"Nem az a fontos, hogy meddig élünk, 
 hogy meddig lobog vérünk, 
hogy csókot meddig kérünk és adunk, 
hanem, hogy volt egy napunk, amiért érdemes volt élni."  

Alice  

A nappaliban ültem a földön. Kint az eső  esett, úgy mintha sose akarna elállni. 
2 fiam a kanapén játszott. Most egyedül maradtam itthon, hogy vigyázzak rájuk. Jasper éppen vadászni ment. 
Csodálatos az életem. Itt van nekem Jasper, Samson és Simon. Nemsokára 
átköltözünk egy másik házba itt a közelben. Kicsit ehhez fog hasonlítani, de lesz benne sok más dolog is. Már meg is terveztem az egészet. 
Az üvegajtón át Jasper lépett be. A hajából és a ruhájából csöpögött a víz. 
Gyorsan fölszaladtam egy törülközőért és egy száraz ruháért. 
- Köszönöm- mondta, majd egy pillanattal később már szárazon állt ugyanott.

- Megyek csinálok Samsonnak ebédet. - mondtam. Samson Romeoban kicsit több az ember - ezért is zöld a szeme- és  így több emberi ételt kell ennie. 
Bementem a konyhába. Jasper utánam jött. Megállt az ajtófélfánál, felemelt egy tincset a hajamból, végignézett rajtam és azt mondta: 
- Nagyon szép vagy ma! 
Majdnem megcsókolt, csak aztán: 
- Jasper bácsi, megjöttünk!- hallottunk egy lányhangot. 
Gyorsan a hűtőhöz siettem, Jasper pedig kihátrált a szobából. 
Rántott sajtot és sült krumplit csináltam. Majd mikor kész volt, így kiáltottam: 
- Romeo, gyere, kész az ebéd! 
A "kicsi" fiam, aki még csak 3 éves volt, úgy nézett ki mint egy 13 éves, öt perc alatt megette az egészet. 
- Köszi, Anya!

- Szívesen! 
Együtt mentem vissza vele a nappaliba, ahol már ott volt az egész család: 
Esme, Carlisle, Emmett, Rose, Bella, Edward, Nessy, Jasper és Simon. 
- Na, megyek én is vadászni! - mondtam nekik. 
Jasper felugrott, megfogta a kezem és kihúzott az üvegajtón túlra. A teraszon körbepörgetett, mintha táncolnánk. 
Még  mindig szakadt az eső, és villámlott is. Én meg gyorsan hozzábújtam Jasperhez, menedéket keresve a féltő, oltalmazó ölelésében. 
Majd, végre, megcsókolt. De ez most más volt, mint a többi: 
heves, horzsoló, szoros, kegyetlen csók. Aztán már csak a megdöbbentő hiány. Vége. 
Még egyszer ránéztem, aztán már az erdő közepén jártam. Ha csak sejtem… 
A jövőbelátó érzékemet már több hónapja nem használtam. Szerettem a  
meglepetéseket. Úgy nem is annyira izgalmas az élet, hogy előre tudsz mindent. 
Most se láttam semmit. Nem is akartam. 
Egy távolabbi hegyre mentem. Találtam is pár kőszáli kecskét, de 
nem fűlött hozzájuk a fogam. 
Már délután 4 óra volt, mikor elértem egy melegebb, szavannás részt. 
Megtaláltam amit kerestem. Egy csapat impala legelészett a fűben. 
A kedvenc zsákmányom! Imádom üldözni, miközben kecseseket ugrik. 
A negyedik után jóllaktam. Majd egyszer csak furcsa nyomást éreztem

mellkasomban. Valami történt… Amilyen gyorsan csak tudtam, szaladtam, 
erdőkön, hegyeken át. Végül odaértem. Beugrottam az ablakon. 
Az egész család megsemmisült arccal meredt rám. Romeo sírt, ilyet csak 
ő tudott. 
- Mi történt? 
- A Volturik…eljöttek. És azt mondták…azt- szólt Simon. 
- …hogy nem lett volna szabad még több félig ember, félig vámpír gyereknek születnie. És… - mondta Bella. - aztán mondták, hogy te vagy a felelős és hogy… el kell vinniük. Jasper ellenállt, de… vagy harmincan voltak. 
Mi is próbáltunk segíteni, de… túl sokan voltak. 
Akkor megláttam a jövőt: 10-20 vámpír gyűrűjébe zárva Jaspert egy hatalmas tűzrakás felé viszik. Ő harcol, morog, harap, ellenkezik, de hiába. 
Ez nem fog megtörténni! Kitörtem az ablakot, úgy rohantam, siettem. 
Este nyolckor már a Volterrában voltam. Lesiettem az ajtókat áttörve, 
kétségbeesetten szólítgattam, hogy hol van. Mindig meghall, ha hívom, 
nagyon messziről is. De most…semmi. 
Kitártam egy nagy vasajtót. Mögötte… 
Vagy 30 vámpír állt egy nagy tűz körül. Ugráltak és morogtak. 
Az ablakon bevilágítottak fényükkel a csillagok, amiket ő már nem 
láthatott. 
Nem. 
Térdre hullottam. Az egyetlen, akit szerettem, aki megvédett, aki szeretett, 
az oltalmazó butusom... 
Úgy tűnt, hogy a többi vámpír meglátott. Egyikük kiabált valami 
olyasmit, hogy ide nem szabad bejönni. De nem érdekelt már semmi.  
Annyit még láttam, hogy közelebb hurcolnak a tűzhöz. Aztán az utolsó 
pillanatban... rá gondoltam. Az arany szemére. A mézszínű hajára. Az aggódó, mindig védelmező tekintetére. És mikor a kezem fogta... 
Egy apró fájdalom és minden elsötétült... 
 
"Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal  
és mégis élt, míg mellette volt egy angyal. 
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata: 
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka."