A magas házak visszaverték  őrjöngő ordításom. A csillagok vádlón néztek rám, mintha azt mondták volna, te tetted ezt magaddal, hát akkor ne nyavalyogj! De ők nem értették ezt a fájdalmat, nem ezt senki nem értette. Az emberek úgy néztek rám, mintha megőrültem volna. Undorodva pislantottak a földön vonagló testemre, mintha csak egy utolsó féreg volnék. Hallottam, hogy két ember azon vitatkozik kihívják-e a mentőket.

Nem érdekelt. Hadd tudja csak meg az egész világ mi vagyok, nem érdekelt már, hogy mi lesz velem. Meg akartam halni! Nem, ez nem igaz, annál többet akartam. Azt szerettem volna, ha szenvedek, hogy egy kicsit büntessenek meg azért, amit elkövettem. Hogy úgy fájjon mindenem, ahogy neki fájt. Feltérdeltem és a fejemre szorítottam a kezem. A gondolatok, sikoltoztak a fejemben, az enyém és másoké. Borzalmas volt, de tébolyultan felnevettem. Micsoda szerencse, hogy rögtön teljesül a kívánságom! Előre - hátra dülöngéltem és a fejemet ráztam.

 - Nem, Ő nem halhatott meg! – mondogattam magamnak hangosan – Nem, nem, nem!

- Nem halt meg! – üvöltöttem a tömegnek, akik engem néznek. Nagy nehezen talpra álltam és nekik rontottam. Egy embert a nyakánál fogva a falhoz vágtam és élvezettel hallgattam a gerince reccsenését. Ha Ő nem élhet, ne éljen más se! Azok, akik eddig csak nézelődtek eszelősen sikoltozni kezdtek és elrohantak előlem. Újra felnevettem és rájuk kiáltottam.

- Azt hiszitek elmenekülhettek?! – kacagtam hátravetett fejjel – Azt?! – kacajom morgássá változott. Elértem egy férfit. Egy könnyed mozdulattal betörtem a koponyáját. Fejéből vért lövellve rogyott földre. Az ember tömeg már egymást taposva menekült. Tébolyultan nevettem.

- Fussatok, csak gyáva férgek! A haláltól féltek? Úgyis megtalállak titeket! – Egy nőt emeltem ki a tömegből. Rúgkapálva ordítozott. Eltörtem a nyakát  és belemélyesztettem fogaimat. A friss vér, vörös színűvé varázsolt mindent. Majdnem végeztem vele, amikor valaki a falhoz vágott. Őrült dühvel vetettem felé magam, de egy éles fájdalom a földhöz szögezett. A testem furcsa szögekbe csavarodott és az ajkaim közül fájdalmas üvöltés szakadt ki.

- Edward! – suttogta egy hang – Hogy tehettél ilyet?

- Jane! – köptem a nevét. – Jöttél megakadályozni? Sajnálom, de téged is meg foglak ölni. – Azzal nem törődve a fájdalommal, felálltam és a vámpírnak rontottam. Szétszaggattam. Megöltem. Elpusztítottam. Ahogy Őt is. Az én hibám volt. Nyöszörögve tántorogtam el a vérfürdőtől. Emlékek villantak az agyamba, nem az enyémek, hanem Alice látomásai.

Amikor kénytelen voltam végignézni, hogy kínozza és szaggatja szét Victoria, Bellát. Kénytelen voltam tétlenül ülni és hallgatni Alice fejében, Bella fájdalmas sikolyait. Nem tudtam rajta segíteni. Meghalt. Egyszerre Forksba rohantam, de már csak az összeroncsolódott holttestét találtam. Akkor megőrültem. Elvesztettem az eszem. És már soha többé nem kapom vissza. Elfutottam. Ide a városba, hogy bosszút álljak. Hogy kin? Mindenkin, aki csak él és mozog. Mert nekik sem szabad élni, ha Bella sem élhet. De elég volt. Az őrület még mindig bennem tombolt, de rájöttem, hogy magamat kell megbüntetnem. Az igazi felelős én vagyok. Elrohantam Port Angelesből, be az erdőbe. Meg akartam halni. És rájöttem, hogyan fogom csinálni. De mielőtt a tervemet megvalósíthattam volna, valaki elállta az utamat.

- Alice – suttogtam erőtlenül. Ő rám nézett. A szemében… Semmi nem volt. Mintha, ő is meghalt volna.

- Miért csináltad, Edward? Megöltél egy csomó embert. Miért? Gyilkos lettél? – hangja remegett, hogy az undortól-e vagy a félelemtől, azt nem tudtam.

- Mert Ő sem él, Alice! Úgy gondoltam, akkor más sem érdemli meg – feleltem nemes egyszerűséggel. Alice összerándult válaszom hallatán.

- Te megőrültél, Edward – suttogta elborzadva – Elment az eszed! – Felkacagtam és dühösen Alice-re néztem.

- És ha igen? Megbolondultam, na és? És most takarodj az utamból Alice, vagy téged is megöllek! - Ordítottam rá dühösen.

- Edward… Ez nem te vagy! Kérlek, kérlek szépen gyere vissza hozzánk! – Alice szeme hirtelen megtelt mindenféle érzelemmel. Fájdalommal, bánattal, dühvel, zavarodottsággal. De nem tudott meghatni. Inkább csak még jobban dühbe gurultam tőle. Felé lendültem, de valaki dühödt morgással nekem jött.

- Jasper ne! – sikította Alice. De nem figyeltünk rá. Nem érdekelt, hogy régen szerettem Jaspert, hogy a bátyám volt. Csak arra tudtam gondolni, hogy elválaszt az egyetlen lehetőségtől, hogy megint Bellával legyek. De aztán belegondoltam, hogy igazából csak szívességet tesz nekem és hagytam magam. Hagytam hadd öljön meg. Alice sikítozva közénk ugrott, de karom egyetlen lendítésével egy közeli fához vágtam. Jasper őrjöngő  dühvel csavarta ki az egyik karom, amit aztán behajított a fák közé. Én felordítottam a fájdalomtól, de a hangom hamar elhalt, pontosan akkor, amikor Jasper egy könnyű mozdulattal elválasztotta a fejemet a testem többi részéről… 

*** 

- Istenem! – sikította Alice én pedig elborzadva néztem rá. 

- Ez mi volt? – kérdeztem remegő hangon. Az előbb látottaktól felfordult a gyomrom. Megöltem azt a csomó embert, és meg akartam ölni Alice-t is! Jasper pedig… Engem ölt meg.

- Miért öldököltem, Alice? – kiáltottam rá dühösen. Neki tudnia kellett a választ. Még mindig ködös tekintettel felelt.

- Vissza kell menned Edward! Ha nem teszed… Meghal. – Tudtam mit jelent ez. Mert éreztem a fájdalmat, amit Alice látomásában átéltem. Felugrottam és mindent hátrahagyva futottam Forks felé. Az életem felé…