Apám már elment. Kaptam tőle egy kocsit aminek örültem volna ha ember lettem volna. Egy piros roncs volt amit Billy bácsitól vett meg, vagy inkább szabadította meg tőle. Nagyon lassú egy kocsi, és hangja is borzasztó zavaró. Mikor reggel beindítottam olyan hangos volt füleimnek, ami embernek nem olyan hangos, mintha egy házat robbantanának fel, és én ott lennék közvetlenül mellette . Végülis majd megszokom addig amíg gyűjtök egy kis pénzt. Elindultam a lassú bömbölő kocsival az iskolába.
Március van , a félév közepe. Remek, én vagyok az újdonság. Látom nagy önkontroll kell majd. Amint megérkeztem hallottam a sok felgyorsuló szívverést. És ami a legrosszabb.. éreztem a sok csábító illatott. Olyan volt mintha 1 éve nem ettél volna semmit ,és bezárnának egy étellel teli terembe. Csak nyugalom- mondtam magamnak. Csábító külsőmnek köszönhetően-ami most nem jött jól-mindenki engem akart. Amint kiszálltam hallottam az elakadó lélegzeteket, a hevesen dobogó szíveket. Páran vitatkoztak kié legyen a szó, hogy megszólítson.
Első órám Történelem volt. Mindenki engem bámult, természetesen. Szegény tanár úr, nem tudott nagyon órát tartani mivel mindenki engem figyelt. Zavaró volt, mivel a kontaklencsém is kezdett eltűnni.
Amint az órának vége lett kimentem a mosdóba , és betettem egy új párral, már csak 45 maradt. Torna volt a következő, ami eléggé nehéz volt,mivel vigyáznom kellett társaim épségére. A többi óra borzalmas és uncsi is volt, míg végül elérkezett az ebéd.
A menza felé sétáltam mikor egy gyenge érintést éreztem a vállaimon. Megrezzentem ,valaki hozzámért, egy ember, meleg keze gyengéd és törékeny volt. Egy fiú volt az, egy törékeny ember. Szemében csodálat és félelem. Csodálat mert az ő szemében én voltam a világ legszebb teremtménye , de félelem is mert valami ijesztő is van bennem az ő szemében. Igaza volt mert veszélyes voltam.
- Szia .- dadogta félénken. – A nevem.. Mike Newton. Te biztosan Isabella Swan vagy.
A dadogása a boltban lévő férfira emlékeztetett. Bátor egy fiú, hogy megmert szólítani. Nem tehettem mást, nem mehettem el szó nélkül, nem lehettem udvariatlan, így visszaköszöntem neki.
- Szia Mike. Igen, de jobban kedvelem a Bella-t.- ez igaz is volt, mert nem szerettem,hogy valaki Isabella-ként szólít.
- Nem lenne kedved…szóval…hogy is mondjam…velem ebédelni?
Na még csak ez hiányozna.
-Kösz de nem. Szeretnék egyedül ülni ma. Kérlek. De ha akarod majd máskor szívesen együtt ülhetünk. –persze nem szándékoztam.
Mikor végre leráztam azt a Mike-t akkor leültem egy üres menza asztalhoz. Mindenki engem bámult, így már feltűnővé válhatott, hogy nem eszek. Muszáj volt beleharapnom valamibe. Kifogtam egy almát a tálcámról és beleharaptam. FÚJ… de rossz . Mindjárt kihányom. FÚJ! Kirázz a hideg. Végigszenvedtem azt az egy almát nagy nehezen. Na itt fejeztem be. És nem mondhatják, hogy nem ettem semmit. De az biztos ,hogy vissza fogom öklendezni. Mikor felnéztem , egy furcsa fekete szempárral akadt össze csokoládébarna-valójában vörös mivel a barna szem csak álca-szemeimmel. Furcsa volt és feldúlt. Annyira tökéletes. Olyan gyönyörű fiú. NEM . Nem szerethetek egy halandót. Bella, tedd túl magad ezen, csak egy ostoba halandó. De akkor is furcsa. Meg azok a barátai is, vagy testvérei. Igazából nem tűntek annak , nem hasonlítottak egymásra, eltekintve szemük színéről, és bőrük sápadtságán. Azt hiszem a legszebb közülük az a hosszú szőke hajú lány . Mellette egy erősnek látszó halandó fiú ült. Egy párnak tűntek. A pár mellett egy másik egy párnak tűnő halandó ült. A lány koboldszerű és aranyos arcú volt,fekete haja rövid volt. A fiúnak fájdalmat tükröződő szeme volt és szőkésbarna göndör haja. És végül az erős halandó mellett egy bronz, göndör hajú fiú ült. Szemeiben kíváncsiság és aggodalom volt. A kíváncsiság gondolom azért,mert új voltam, de az aggodalom nem tudom. Érdekes mert se csodálat, se félelem nem volt szemeiben. Nem tudtam mi lehet az oka. Lehetséges,hogy bátrabb a többinél. Levettem róluk a szemem mielőtt még feltűnő lett volna egy halandónak. Az ebéd alatt nem néztem rá többet.