindenre emlékszem. Aztán mikor megint magamhoz tértem pokolian kínzott a fájdalom. Majd egyszer csak elmúlt és… Te jó ég nem dobog a szívem! – Elordítottam magam a kis beszámolóm végén. 
Vajon mért nem dobog a szívem? 
- Mert vámpír vagy! – Szólalt meg az a férfi, aki a fotelban ült. 
VÁMPÍR? Csak arra tudtam gondolni, hogy viccel. 
- Nem viccelek! – Most már közelebb jött hozzám.  
- Honnan tudod, hogy mire gondoltam? – Pattantam fel az asztalról és elé ugrottam késszen állva egy kiadós bunyóra. 
A mozgásom nagyon gyors volt, gyorsabb, mint egy emberé. 
- Mert már nem vagy ember! 
- Szállj ki a fejemből! – ordítottam. – Valaki legyen szíves elmagyarázni mi történt velem! – parancsoltam! 

Carlisle elmagyarázta, hogy tényleg vámpír lettem és, hogy ő és a családja is azok, de nem közönséges vámpírok, hanem olyanok, akik kizárólagosan csak állati vérrel táplálkoznak. Azt is elmagyarázta, hogy Edward (az a fiú, aki először mondta, hogy vámpír vagyok) gondolatolvasó, mert előfordul, hogy a vámpíroknak van különleges képességük. Elmesélte, hogy az emberek előtt nem szabad felfednünk a kilétünket, mert különben a Volturi (a vámpírok uralkodó családja) megöli azt, aki szabályt szeg. Nem aggasztott különösebben, hogy vámpír vagyok. Az viszont igen, hogy a torkom még mindig ki volt száradva. Szomjas voltam. 
- Mikor megyünk vadászni? – kérdeztem és reménykedtem, hogy a válasz az lesz, hogy most. 
- Most! – mondta Rosalie, az én megmentőm és a kezét felém nyújtotta. – Gyere velem! 
Megfogtam a kezét ő pedig kivezetett a házból egyenesen be az erdőbe. Nemsokára elértünk egy folyóhoz amit Rosalie gond nélkül átugrott én viszont nem voltam benne biztos, hogy menni fog. Jól neki futottam és fellendültem a levegőbe. Legalább negyven méterrel nagyobbat ugrottam, mint ő. Fél másodperc múlva már újra kéz a kézben haladuk az erdő mélye felé, amikor megérezte egy különös illatot, amiről rögtön tudtam, hogy csakis a vérnek lehet ilyen szaga. A torkomban az égés egyre felerősödött, ahogy közeledtem a kiszemelt állat felé. Rávetettem magam egy hegyi oroszlánra és rövid birkózás után belemélyeztettem a fogaimat. A vérnek hatására egy rövid időre a torkomban megszűnt az égés. 
- Hogy csináltam? – kérdeztem az én rózsaszálamat. 
- Tökéletesen! – Vigyorgott rám. 
Ebből a mosolyból és a kézfogásból tudtam, hogy ő is úgy érez irántam, mint ahogy én ő iránta. 
Még pár óráig vadászgattunk és beszélgettünk. Elmesélte, hogy ő is csak három éve változott vámpírrá és én sokkal jobban fogadtam, mint ő. Az is elmesélte, hogy Carlisle már az ezerhatszázas évek vége óta vámpír. Ezen annyira meglepődtem, hogy tátva maradt asz, mire ő elmesélte, hogy léteznek több ezer éves vámpírok is. Erre biztos nagyon hülye képet vágtam, mert hangosan felkacagott és egy puszit nyomott az arcomra. Percekig meg sem tudtam szólalni annyira boldogvoltam, hogy egyfolytában csak mosolyogtam. Amikor újra meg tudtam szólalni csak annyit bírtam kinyögni, hogy: 

- Köszönöm, hogy megmentetted az életem! 
Rosalie megtorpant és magával rántott engem is minek következtében elestem. Az arca elkomorult és percekig csak állt egyhelyben. 
- Téged nem zavar, hogy ilyen élettelen szörnyként kell leélned az életedet állandó változás nélkül? – Ráztam meg a fejem. - Az sem zavar, hogy örökre húsz éves maradsz? – Megint megráztam a fejem. Mikor belátta, hogy nem zavar a vámpír mivoltom megkért, hogy menjünk haza. Útközben Rose egy szót sem szólt és ez bosszantott. Elgondolkodtam és most én torpantam meg.  
- Miért változtattál át? – kérdeztem. 
- Mert mikor megláttalak, hogy azzal a medvével harcolsz megsajnáltalak és őszintén szólva nagyon hasonlítasz az egyik emberismerősöm fiára. – Először el sem akartam hinni, de aztán amikor láttam, hogy lehajtja a fejét és halk sírásba kezd rögtön tudtam, hogy az igazat mondta. 
Átkaroltam és a fülébe suttogtam, hogy „Szeretlek!” .  
Felemelte a fejét és megcsókolt.