(Alice szemszöge) 

A látomásom szerint Jasper fél  óra múlva fog elsétálni itt, az utcán. A látomásomban olyan helyes volt, hogy egyből beleszerettem. A gyönyörű méz szőke haja, tökéletes összhangban volt sápadt bőrével. Azt is láttam, hogy a testét számos vámpírharapás borítja valószínű, hogy sok csatát vívott már a fajtánkbeliekkel. Vajon menyi idős lehet már? Talán több száz, vagy talán még nincs is száz éves, mint én. 
Az idő csigalassúsággal haladt és én egyre türelmetlenebb és idegesebb lettem. Mi van akkor, ha utálni fog? Mi van akkor, ha majd nem tetszem neki? A gondolkozásomból Ő zökkentett ki amint elsétált mellettem. Emberi futást imitálva utána eredtem és megszólítottam. 
 
- Jasper, Jasper, várj meg! – kiáltottam neki mire a neve hallatán megtorpant és én nekiütköztem.  
Szembefordult velem és én rájöttem, hogy a valóságban sokkal szebb, mint az én látomásaimban. A szeme fekete volt a szomjúságtól, mégis megnyugtató érzés volt a szemeibe nézni. 
- Honnan tudod a nevemet? – kérdezte és a hangjától azon nyomban elolvadtam. 
Nem akartam itt az utcán beszélni vele, hátha valaki meghall minket. 
- Gyere, beszéljünk az erdőben – mutattam a kezemmel az erdő felé. 
Egy szó nélkül elindultunk egymás mellett. Útközben az eső is esni kezdett. Csak a színjáték kedvéért kinyitottam az esernyőmet és láttam, hogy Jasper is bent van a színjátékban, mert elvette tőlem az esernyőt és a fejünk fölé tartotta. Nem sokkal volt nálam magasabb pedig én igazán kicsike vagyok. Körülbelül öt perccel később már az erdő mélye felé futottunk most már vámpír tempóban. Amikor már mélyen az erdőben voltunk, megálltunk és szembefordultunk egymással. 
- Onnan tudom a nevedet, hogy láttam az egyik látomásomban, hogy megmondod nekem – válaszoltam a tízperce feltett kérdésére. 
Ezen egy picit elgondolkozott majd végül megszólalt. 
- Milyen látomásról beszélsz? 
Ugyanabban a pillanatban, hogy befejezte a mondatot én egyből rávágtam a választ. 
- Látom a jövőt. 
- Ez a te képességed? – kérdezte. 
Bólintottam, majd sietve hozzátettem, hogy „És neked van?”. 
- Befolyásolni tudom az emberek és a vámpírok érzéseit – válaszolt és a hangja olyan megnyugtató volt, hogy már nem is idegeskedtem. Vagy csak a képességét használta? – Kérdezhetek még valamit? – Bólintottam. – Mitől ilyen a szemed színe? 
Nem erre számítottam, de feleltem. 
- Attól, hogy én más vagyok, mint a többi fajtánkbeli én csakis állati vérrel táplálkozom. 
Az állati szónál fintorgott egyet mire én elnevettem magam és észrevettem, hogy ő is velem nevet. 
 
- És téged… 
- Alice. – Meg sem vártam, hogy befejezze a mondatot, hiszen úgy is tudtam mit fog mondani. 
- Bámulatos vagy – mondta én pedig, ha ember lettem volna, biztos olyan piros lenne a fejem, mint a paradicsom. 
Nagyon örültem, hogy nem utál engem, de nem voltam benne biztos, hogy ő is úgy érez irántam, ahogy én iránta. 
- Mire vagy kíváncsi? – Na, tessék megérezte, hogy kíváncsi vagyok. Most mit kérdezzek tőle? Mégsem kérdezhetem meg tőle, hogy nem vagy véletlen szerelmes belém? De ha azt megérezte, hogy kíváncsi vagyok, akkor azt is érzékelheti, hogy szeretem? 
- Kipróbálod az állati vér ivását? – kérdeztem. Tessék, csak én lehetek ekkora idióta, hogy ilyet kérdezek. 
- Veled bármit! – mondta vidáman és én rögtön éreztem, hogy ő is kedvel engem. 
Kézen fogott és elindultunk vadászni.