(Renesmee)                   

Olyan régóta vágytam már a hazajövetelre. Két hosszú év telt el és most újra láthatom. A ház, amiben lakott elég közel feküdt a parthoz és az erdőhöz egyaránt, így bárki pontos képet kaphatott egy szempillantás alatt arról, milyen is lehet, ha az ember egy kisvárosba születik. A táj most még lenyűgözőbb, mint eddig bármikor, Billy Black régi vágású faházát bájosan körülölelték a fák lanyhán kivetített árnyékai, miközben csilingelő zenei aláfestést adott az összképnek az erdei madarak és a közelben csordogáló patakféleség harmonikus dala. Minden teljes összhangban volt egymással és még szebbnek hatott, mint álmaimban bármikor. Utazásunk után szinte minden éjjel az erdővel, a természettel és La Push csillogóvizű óceánjával álmodtam, honvágyamat pedig csak tovább fokozta legjobb barátom és őrangyalom Jacob Black megjelenése is az összképben. Megannyi álmom fejeződött be az ő mosolyával, és megannyiszor kaptam rosszalló pillantásokat a reggelinél apától, miközben rossz szokásának hódolva kutatgatott az agyamban. Ez mindig is idegesített benne, de a tudat, hogy Jake miatt őt is kezdi idegesíteni a fejem kurkászása valahogy édesebbé tette a dolgokat.  Sokszor keveredtem vitába vele a hazatérés gondolatától megindítva, számtalanszor éreztem úgy, hogy egy perccel tovább sem vagyok képes a családomtól távol élni. Olyan sokszor képzeltem már el Esme meghatott arcát, Carlisle büszke szemeit, Emmett pajkos vigyorát, Jasper visszafogott ámde hálás tekintetét, valamint a nénikéim izgatottságuktól heves öleléseit, amint belépek az otthonom ajtaján. Az öröm, ami átjár, ha megpillantom őket, a felüdülés ha rátalálok farkasaimra ha közelebb vánszorgom a konyha felé. Már két éve nem kívánok mást csak, hogy ez a képzeletemben élő látomás a valóság része legyen. 
A csetepaték után én álltam a vesztes sarokban, apa a győztes térfélen dühöngött, anya pedig kettőnk között játszotta a bíró szerepét. Ami őt illette jómaga is szívesen hazatért volna az esős Forksba, de amikor rákérdeztem, hogy akkor miért nem áll ki mellettem csak lelombozta hirtelen jött lelkesedésemet. 
„- Miért dühíted apádat folyton Renesmee?” 
„- Még én dühítem? Hisz látod, mennyire felkapja a vizet, akárhányszor megemlítem a haza szót.” 
„- Nem erről van szó. Apádat nem a hazaköltözésed gondolata zavarja. Mondjuk úgy, hogy az indítékaid zaklatják fel őt.” 
„- Ezt meg, hogy érted? Az indítékaim? Az, hogy hiányzik a családom talán rossz dolog?” 
„- Kicsim kérlek, próbáld fékezni magad egy cseppet. Annyira hamar elveszted a fejed és épp ez az, amiért nem tudod még kezelni apádat. Megpróbálhatnád jobban kontrolálni a gondolataidat a közelében.” 
„- De mégis miért? Talán valami rosszra gondoltam?” 
„- Mondjuk úgy, hogy mostanában olyasvalakin jár az eszed, akit apád nem szeretne a gondolataidban viszontlátni.” 
„- Olyasvalakin? Csak nem… Jakeről van szó?” 
Pontos választ nem kaptam kérdésemre, de az arcáról le tudtam olvasni mindent. 
„- De mégis miért? Hisz te is tudod, hogy Jacob és én már születésem óta legjobb barátok vagyunk. Ő is a családom része és igenis ugyanolyan jogom van őt hiányolni, mint akárki mást! Hogy lehet valaki ennyire fafejű? Csak azért mert ő vérfarkas mi meg vámpírok vagyunk, attól még ez a barátság él és kész.” 
„- Arról kétségem sincs, hogy köztetek mindig meglesz a kapcsolat kicsim, ezen ne aggódj. De tudod, hogy apád csak a legjobbat akarja neked. Mostantól ne vitázzunk ezen és ígérd meg, hogy a közelében inkább Alice-re vagy Esmere gondolsz. Rendben?” 
Ennyi volt a maximum, amit ki tudtam belőle préselni. Tisztán láttam, hogy apa valamiért haragszik Jake-re, de bármennyire is azt hittem, hogy tudom az okokat tévedtem. Végül bele kellett nyugodnom a tudatba: drága édesapám közelében szerencsésebb, ha egy fáról lelógó félpucér bohócról álmodozok, mintsem rézbőrű barátomról. Hamarosan kezdtem belerázódni ebbe az agykontroll cuccba, bár olykor-olykor voltak nehezebb időszakaim és adódtak bizonyos technikai gondjaim. A téli hónapok kezdete felé az álmaim mintha kezdtek volna valóra válni. 
Európában a karácsonyi fények egybefolytak, az emberek itt komolyabban vették az ünnepeket, főleg a németek, akik ebben az időszakban halomra karácsonyi fesztiválokat rendeztek a színes városrészekben. Anya még november tájékán eldöntötte, hogy utazzunk át Svájcból egy ilyen nevezetes eseményt megnézni, ha már úgy hozta a sors, hogy Alice és Jasper is pont némethonban üdülnek. Alicék abban az időben egyre többet utazgattak Európába, és mily kicsiny a világ, az év telén pont az egyik közeli államban vakációztak. Erős gyanúm volt rá, hogy ennek köze lehetett nénikém jövőbelátó képességéhez is, miszerint pár héttel előre tudta anyám dédelgetett álmait. Pontosan emlékszem arra az estére: anya és apa kézen fogva andalogtak Berlin fényekben úszó utcáin, én pedig - kissé duzzogva talán a hó nélküli karácsony miatt – lemaradva követtem őket a családi találkozási ponthoz közeledve. A bácsikám körvonalait hamarabb kivettem a villogó fények áradatából, de mindennek az oka csak az volt, hogy mindeközben a nénikém már a nyakamban lógott. Hihetetlen gyorsasággal zúdította rám a szeretetáradatát, ami egyáltalán nem volt a terhemre, hisz annyira hiányzott.  
Anya szívesen sétálgatott volna a hideg utcákon még egy kicsit, de a bácsikám inkább felajánlotta, hogy üljünk be egy közeli kávézóba. Mint később Alicetől megtudtam, Jasper azt olvasta ki kissé sötét aurámból, hogy túl hidegnek találom az időjárást, ezért választott egy sokkal kényelmesebb megoldást. Kedvem mit sem javult a kedves kis cukrászdában, s ezt a környezetem is észrevette. 
„- Van kedved sétálni egyet Ness… vagyis Renesmee? „ 
„- Hm? Hát persze.”  
A kedves kis séta a szüleim társasága és főként apám „mindenthalló” füle nélkül elég csábító tevékenységként hangzott, mindezt csak tetézte a tudat, hogy nénikémmel tehetek egy kellemes városnézést az ünnepi fényárban. 
„- Mi bánt Nessie?” 
Rég nem hallott becenevem csilingelése, a város falai közt szinte azonnal kiragadott méla bambultságomból. Csak hallgattam és ez a hallgatás boldogsággal töltött el, de pillanatnyi örömforrásból a visszhang átváltozott az otthoni emlékeim kulcsává, amint a város téglafalairól visszafordult, s éles karmait mellkasomba szúrta. Abban a percben, hogy a fájdalom kezdett eltompulni meghallottam fejemben, a legjobb barátom hangját amint kiejti az általa kitalált becézést. Annyira valós volt az érzés, annyira nosztalgikus. „- Csak azt ne mondd, hogy semmi se bánt, hisz nézz csak magadra. Úgy festesz, mint aki azonnal sikítva rohan a legközelebbi szanatóriumba.” Nénikém találgatása éppen helyénvaló volt annak ellenére, hogy ő sem a gondolataimban sem pedig az érzéseimben nem tudott olvasni. 
„- Nos, én csak… szóval azon gondolkoztam, hogy vajon mi a helyzet otthon? Úgy értem mindenkivel, vajon mit csinálhatnak most?” 
„- Oh, hát Esme és Carlisle vendégségbe mentek Tanyáékhoz. Még régebben kaptunk egy levelet tőlük, amiben meghívás volt az egész család részére. Rosalie és Emmett inkább kiruccantak Shanghaiba, szerintem Emmett megint valami ritka állatra feni a fogát, mert nagyon meg volt indulva. Jómagam inkább a kedvenc unokahúgom társaságában szerettem volna tölteni az ünnepeket, szóval így kerültünk ide Jasperrel. Esmet pedig nem kell bemutatni szerintem magadtól is tudod, hogy mindennél fontosabbnak tartotta, hogy valaki képviseltesse magát Tanyáéknál.” 
Méretes lelkesedéssel számolt be mindenről, elmesélte az utóbbi pár hónap kisebb mozzanatait,ami annyira boldoggá tett, hisz annyira hiányzott az igazi otthonom. Igazából rövid idő alatt mindenkit megemlített. Vagyis majdnem mindenkit. 
„- És…”- pillanatnyi hezitálás kerített uralma alá, mérlegeltem egy kis ideig, hogy vajon elég távol kerültünk- e már apától, majd mikor úgy döntöttem, hogy lényegtelen, folytattam. 
„- …a falkával minden rendben van?” Végül mégsem voltam képes kibökni az alfa nevét, de nem is baj ez így, hisz ő is a falka tagja, így a beszámoló részese is. 
„- Hát úgy tűnik nincs különösebb veszélyben Forks a vámpíroktól, mert a számuk nem változott. Sam pontos ellenőrzés alatt tartja a legfiatalabb tagokat és képezi őket egy esetleges következő csetepatéra. Képzeld Sam most határtalanul boldog. Apuka lesz belőle, hát nem nagyszerű? Mostanában mintha csak jó dolgok történnének velük. Már Leah sem okoz gondokat, megtalálta a bevésődését és azóta állandóan mosolyog, alig ismerni rá. Seth szünet nélkül nálunk lóg, elmondása szerint a nővérét kicserélték az ufók, ezért jobb, ha ő most nincs otthon. És képzeld Quil…” 
Ezt nem hiszem el, direkt csinálja velem? Kíváncsi rá, hogy meddig bírom robbanás nélkül? Vagy talán apa tiltotta meg neki is, hogy egy szót is szóljon előttem Jacobról? Arcomon minden bizonnyal kiütöttek a csalódás léha vonásai, mert Alice hirtelen elhallgatott. 
„- Oh, ne haragudj. Milyen buta is vagyok. Az igazi karácsonyi ajándékodat még oda sem adtam. Tessék.” 
„- Alice ez felesleges, én már annak is örülök, hogy ti itt va…”  
A csomagolás zöld. A papír durván gyűrött. A szalag kissé ferdén öleli körül a tárgy vonalait, és az illata… 
„- Ez lehetetlen!”  
Nem törődtem a papírbevonattal, egy gyors mozdulattal lehasítottam majd leejtettem magam mögé. Nem volt szándékomban otthagyni, mert az anyag szövetét átjárta az Ő varázslatos illata.  
’ Izzó holdtükör – írta Lora Norton ’ A könyv pontosan illett a kezembe, a borítója látványa pedig szinte azonnal beivódott lelkembe. Az oly ismerős szimbólum, amit azóta is a nyakamban hordtam, köszönt vissza az előlapról. Az oldal sötétzöld és kék színeit ötvözte, ily módon kihangsúlyozva az ezüstös-fehéres Hold körvonalait, ami a jelkép háttereként dominált. Jake gondolt rám, ő még mindig gondol rám, nem felejtett el. Még mindig barátok vagyunk. Ez a gondolat annyira békés, annyira kedves volt a számomra, hogy le sem tudtam venni a szemem közös jelünkről.  
„- Nessie minden oké?” 
„- Hogy? Mi? Persze minden rendben.” Annyira belefeledkeztem az örömömbe, hogy észre sem vettem a lassacskán lekúszó cseppeket az arcomon. „-Ó ne a francba, nem lehetek ennyire béna, hogy azonnal összevizezzem a könyvet!” Hevesen próbáltam letörölni az eddig rácseppent könnyeimet, de minél jobban igyekeztem, annál több gördült le arcomról. Könnyeim elleni háborúmat hivatalosan is elvesztettem, már semmit sem tudtam tenni zavarodott könnycsatornáim ellen. 
„- Ne haragudj Alice, én csak… én csak annyira örülök.” Béna mosolyt erőltethettem magamra, mert nénikém arckifejezéséről simán letudtam olvasni, hogy nem volt ember a berlini tömegben, aki hitt volna nekem. Pedig tényleg az igazat mondtam. Boldog voltam. Boldog, mert végre Alice szavaiból tudtam, hogy otthon minden rendben van és így közelebb éreztem magamhoz a szeretteimet. Viszont amiatt is boldog voltam, hogy végre hallok Jake felől. Utolsó beszélgetésünk eléggé szomorkásan és lehangolóan pislákolt emlékezetemben, s mivel azóta nem is kerestük egymás társaságát úgy gondoltam, hogy talán teljesen vége a barátságunknak. De nem így volt. 
„- Ness én, ugh. Ez annyira dühítő.” 
„- Mi?” 
„- Az, hogy itt állok és tehetetlenül nézem, amint megőrülsz.” 
„- Nyugi Alice. Egészen épeszű vagyok.” 
„- Épeszű? Hisz itt bőgsz egy könyv fölött. Beszélnem kell az apáddal.” 
„- Ne! Ezzel nem segítesz. Csak azért viselkedem ennyire furán, mert hirtelen rám tört a honvágy, de ez elmúlik.” 
„- Nem kicsim. Edward ragaszkodott a költözéshez, mert minden jel arra utalt, hogy a fejlődésedet gyorsítja a farkasok jelenléte, de erre nem talált semmi bizonyítékot, sőt. Szóval már rég haza kellett volna jönnötök. Ennek így kell lennie. Ez lesz a legjobb mindenkinek, ebben biztos vagyok.” 
Akkoriban hiába is vitatkoztam volna, sőt, bárki vitatkozhatott volna Alice-szel akármikor, ő biztos volt az igazában. Fogalmam sincs, hogy milyen beszélgetés folytathatott apával, de a végeredmény elég meggyőző lett. Meggyőző, hisz most itt állok a Black-ház küszöbén és próbálom összeszedni a bátorságfoszlányokat, amik most hirtelen szétszóródtak a testemben elég messze a kopogtatásra emelt kezemből. Erőgyűjtésem feleslegesnek bizonyult, mert még mielőtt bekopogtam volna az ajtón, Billy már ajtót is nyitott. Arcán látszott, hogy nem számított az érkezésemre, oké, ki számított volna, de komolyan. Hirtelen mintha nem is ismert volna fel, csak abban lehetett biztos, hogy egy nem emberi zakkant csaj hunyorog előtte. Ebből elég legyen már, hol marad a vámpírgén? Hol a bátorság? 
- Hello Nessie! Rég láttalak. 
Jobb a szeme, mint azt hittem, és mint az várható volt, neki nem okoz bátorságpróbát a beszéd sem. Nos, itt az idő. Ma mindenképp látnom kell Jacobot!