"Az utolsó sugarak is elhalnak egyszer, majd a hatalmas Arany császár alábukik a horizontnak, hogy átadja helyét titokzatos fivérének. Az ezer suttogást oltalmazó rideg Nagyúr varázslatokat rejtő feketeséget szór szét az égbolt sivár felszínén, ekképpen teszi magát azzá ami: a sötét óceán egyetlen kapitányává. Az ében birodalom milliárdnyi csillagpontja szétszórva próbálkozik legyűrni királyát, de mindhiába, Ő mindenképp győzedelmeskedik fénykatonái felett. A Föld mennyezetén végül elfoglalja rendíthetetlen trónját, s mintha gyémántok halmával lenne kirakva teste - úgy fénylik a fekete bársonytükör közepén. Az egyszerű emberek e két testvért csak Napnak és Holdnak nevezik, s titkaikat nem sejtve kémlelik őket, ám kevesen fogják fel, hogy mindkét fivér nevezhető egynek is, hisz egyik sem kevesebb a másiknál. A Napkirály a fényesség Holdja - s a Holdcsászár a sötétség Napjaként hinti fényét birodalmára. S bár a fényesség igazságokat rejt, úgy a sötét éjszaka kalandot és varázslatot. Éppen ezért annyira különleges a Holdcsászár trónfoglalása - a Fekete Napfelkelte.
- Uh, nem mondom ez már valami! - Szemeimet bűvölve szakítottam el a köny lapjáról, hogy kitisztuljon a fejem, de inkább tettem volna másképp.
- Nah? Akkor eljössz velem megnézni, a Fekete Napfelkeltét? - barna szemei minden varázsos szónál ámulatba ejtőbbek voltak, a válaszra várva pedig még az eddigieknél is közelebb húzódott hozzám.
- Ness?
- Aham! - bólogattam, mint egy idióta miközben egy tiszta igent sem tudtam kibökni. Nem az én hibám, a szemei...
- Klassz! – hát igen, ha a tekintet nem jönne be, akkor jön a szikrázó mosoly. Istenem, kezdem azt hinni, hogy direkt próbál elkápráztatni. Komolyan mondom, ha még sokszor csinálja ezt velem, akkor az én szívem is megáll, mint a többi családbelié."