Tegnap anyámmal elmentünk volna vásárolni, de tervünk meghiúsult, mert apám bejelentette, hogy estére vendégeket várunk. Ezek a bizonyos vendégek nem mások, mint apám új kollégája, és az ő népes családja. Egész nap, takarítanom kellett, mert olyan kupi volt, mint a kurva élet. Anyám ez alatt sütött- főzött, apám meg bent volt a klinikán, és dolgozott; pontosabban egy csoport óvodás gyerek fogait húzogatta.
Miután befejeztem a takarítást, bementem a szobámba, készülődni estére. Anyám szerint elegáns, ami nála estélyi, ruhát kell felvenni, mivel apám is öltönyben lesz. Interneten rendeltük a ruhákat. Nekem egy narancsos színűt, anyámnak pedig egy nagyon világos barna, avagy krémszínűt.
Ez a vacsora is olyan unalmas lesz, mint a múltkori. Új asszisztense Sarah Parker volt az, aki miatt egy ideig nem volt nálunk semmilyen party, ugyanis elment a kedvünk az egésztől. Sarah amolyan „tip-top” nő, akinek csak anya tavasz trendi sminkje számított. És most így nyár közepén jön a „rendelős” ügyeletes orvos, és pluszba hozza az egész családját, ami apu szerint népes is. Azaz jön a férfi, meg a felesége, és még négy-öt ember. Tehát jön hat-hét vendég.
Délután ötre várjuk őket, és most két óra van. Anyum még leszaladt pár üveg italért. Pár üvegé mi?
Ez képes volt steaket sütni? Ráadásul úgy, hogy a vér ki sem sült belőle…
Na jó. Mindegy, végül is, Nem számít. Hogy addig ne unatkozzak, elkezdek olvasni egy könyvet.
A könyv címe Desert Flower. Izgalmas könyv számomra. Lehet, hogy téged egy sivatagi varázslatos virágról szóló könyv annyira nem érdekel, de hát én vagyok én...
Két óra múlva, anyám bejön szólni, hogy vegyem fel a ruhám és menjek le, mert itt lesznek lassan a vendégek. Azt teszem, amit édesanyukám mond. Szeretem őt, csak amikor vendégek lépnek be a házunkba nem lehet vele bírni. Összevissza rohangál, mint egy marha, mintha be lenne lőve. De hát ő az én anyám...
Apu már más tészta. Ő csak ül a kis foteljába és olvas, vagy épp tévét néz. Néha feláll, amikor anyuci ráparancsol, de amúgy el van magába.
Én meg, próbálok segíteni neki. De álltalába veszekedés a vége, mert mindig valamit rosszul csinálok…
Mikor lemegyek megszólal:
- Kislányom terítsd meg az asztalt, olyan 11 főre.
Istenem. Hány tagja van ennek a családnak? Eltervezték, hogy benépesítik a földet vagy mi?
Na mindegy. Neki is látok megteríteni. De ő olyan, hogy ha vendégek jönnek ő rögtön házi sárkánnyá változik, és azt hiszi, hogy ő a menő, ha engem égethet. Meg mindig kritizál. Például rosszul rakom a szalvétákat, meg minden mást. Nem hallgatom tovább, odamegyek apuhoz, és leülök mellé tévét nézni, nem is nézem igazán inkább, kibámulok az ablakon.

És itt vannak a vendégek. Vagyis csak a kocsijuk. Meg gondolom benne ők is. Nem szeretnék velük találkozni. Nagyon nem.
Apunak mondtam, hogy a sok izgalomtól meg fáj a fejem, meg amúgy sem szeretem a steaket.
Tehát, most felmegyek, és onnan próbálok hallgatózni.
Ez a könyv igazán jó. Eddig. Aztán nem tudom, hogy mi lesz belőle.
Rossz szokásomhoz híven, amilyen könyvet kiolvasok, rákeresek neten, azután kinyomtatom az esetlegek plakátját, és kiragasztom a falra. Jó mi? És még mindig fáj a fejem. Nem is tudom, hogy mitől. Talán suliszindrómában szenvedek? Még két hónap addig; hogy fogom kibírni?

Itt nyávog a macskám. Adok neki kaját, de már így is egy kicsit elhízott. Pedig semmi zsírosat nem adtam. Mindegy is.
Visszatérve, könyvolvasásomhoz, már a felénél tartok. Az idő pedig… hét óra. Nagyszerű. Akkor már nemsokára elmennek. Gondolom, nem akarják anyámékat fárasztani, bár ahogy hallom egész jól szórakoznak.
Valaki jön a lépcsőn. A cipő hangjából ítélve anyám. Nagyon szeretem őt, de azért néha fárasztó tud lenni.
- Kérlek, gyere le, mert már nagyon érdeklődnek irántad – mondta olyan parancsnok módjára.
- De anyu, nagyon fáj a fejem. – na jó, kicsit túloztam, de tényleg fájt.
- Jó, hát akkor felhívom apád munkatársát, ő úgy is orvos – és indult is le.
- Úristen… ez ciki lesz – itt belegondolok, hogy mi is fog történni… nyisd ki a szád, vagy mondd, hogy Á, öltözz le felülről, hogy megvizsgálhassam a tüdődet… (ekkor megráztam a fejem, hogy kiszálljanak a rossz gondolatok a fejemből)
Hallottam a lépteket a lépcsőn, időt kellett volna adnia a felkészülésre... ajj!
Kinyitódott az ajtó. Én az ágyamon ültem, a férfi meg ott állt az ajtóba, mögötte pedig anyám.
Szőke haja volt, és barna szeme, vagyis fekete, vagy sötétbarna. Öt- hat méterről ezt nem látni.
Ő is hasonlóan volt felöltözve, mint apám, szóval öltönyben. Csak az ingje nem volt a feje búbjáig begombolva, olyan… laza volt. Megkérte anyut, hogy menjen ki addig, amíg megvizsgál.
Leült mellém, majd megkérdezte, hogy tulajdonképpen mi is a bajom.
- Végül is semmi, csak a fejem fáj. Nem szeretnék lemenni, ennyi – magyaráztam neki a dolgot.
- Berezeltél? – negyven évesnek tűnik, bár a szövege egy mai fiatalé. Bár nekem is ilyen apám lenne.
- Nem, csak… na jó igen. Berezeltem; de csak egy kicsit – kicsit? Inkább nagyon.
- Tehát semmi bajod nincs, csak nem akarsz lejönni? Nem kell rezegni, nem fogunk megenni – nevetett a pasas.
- Hát jó, de… - kezdtem bele, de elkezdett lefelé lökdösni a lépcsőn. Közbe meg próbálkozott bemutatkozni.
- Carlisle Cullen vagyok. Téged hogy hívnak? – bíztatóan rám nézett, majd a kezét nyújtotta.
- Hermione Granger – én pedig már magamtól indultam volna le, ha nem látom meg, hogy kinyújtja a kezét.
- Nos, Hermione, örülök, hogy megismertelek… - és kezet ráztunk.