• Vámpír? –  kérdeztem remegő hangon. – Mármint egy igazi, nem olyan mint Carly, hanem tényleg hús-vér?
• Ne aggódj, megoldjuk! Mindet meg fogunk oldani! – morogta nem nagy bizalommal, és széles mellkasához ölelt.
• Mi a fene? Ti kibékültetek? – kérdezte ásítva Carly, miközben a lépcsőn jött lefelé. Kezében egy bögre gőzölgő valami, gondolom kávé. A szaga is olyan volt. Soha nem kávéztam, és nem is fogok. Nem szeretem. Valamiért, úgy gondolom, hogy nem egészséges, és elég éber vagyok én így is. De a barátnőmre rá fér. Nagyon kókadt szegény. – Ó. Ezt nem tudtam. Sajnálom, én tényleg azt hittem! És mit tudunk tenni? – pár másodperc szünet következett, gondolom a bátyja fejéből olvassa ki a dolgokat. Én is kíváncsi lennők arra, hogy mit felel. Miért nem mondja hangosan? Talán fél attól, hogy mit szólok hozzá? Vagy csak félt? De ennyire? A szavaktól nem ijedek meg. Carly halkan felszisszent. – Biztos ez? Miért pont őt? Mit tett ellene? Hát épp ez az! Semmit! – újra csend lepte meg a szobát, de most már percekről volt szó. Nem tudtam, hogy gondolatot cserélnek, vagy mind a ketten gondolkodnak, hogy mi is ilyenkor a teendő. Ha jól vettem ki abból a pár szóból, akkor rám szeretne vadászni egy vámpír, akit valahonnan ismerek, de nem tudom honnan. Valószínűleg követnek, és ez csak egy figyelmeztető volt. De viszont akkor kellett hagynia nyomokat is. Vagy talán eltakarított mindent amit lehetséges? Lassan elengedtem szerelmemet, és elkezdtem körbenézni. Értetlenül néztek rám, fogalmuk sem volt, hogy mit csinálok.
• Te most mi a fenét csinálsz? – kérdezte végül Jered, amikor már rengeteg fiókot kihúzkodtam.
• Nyomozok. Csak… csak hagyott valami nyomot vagy valami. Vagy inkább hívjuk fel a rendőrséget, hogy találtunk egy nőt, aki meghalt és vélhetőleg vámpír tette, aki rám vadászik?
• Ó. Hogy neked mennyire igazad van! – suttogta Carly. – Nem hívhatunk ki senkit. Nekünk kell eltüntetnünk a testet.

Miközben ezt mondta, az íróasztalt túrtam át. Ott sem találtam semmit, csak pár kifizetetlen számlát. Megfordultam, oda néztem, ahol a kulcsokat tartják. Mindenhol bent volt, csak a miénk nem. Ott egy papír fecni volt. Vörös betűkkel írtak rá. Széthajtogattam, és egy nagyobb nyomtatólap szerűség lett belőle. 

„Tudtam, hogy keresni fogod a nyomokat. Azt is tudtam, hogy TE fogod megtalálni. Figyellek! Minden pillanatban. Nem tudsz elüldözni. Most biztos az a kérdés jár a fejedben, hogy ki vagyok, és hogy mit is akarhatok egy ilyen lánytól, mint te! Elmondjam? Talán.

Azaz elsődleges célom, hogy leállítsam a barátodat, és a húgát arról az elméletről, hogy téged meg lehet menteni. Nem tudni, hogy milyen hatással van rád a méreg, amit a szervezetedbe juttattak, azzal hogy egyáltalán a közeledben vannak. Ahogy közelebb kerülnek hozzád, késztetést érzel arra, hogy ott maradj, és hogy velük maradj. ÖRÖKRE! Én meg tudom állítani őket. Ha te is akarod. De nem biztos hogy sikerrel járok. Vagy átváltozol, és egy vérszívó szörnyeteg leszel, amilyen én. Vagy középúton megállítják folyamatot, és olyan leszel, mint a kis barátnőd, vagy meghalsz. Nálam van az ellenszer. Csak akarnod kell. Ha viszont nem élsz a lehetőséggel, akkor üldözni foglak egy életen át. Addig, amíg csak tart az örökkévalóság, és ha csak egy pillanatra is magadra hagynak én ott leszek, és veled is azt teszem, mint azzal a nővel. Még segítségért kiáltani sem tudott. Szóval te se kérj, és akkor nem esik baja senkinek. Sem a családodnak, sem a barátaidnak. Egyenlőre még nem tartok fogva senkit, de ez nem lesz így. Szóval tedd amit mondok, vagy valakinek baja esik.

Menj fel a szobátokba. Ha megvan, akkor menj a bőröndödhöz, és találsz benne egy kisebb csomagot. A csomagban lesz egy ajándék, és további utasítások.” 

Felnéztem a levélből. Két zöld szempár figyelt feszülten. Carlyn látszott, hogy tudja, hogy mi van a levélbe, aggódott, hogy mi lesz velem. Jered valószínűleg nem tudta. Legördült az első könnycsepp az arcomon, és utána a többi. A lap kiesett a kezemből, én pedig a földre rogytam. Mostanában rengeteg fájdalom ér, amiket nem tudok rendesen feldolgozni. Jered előbb kapott észbe. Felhúzott a földről, és megölelt. Szorosan tartott. Éreztem a testéből áradó érzelmeket. Szerelem, aggódás, düh. Félt, hogy elveszít, félt, hogy meggondolom magam és otthagyom. De ez nem így lesz. Kíváncsiságomtól vezérelve elengedtem, és könnyes szemmel felfutottam a szobába, és a táskámban kezdtem kutatni. Meg is találtam. Ezüst színű apró doboz, ráragasztva egy cetli - „Nyisd ki” . Megtettem. Nagyot néztem, amikor megláttam, hogy egy arany karkötő volt benne, mindenféle függelékkel. Nagyon tetszett, azt mégsem tehettem meg, hogy felveszem. Erőből nekivágtam a falnak, amire a gömb szétnyílt, és kiesett belőle egy kép apróra hajtogatva. Én voltam rajta. Boldogan, de már Wertmont-ban. Jereddel kézen fogva sétálunk, Carly mellettem jön, és anyu a teraszról integet nekünk. Milyen boldog voltam. Ez a kép, úgy négy napja készülhetett. Nem kezdtem el sírni, csak egy gombóc gyűlt a torkomban. Volt egy levél is a dobozban. 

„ Szóval megtaláltad a karkötőt! Örülök neki! Hord, ha követed az utasításaimat, és akkor is ha nem. Fontos üzenetet takar! Kövesd az utasításaimat, mert ha nem, akkor bünti lesz! Csütörtökön találkozunk Spokane-ben! A kék csillagban leszek, ahol ti is! Tartsd nyitva a szemed! Van három napotok odaérni!” 

Kikerekedett szemmel néztem az üzenetet. Miért tudja mindig, hogy hova tartunk? Miért minket követ? Miért? Hol bukkan fel legközelebb? Több ezer kérdés kavargott egyszerre a fejemben, meg is fájdult. Gyorsan kezdtem el pakolni, nem akartam tovább itt lenni.

Mind a ketten feljöttek hozzám, és szó nélkül pakolni kezdtek. Remélem, eltüntették a nőt, mert nem szeretném látni, mert akkor tudom, ez a sors vár rám is. Biztos, hogy nem fogom követni az utasításait. Ezt most megfogadom! Nem szabad! Miért lenne olyan rossz, ha vámpír, vagy esetleg fél vámpír lennék? Nekem, Jerednek és Carlynak csak jó lenne, mivel az örökkévalóságig le sem tudnának rázni. Mindig velük lehetek.

• Ez azért annyira nem jó! – vitatkozott Carly. A gondolataimban turkált.
• Miért? Mi rossz van az örökkévalóságban? Mindent megkaphatsz. Bármit az életben, kivéve azt, amire esélyem van. Már ígyis - úgyis olyan leszek mint te. Ebben ne akadályozz meg, kérlek!
• Csajok! Most mi van? Oké, addig értettem nagyjából hogy te nem akarod, hogy megváltozzon, mert ezt kijelentetted – mutatott Carlyra -, de az isten szerelmére! Mi okoztuk neki ezt a bajt, és ha ő olyan akar lenni, mint te, akkor oké! Az ő döntése. Ha ezzel szeretné tönkretenni magát, hajrá. Valaki plasztikáztat, vagy tetováltat, de ő ez választotta. Élhet a lehetőséggel.
• Ez azért kicsit önző volt! – jelentette ki barátnőm. Jered nevetett egyet, én a szám sarkát rágtam. Én tényleg elgondolkodtam azon, milyen lenne az élet azokkal, akiket szeretek. Arra jutottam, hogy ha páran el is tűnnek mellőlem az évek során, boldog lehetek, mert nekik el kellett menniük. De ha életem végéig azzal kehetek, akit szeretek, az nagyszerű lenne. Az elmúlás folyamatos. Akinek mennie kell, az megy, akinek nem, az marad. Ez az én elméletem. Hiszek a misztikában, és mióta Wertmontba jöttem, még jobban. Barátokra találtam, akik most az életemért küzdenek. Egy kérdés még mindig furdalta a kíváncsiságom.
• Mit csináltatok a nővel? – suttogtam, mivel tudtam hogy így is halják.
• Kivittem a kertbe, és elégettem – felelte bűntudatosan Jered. Miért nem hagytuk itt egyszerűen? Ha megtalálják, ha nem, minket fognak keresni.
• Ne aggódj, minden nyomot eltüntetett. Nem hibázunk! – mondta magabiztosan Carly.
• Ezt hogy érted? Mármint hogy csináltatok már ilyet? Miért történik ez velem? – suttogtam.
• Elmondom neki! – jelentette ki Jered.
• Nem teheted!
• Egyszer meg kell tudnia! Itt az ideje! – vitatkozást nem tűrve vezetett ki a szobából az autóhoz, mivel ott nyugodtan tudtunk beszélgetni. – Figyelj! Ami veled történik, az nem mindennapos dolog. Te nem egy normális ember vagy, mit a bátyád, vagy édesanyád. Apukádat nagyon jól ismertük, és ő vezette rá gondolatban a családod, hogy ide kell jönnötök. – hirtelen apám is megjelent, és mind a ketten felé néztünk. Akkor nem vagyok bolond?
• Kicsim! Te soha nem voltál bolond. Az volt a feladatom, hogy boldognak lássalak, és hogy a helyes útra tereljelek. Ez sikerült. Ideje mennem. Átkelhetek, de előbb mond meg édesanyádnak, hogy lépjen tovább. Nem kell minden este sírnia utánam. Az öcsédnek pedig mond meg, hogy figyeljen jobban a padtársára, mert teljesen bele van zúgva! Te pedig, Jered. Legyél nagyon boldog a lányommal, és védd meg mindentől. Tudom, te vagy számára a tökéletes személy. Lily, kérlek vigyázz magadra, ha nem leszek mindig itt, a szívedben ott élek majd, és fentről figyellek. Ha hiányzom, nézz fel az égre, én ott leszek, és az ezernyi csillag egyikéről nézek le rátok! Sok boldogságot, és legyetek nagyon boldogok! Ég veletek. – azzal eltűnt. Nem számítottam sem arra, hogy látom még, sem arra hogy egyengeti az életem, de azért nagyon jó érzés volt, hogy néha megjelent, és tanácsokat osztogatott.
• Szóval hol is tartottam? Bill teljesen összezavart.
• Ott, hogy ide kellett jönnünk.
• Ó igen. Amikor megláttalak, nem részletezném, hogy milyen érzésem volt irántad, de ne is akard tudni. Aztán, amikor először megcsókoltalak, akkor rájöttem, te nem egy egyszerű ember vagy. Rengeteg közöd van a misztikához, és ezzel hozzánk is. Mikor egymáshoz értünk, akkor elindult benned valami, valami megállíthatatlan. Próbáltam, de nem ment. Te egy bomba voltál, ami arra várt, hogy egy vérfarkassal találkozzon, és robbanjon. Mert, mert te egy félig vérfarkas lánya vagy. Az első szülött. – elkerekedett a szemem. Nem hittem a fülemnek. Miért vagyok ilyen szerencsétlen? Apu miért nem mondta el? – Most, gondolom az a kérdés jár az eszedben, hogy miért vámpír leszel, ha egy ilyennel vagy, mint én. Ez nem mindig van így, de mivel bennem van vámpír is, ezért a gyengébbik felem leszel te. Nem tudom hogy ez hogyan is működik, de szeretném megtudni. Nagyon. Szerettem volna megállítani, de te ellenkezel.
• Igen, értem. Nagyjából. Na jó, mégsem kicsit zavaros, de akkor most vámpír leszek? Ez biztos?
• Nem, ha megállítjuk. Carlisle tudja hogyan kell. De már akkor is késő lesz. Már félig az leszel. Örökélet meg ilyenek.
• Hmm. – elgondolkodtam egy kicsit. – Ez egész jól hangzik! – mosolyogtam
• Jól? Miért? Nagyon gyorsan megunhatsz mindent. Higyj nekem!
• Miért? Te honnan tudod? Mióta élsz te a földön?
• 1985-ben születtem. Vagyis, úgy körülbelül tizenhét éves koromban változtam át először, és még öregedtem egy évet utána.
• Vagyis, akkor te huszonöt éves lennél? – tátottam el a szám.
• Igazából, nem. Tudod, farkas gének, ezért én úgy fogom fel, mintha örökre 18 lennék.
• Hányadika van? Milyen nap?
• Hogy jön ez ide?
• Csak mond!
• Kilenc, hétfő.
• Már csak öt nap a születésnapomig.
• Szeretnél bulit? Addigra Alaszkába leszünk. Alice örülni fog, ha olyan, amilyennek gondolom.

Közelebb hajoltam hozzá,  és mélyen a szemébe néztem. Nem gondolta komolyan, azt amit az előbb mondott, de megfontolta. Nagyon jó érzékem van ahhoz, hogy megállapítsam. Csak mélyen bele kell nézni az illentő szemébe.

• Szeretlek! – törte meg a csendet, és magához húzott.
• Én is! De még mennyire! – az ajkára nyomtam egy puszit. Indultam volna befelé, mire ő visszahúzott. Hosszú csókot nyomott a számra, amit viszonoztam. – Nem kéne már ezt játszanunk. Had tudja meg Carly is hogy kibékültünk.
• Rendben. – motyogta, és újra az ajkamat kereste. Elhúzódtam.
• Tényleg be kéne mennünk, és elindulni.
• Annyira igazad van, és annyira nem akarok visszamenni, mert akkor nem lehetek csak veled.
• Gyere már, te óriás bébi – kezdtem el vonszolni befelé. Engedett. Megfogta a kezem, és besétáltunk.
• Szuper. Mióta hülyítetek, hogy nem vagytok együtt? – felnevettem.
• Nem olyan régóta.
• Szuper. Amíg ti kint smároltatom összeszedtem minden cuccot, indulhatunk?
• Persze!
• Rendben. Akkor következő megálló Sponake! – sikkantotta barátnőm. Összeszorult a gyomrom, de vele örültem. Nem tudhatja meg, hogy mi volt a levélben.