Kormos sötétség nehezedett az erdőre. Úgy futottam, ahogy csak bírtam, éreztem; a nyomomban vannak.

Egyetlen egy szerencsém volt: vámpírként a lábam nem fáradt el, így tudtam már órák  óta megállás nélkül futni. 

Mind közelebbről hallottam a lépteik zaját. A pánik kezdett elhatalmasodni rajtam, egyre kevésbé érzékeltem a külvilágot.

Megfogadtam. Ígéretet tettem a karjaim közt haldokló szerelmemnek, majd később, a már szintén halott nővéremnek, hogy küzdeni fogok a végsőkig.

Ez már egyre jobban a nehezemre esett. Mert nem lenne-e könnyebb feladni, elesni itt az erdő közepén, és csöndben megvárni, míg utolérnek? Azután már gyorsan véget érne az életem, és azzal együtt az összes kínzó fájdalmam is!

Számomra a halál békés lenne; újból együtt lehetnék azokkal, akiket szeretek, egy másik, távoli világban, mert én hiszek abban, hogy még a vámpíroknak is van esélyük a halálon túli életre.

Ugyan miért is éljek? Itt már nincs semmi olyan, amiért megérné létezni. Minden, amit valaha szerettem: a múlté.

Sohasem tudnék újra boldog lenni, tiszta szívből mosolyogni. Minden perc fájna, és egyre nehezebben viselném el az egymás után múló napokat.  

A parancsnok éles kiáltása úgy hasított a levegőbe mögöttem, hogy a testem összerándult, és egyre nagyobb kihívást jelentett továbbra is talpon maradnom. 

A tőlem telhető legnagyobb elszántsággal próbáltam kiutat keresni, valamit, amivel egy időre megmenekülhetek, csak azért, hogy össze tudjam szedni magam. Nem akartam úgy meghalni, hogy még csak nem is vettem fel a harcot velük. Elhatároztam, hogy küzdeni fogok egészen a végsőkig, hisz úgy se nyerhetek ennyi vámpírral szemben. 

A tekintem az égbolt felé  fordítottam, mintha a csillagok a megoldás őrzői lennének. Szomorúan hajtottam le a fejem, miközben igyekeztem továbbra is tartani a szélsebes tempómat. A mögülem jövő léptek zaja most egy kicsit távolabbról hallatszódott, tehát sikerült növelnem az előnyöm valamelyest. 

Még nem volt vége. Elhatározásom egyre eltökéltebb formát öltött, és most már azt is tudtam, hogy mit fogok tenni. 

Az erdő sötét rengetege jelentette számomra a megoldást. A több méter magasra nyúló fák egyikére villámgyorsan felmásztam, majd könnyedén ugráltam át egyikről a másikra.

Más helyzetben a fák tetejéről elém táruló látványt egészen biztosan gyönyörűnek találom, de most semmi szépet nem találtam benne. 

A fájdalmamat jutatta eszembe, minden, ami csak körülvett. A sötét ég olyan színű volt, mint régebben az én egyetlen szerelmemnek a szeme, a csillagok pedig a benne lévő állandó ragyogást jelképezték.

Az erdő most csak egyetlen napra emlékeztetett, amikor ide hozott az erdőbe kirándulni, és felmászva egy hatalmas fa lombja közé, a lélegzetelállító tájban gyönyörködtünk. 

De régen volt mindez! Azóta minden megváltozott, és ez a változás szörnyűséges foltja lett az életemnek. Mindez egy aprócska botlás miatt történt. James egyszer, véletlenül, úgy támadott meg egy embert, hogy egy másik végignézte ahogy megöli. Elkezdtek abban a faluban rossz pletykák járni szájról szájra, és fokozatosan terjedt a környező településekre, végül már az emberi sajtó egy része is ezzel foglalkozott.

Ezt nem hagyhatta ennyiben a vámpírkatonaság. Nekik pont az ilyen esetek elkerülése volt a feladatuk. Nem kellett sokáig várnunk, ők jöttek, és tették a dolgukba, romba döntve ezzel az én életemet. 

Egy pillanatra újból visszatértem a valóságba, épp csak annyi időre, hogy meggyőződhessek arról, hogy az ellenfeleim kellőképpen lemaradtak-e.

Egy halvány, gúnyos mosoly futott át az arcomon, amikor észleltem, hogy összezavarodtak, és rossz nyomot követnek.

Ez volt az indok arra, hogy lassan újból leereszkedjek a puha talajra, és letelepedjek egy sűrű lombú fa alatt. 

Most már semmi sem állíthatott meg abban, hogy újból elmerüljek az emlékeim sokszínű tengerében.

Az emlékekkel együtt jelent meg a mardosó fájdalom is, de ezzel most nem foglalkoztam. Csak az én egyetlen szerelmem arcát akartam még egyszer magam előtt látni, és most utoljára végigsiklani a vele kapcsolatos emlékeimen, majd elveszni bennük egy rövid órára.

Többet nem engedhettem meg magamnak, hiszen kegyetlen üldözőim hamarosan rátalálnak a rejtekhelyemre, akkor pedig a biztos halál vár rám. 

De nem! Még egy ideig ezzel nem foglalkozom. Ez az óra csak James-é és az enyém. Egy pillanatra felsejlett előttem a nővérem arcképe is. Rá is emlékezni akartam. Hirtelen – bármennyire is küzdöttem ellene – újult erővel járt át a fájdalom.

Azt hittem, sikerül majd fájdalommentesen gondolnom az elveszített szeretteimre.  

Tévképzeteim ellenére kínszenvedés  volt minden másodperc, mintha a belsőm milliónyi darabra akarna széthullani. Átkaroltam a lábaimat, ezzel próbáltam megmenteni magam a szétesés elől, balga módon azt képzeltem, hogy így egyben maradok. Percről percre nehezebb és elviselhetetlenebb lett. Úgy éreztem tényleg meg akarok halni. Elindulhattam volna megkeresni a gyilkosokat, hogy vessenek véget az életemnek, de nem tettem, továbbra is egyhelyben ültem, együtt az összes kínommal. Az egész testem rázkódott. Sírtam, de könnyek nélkül.

Most már csak pár nyugodt, fájdalommentes percre vágytam, hogy elbúcsúzhassak az emlékeimtől. 

Lehunytam a szemem, hogy ezzel is egyszerűsítsem a folyamatot. Halványan elmosolyodtam, ahogy megjelentek előttem az ismerős képek. Láttam magam előtt, ahogyan James-szel a kedvenc rétünkön boldogan futunk, majd ahogyan a fa tövében egy apró csókot lehel az ajkaimra.

Az volt létezésem egyik legszebb napja. 

Néhány pillanat elteltével újabb emlékek rohamoztak meg. Az egyiken a nővérem vállára dőlve feküdtem és elmélyülten beszéltünk valamiről. Annyira hiányzott a szeretete és a megértése.

Daisy valójában a fogadott nővérem volt. Ugyanaz a vámpír változtatott át minket annak idején, és egy jó  ideig ketten vándoroltunk, majd később csatlakozott hozzánk James. A hármasban eltöltött boldog napok emléke kellemes bizsergést okozva járt át.

Magam előtt láttam azt a jelenetet is, amikor először találkoztunk James-szel. Először azt hittük, hogy meg akar támadni minket, csak később jöttünk rá, hogy jó szándékkal érkezett.

A fejemben lévő  emlékvetítőgép megint váltott, kezdtem úgy érezni, mintha egy kellemes álomba csöppentem volna. Most nem gyötört fájdalom, elűztem az agyam hátsó szegletébe, így a kellemes múltbéli élményeim teljesen elvonták róla a figyelmem. 

Tényleg álmodtam. Lehunyt szemekkel álmodtam újra a már megtörtént eseményeket, átélve azt a mérhetetlen boldogságot, amit akkoriban éreztem. Az emlékek örvénylő árja nem hagyott ezen gondolkozni, máris sodortak tovább a következő képhez, amit elém vetített a csodálatos emlék-idéző gép. 

Ez a jelenet azt ábrázolta, amikor James bevallotta, hogy szeret. Ezt is a kedvenc emlékeim között tartottam számon.

Életem egyik legboldogabb pillanata volt, amikor tétován, de mégis bátran szerelmet vallott. Akkor legszívesebben megállítottam volna az idő folyton forgó kerekét. Örökre az emlékezetembe vésődött az a pár pillanat. Mint ahogy az is, amikor rájöttem, hogy én is belészerettem. Olyan ellenállhatatlan pillantással nézett rám, hogy az felmelegítette még a kővé fagyott szívemet is. 

A következő  képen hárman sétáltuk a tengerparton, mezítláb, és vidám nevetgéltünk egymás poénjain.

Annak a napnak is az emlékezetembe égett minden pillanata.

Ennél a képnél elidőztem volna még, de a sodrás nem lassított, máris újabb jelenet tárult a szemeim elé.

Ezen éppen csak úgy kedvtelésből ugrottam le az egyik magasan fekvő, tengerparti szikláról. A zuhanás rövid volt, és kellemes. A vízhez közelítve számítottam a csobbanásra, de ehelyett két erős kar védelmező fogságába érkeztem.

Egy önfeledt mosoly terült szét az arcomon, amikor ráismertem ezekre a karokra. Hirtelen ötlettől vezérelve, kicsusszantam az öleléséből, egyenesen a kellemesen langyos vízbe, majd magammal rántottam Őt is, a szikrázóan kék víz alá.

Lenyomtam egészen mélyre, nem engedtem hogy a felszínre jöjjön levegőt venni, hiszen, úgy sincs szüksége oxigénre. Néhány perc erejéig hagytam kapálózni, majd megkönyörültem rajta, és engedtem felúszni a víz fölé. Először megpróbált rosszalló arckifejezést vágni, de nem tudta leplezni a szikrázó mosolyát.

Néhány pillanatra a világot kizárva bámultam a mosolytól még  gyönyörűbbé vált arcát.

Nem volt rest, kihasználta az alkalmat, és most ő nyomott le a víz alá.

Könyörületesebbnek bizonyult, mint én, beérte pár másodperccel, aztán szabadon engedett, de nekem eszem ágában sem volt elengedi őt, bár megkönnyebbültem, hogy újból a felszínen lehetek.

Ajkaimat az övéire tapasztottam, de éreztem az egyre szélesedő  mosolyát.

- Szeretlek – suttogta a fülemben.

- Én is –válaszoltam, de aztán már nem tudtam beszélni, túlságosan lefoglaltak az ajkai. 

A vetítőgépem még legalább ezernyi képet, jelenetet vetített elém abban az órában. És én álmodtam, szinte már igazából. Lehunyt szemeim mögött az én saját, emlék- és álomképeimet láttam magam előtt minden másodpercben, és ellenállást nem tűrve sodortak újabb álmok felé, melyek létezésem leges-leggyönyörűbb pillanatai voltak.

Nagyon sokáig úgy tudtam volna maradni, csak hagyni, hogy sodorjon magával az emlékfolyam hömpölygő  árja, de ez sajnos lehetetlennek bizonyult.

Megtaláltak. Nagyot sóhajtottam. Szóval ennyi volt, itt most mindennek vége lesz. Azzal vigasztalodtam, hogy a lehető leggyönyörűbb emlékeimmel búcsúzok el ettől a világtól, és reménykedek, hogy vár rám egy sokkal szebb hely, ahol James és a nővérem már várnak.

Hangos, győzelemittas kiáltások hallatszottak az ellenségeim felől, biztosnak tűnt, hogy észrevettek.

Nem mozdultam. Tudtam, hogy ezzel megszegem az ígéretem, de úgy gondoltam, lesz még alkalmam bocsánatot kérni Tőlük. 

Most már egész közel értek hozzám. Látszólag nagyon meglepte őket, hogy továbbra is mozdulatlanul ülök. 

A parancsnok intett, és három vörösen csillogó szemű vámpírkatona indult el felém. Kettő támadásra készen tartotta maga elé a karjait, a harmadiknak a kezében pedig egy öngyújtó lángja lobbant fel. 

Nem fog sokáig tartani, gyorsan túl leszel rajta, és  aztán vár Daisy és James. – vigasztaltam magam. 

A katonák lassan közelítettek, az elöl lévő kettő egész közel hajolt hozzám. Valami fülsüketítő, fémes hangot hallottam a levegőben, csak egy század másodperccel később jöttem rá, hogy azt a hangot az én leváló végtagjaim adták ki.

A fájdalom néhány másodperc erejéig minden más gondolatot kiűzött az agyamból, mérhetetlen kín töltötte be az egész testem.

A legelviselhetetlenebb pont akkor érkezett el, amikor a fájdalomtól elködösült aggyal érzékeltem, hogy testem darabjait egy kis halomba rendezték, majd a következő pillanatban az öngyújtóláng égette az egyik részem széttépett bőrfelületét.

Nem tartott sokáig.

Az egyik pillanatban csak a kínszenvedést éreztem, de a következőben már - a körülöttem lévő füst növekedésével arányosan – kezdtem visszanyerni az elmémet. 

Mindjárt vége – mondogattam magamban, mivel teljesen nem sikerült eltompítanom az érzékeimet. 

A lüktető fájdalmon egyre csitult, ahogyan a testem maradványai hamuvá égtek, és átadta a helyét valami megkönnyebbült boldogságnak.

Vége a szenvedésnek. Nincs több kín, innentől már egy szebb világ vár.

Éreztem, hogy már tényleg csak pár pillanat van hátra, és azután beszippant valami kellemesen örvénylő folyam, aminek a túloldalán csak jobbat remélek.

Elveszve a lángtengerben, fokozatosan hamuvá égő testrészeimmel az agyam végleg megszűnt működni, de még előtte kieresztette a számára legfontosabbnak tartott gondolatomat: 
 

James, szeretlek!