(Nessie szemszöge)

Fél órával később már a hatalmas Cullen ház parkolójában voltunk. Egyszerűen elképesztő. Rengeteg jobbnál jobb sportkocsi sorakozott a parkolóban. A nevelőszüleim megpukkadnának az irigységtől, ha még élnének. Hiába, nem tudták elviselni, ha másnak jobb valamije van. Vesztükre. Engem is azért fogadtak örökbe, hogy még jobban elkényeztethessék a lányukat. Nem is sejtették, hogy ezerszer erősebb vagyok náluk. Hogy egyetlen ütéssel véget vethetnék a nyomorult kis életüknek. Hiába kényeztették el a lányukat, és hiába dörgölték az orrom alá haszontalanságomat, mindig is én voltam a menő lány a suliban. Engem hívtak el mindig a fergeteges bulikba, és értem csorgatta a nyálát szinte az összes fiú. De hiába. A szívemet jó ideig lefoglalta szó szerint álmaim pasija. Minden egyes éjszaka róla álmodtam, egy időszakot kivéve. Fekete haja, réz bőre, tökéletes teste és fekete szeme minden egyes alkalommal megbabonázott. Minden egyes álmomban úgy éreztem, már régóta ismerem. Már az első vele kapcsolatos álom után. Azután egyszer megkért, hogy legyek boldog. Meg is tettem. De bár ne tettem volna! Az a fiú, akit őszintén szerettem összetörte a szívemet.
- Mehetünk? â013 kérdezte Esme.
- Biztos, hogy ez jó ötlet? Úgy értem, mi van, ha nem fognak kedvelni?
- Emiatt ne aggódj â013 mondta, majd maga után húzott. A nappalin még inkább elámultam. Hasonlított az emlékeimben lévőhöz. Az egész nappali elfoglalta az egész földszintet, ami valaha több helyiségből állhatott, és a falai a fehér különböző árnyalataiban pompázott.
- Gyerekek! â013 szólt Esme. Majd négy alak termett ott a nappali közepén. Az egyik lány alacsony, fekete hajú, kissé koboldszerű volt. A másik hosszú, szőke hajú modellalkatú lány volt. Nem is különbözhettek volna jobban. De a fiúk sem. Emmettet a fekete hajú izmos fiút már ismertem. (És tartozik nekem egy grizzlyvel) A másik fiút azonban nem. Ő is izmos volt, de szőke, és az arcára olyan kifejezés ült ki, mint akinek valami baja van. A nappali eltűnt a szemem elől, és egy kirakat előtt állva találtam magamat. Épp egy nagyon szép ruhát néztem.
- Tetszik? â013 kérdezte a koboldszerű lány.
- Igen Alice, tetszik. Vegyük meg!
Újra a nappaliban voltam. Az egész család engem állt körbe. Szinte mindannyian érdeklődve néztek rám. Kivéve Rosalie-t. Az ő arcára bizalmatlanság ült ki.
- Nem úgy volt, hogy meghalt? Most meg idejön valaki, aki nagyon hasonlít rá, és mindenki elkezdi, hogy juj de jó, visszakaptuk. Az meg sem fordult a fejetekben, hogy hazudik? â013 kérdezte indulatosan.
- Mindenki azt hitte. A Volturi nagyon ügyesen elhitette velünk a halálát â013 kelt Esme a védelmemre.
- Vagy valóban megölte. Mi a garancia rá, hogy a Volturinak sikerült még Edwarddal is elhitetnie a halálát, és eltitkolni a létezését?
- Jaj, Rose baby, legyél egy kicsit optimista! â013 Ölelte át Emmett felbőszült feleségét.
- Optimista? Ha ez azt jelenti, hogy bízzak meg egy vadidegenben, akkor szó sem lehet róla â013 majd dühösen elvonult az erdőbe.
 - Ne törődj Rosalie-val. Rendkívül bizalmatlan tud lenni â013 mondta Alice.
- Azt látom. De meg fog egyszer békélni?
- Meg fog. De a legtöbb ismerősével bizonytalan volt az első időkben. â013 Emmett arcáról soha nem tűnik el az a pajkos kifejezés.
 - Te tartozol egy grizzlyvel! â013 Erre a kijelentésemre az egész család röhögésben tört ki.
- Emmett, Emmett! â013 Csóválta a fejét mosolyogva Alice.
A nap további része a mosolygás és a viccelődés jegyében telt. Végül, amikor már alig tudtam nyitva tartani a szemem, megkértem Esmét, hogy mutassa meg, hol aludhatok alig hajtottam le a fejem a párnára, el is aludtam. Álmomban egy erdőben futottam. Nevettem, de mégis aggodalom fogott el. Beleütköztem valakikbe. A Volturikba.
- Már vártunk â013 mondta kegyetlenül az egyik. Majd éles fájdalom nyilallt a testembe. (Hogyan lehetséges ez? Hiszen álmodom.)
- Vigyük a mesterhez. Alec, kérlek. Pár pillanatig a fájdalmat éreztem, majd minden elsötétült. Nem éreztem semmilyen illatot. Nem hallottam semmilyen hangot. És nem éreztem semmilyen érintést. Nem is tudom, mióta lehettem már így, de egyszer csak újra éreztem. És rá kellett döbbennem, hogy biztos nem Forksban vagyok. Hanem valahol messze a családomtól.
- Itt vagyunk, mester.
- Helyes. Hívjátok Suzannah-t.
- Igenis, mester.
- Elmondták, miért vagy itt? â013 kérdezte a â01Emesterâ01D.
- Nem â013 feleltem remegve.
- Nem? Akkor én felvilágosítalak. Most örökre el fogunk választani a családodtól, és kitöröljük az emlékeidet. Nem fogsz emlékezni semmire sem. És mindez arra megy ki, hogy elpusztítsuk a családodat. Nem tetszik nekünk az életformájuk. És egyre többen lesznek. Ezért el kell pusztulniuk. â013 Miután befejezte a mondanivalóját, belépett az ajtón egy nő. Hosszú, titánvörös haja és vékony testalkata volt.
- Hívattál, mester â013 mondta.
- Tudod a dolgod. â013 Mire a nő felém fordult. Éles fájdalom nyilallt ismét a testem minden egyes porcikájába, majd minden elsötétült.
- Nyugodj meg Nessie, nyugodj meg! â013 suttogta egy bársonyos hang. Esme. Ekkor észrevettem, hogy sikítozok. Abbahagytam a sikítozást, de a könnyeim utat nyertek maguknak.  Végigfolytak az arcomon, azt hirdetve, hogy bár ne tudnám azt, ami évek óta nyomaszt: miként veszítettem el az emlékeimet. Mert szörnyű volt még álmomban is. Szörnyű volt hallani, hogy a Volturi csak azért törölte ki az emlékeimet, hogy okot adjon a családomnak a támadásra, és elpusztíthassák őket. Ölelést éreztem. Esme magához ölelt, és megpróbált megnyugtatni. Megmutattam neki, mit álmodtam. Láttam rajta, hogy szörnyű volt ezt látnia. Hát még nekem, aki ezt átélte! Jasper lépett ide hozzám.
 - Nem lesz semmi baj â013 mondta, majd elárasztott a nyugalom.
- Vissza kéne aludnod. â013 Próbált meggyőzni szelíden Esme.
- Nem fog menni. Csak ha rágondolok is.
- Hát rendben. Éhes vagy?
- Nem. De elmennék vadászni. A legutóbbi alkalommal ugyanis Emmett félbeszakított.
- Rendben, menj csak. - Esme egyszerűen hihetetlen. Csak úgy árad belőle a szeretet. A nevelőanyám sikításban tört volna ki, ha éjszaka el akarok menni valahová. (Ezért nem is kötöttem az orrára.) Bezzeg a kicsi lányát bárhová elengedte. Esme pedig simán azt mondta, hogy menjek csak. Nem kötött belém.
Pár perc múlva már az erdőben szaladtam. Viszonylag hamar megéreztem néhány szarvast, és le is vadásztam azokat. Ahhoz képest, hogy félig ember vagyok, a vért jobban szeretem. Ez van. Miután végeztem a szarvasokkal, úgy döntöttem, hazamegyek. Haza. Eddig mindig undorral ejtettem ki ezt a szót. Nem éreztem, hogy van otthonom. De ez most megváltozott. Olyan érzéssel gondolok a Cullen házra, mintha végre hazatértem volna. És valóban: tizennégy esztendeje még a Cullen ház volt az otthonom. És most újra annak nevezhetem. Egy helynek, ahová hazatértem. Otthon Esme izgatottan fogadott.
- Két nap múlva jönnek haza a szüleid. â013 Már az boldoggá tette, hogy anyu és apu hazajönnek. De egyvalami nem hagy nyugodni.
- Mi van, ha nem hisznek nekem? Elvégre egyszer csak felbukkan a semmiből a halottnak hitt lányuk.
- Emiatt ne aggódj. Biztos, hogy hisznek neked â013 mondta Alice.
- Igen, mert ők olyan hiszékenyek. â013 szólt közbe Rosalie.
- Rosalie! Légy szíves, tarts magadban a véleményed. â013 Alice úgy tűnik, mérges a nővérére. â013 És Emmetnek sem panaszkodj, mert Emmettnek szimpatikus Nessie.
- Ezt miért árultad el neki? â013 szólt le Emmett. â013 Egy kicsit még akartam piszkálni.
- Mindig ilyen? â013 kérdeztem.
- Nem, rosszabb â013 felelte Alice. â013 Jössz vásárolni?
- Nem, nincs kedvem.
- Na, kérlek!
- Ha én megyek, akkor nem látod előre a leárazásokat.
- Rendben, akkor nem jössz. De te ugye eljössz, anyu?
- Nem is tudom.
- A Chanelben leáraztak egy csinos lila ruhát.
- Akkor megyek. Megleszel egyedül, Nessie?
- Itt lesz Emmett, nem?
- Emmett és Jasper eljön velünk. Szeretnék felturbózni az autójukat.
- Oh, rendben. Akkor maradok egyedül.
- Nem éppen. Rose megsértődött, úgyhogy itthon marad.
- Nem érdekel. Ha nem bízik bennem, akkor nem bízik. Senki sem kötelezte rá.
- Akkor mi most elmegyünk. Foglald el magad nyugodtan. Nem érünk haza este nyolcnál korábban. Carlisle pedig akkor végez â013 köszönt el Esme.
- Szia â013 ölelt át Alice.
- Majd találkozunk még, kislány - nevetgélt Emmett.
Már vagy fél órája elmentek, amikor eszembe jutott, hogy még nem is láttam a házat. Elindultam hát, hogy jobban szemügyre vegyem otthonom. Az első emelten volt a konyha, (a látszat kedvéért) egy mosdó, (szintén a látszat kedvéért) két dolgozószoba, és egy háló. (Amit biztos nem alvásra használnak.) A hálón kívül mindenhová betekintettem. A második emeleten négy háló és egy műteremszerűség volt. A harmadik emeletet egy hatalmas padlás töltötte be. Egyszerűen hihetetlen volt. Leültem egy kisebb sarkába, és a gondolataikba merültem. Néhány napja még mit meg nem adtam volna érte, hogy tudjam, mi történt velem tizennégy éve. Most meg inkább azt kívánom, bár ne tudtam volna meg. A könnyeim ismét végigfolytak az arcomon. Miért pont én? Miért kellett ennyit szenvednem? Végülis Rosalie- nak igaza van, hogy nem bízik meg bennem. Mert ugyan honnan tudhatnák, ki voltam, mielőtt idejöttem? Senkinek nem mondtam el. Pedig bűnöket követtem el, és ezért joggal megbüntethetnének. Egy összetört szív nem mentség megannyi szörnyű bűnre. Márpedig amiatt tettem, amit tettem. Ha nem törték volna össze a szívem, akkor sose hagyott volna el az én álmaim angyala, és én mindörökre maradtam volna az, aki vagyok. De elhagyott, és én elbuktam. Önostorozó gondolatmenetemből egy hang zökkentett ki:
- Remélem nem zavarlak â013 mondta Rosalie Hale. Nem volt a hangjában semmi undor, semmi megvetés, semmi bizalmatlanság.
- Nem, nem zavarsz. Foglalj helyet.
- Tudom, hogy bunkó voltam. Tudod, nálam a bizalom nem alakul ki egyik percről a másikra. Ezt nem hiszem el. Rosalie Hale, aki a legkevésbé fogadott örömmel, beszélgetni akar velem.