(Jacob szemszöge) 

Beléptem a szobába, és szó  szerint elakadt a lélegzetem, amikor megláttam őt. Pont olyan volt, mint amilyennek mindig is elképzeltem, hogy milyen lenne. Gyönyörű, hófehér bőre csak úgy világított a halványzöld ruhában, amit minden bizonnyal Alice adott rá. Bronzvörös haja hullámosan omlott rá a hátára. És a szeme… Ugyanaz a gyönyörű tejcsokoládébarna, mint amiről olyan régóta ábrándoztam. Teljesen biztos voltam benne, hogy ő az.

- Lehetetlen. – Motyogtam magam elé. Majd egy csattanást hallottam, és láttam, hogy Nessie a padlón fekszik. Elájult. Rögtön ott termett mellette a Cullen család azon része, akik nem utaztak el, mint mi. Gyengéden felemelték, és a kanapéra tették. A doki rögtön elkezdte vizsgálni.

- Miért nem mondtátok el? – Hallottam meg Edward hangját.

- Meglepetésnek szántuk volna – válaszolta Alice.

- Az is lett. Bella sokkot kapott.

- Nem kaptam sokkot. – Kapcsolódott bele a beszélgetésbe az említett. – Csak hirtelen jött ez az egész. Miért nem mondtad, Alice?

- Már mondtam, Bella.meglepetés.

- Elegem van a meglepetésekből, Alice! És szerintem Edwardnak és Jacobnak is.

Ebbe nem igazán volt kedvem beleszólni, úgyhogy odaléptem a dokihoz.

- Mi van vele? – kérdeztem.

- Valószínűleg amiatt ájult el, mert hirtelen jött neki ez az egész. – A doki tudja, hogy ha orvosi nyelven mondaná el, akkor csak néznék, mint borjú az új kapura. Az elmúlt években nagyon sokat változott a véleményem a vámpírokról. Ezek szerint számomra kétféle vámpír létezik: az olyan, mint a Cullenek és a vörös szeműek. A Cullen-féléket már nem akarnám semmiféleképp sem megtámadni, de a piros szeműeket igen. Kivéve persze a Cullenek barátait. Még mindig alig tudom felfogni! Visszakaptam azt, aki a legfontosabb volt számomra.

- Szeretnék telefonálni egyet. – Fordultam Edward felé.

- Ez csak természetes. – Válaszolta, és odanyújtotta nekem a telefonját. Tárcsáztam azt a számot, amit gyakran hívok, mégis fájó szívvel.

- Halló! Jacob? – szólt bele édesapám, Billy.

- Szia apu. Hogy vagy?

- Köszönöm, nagyon jól. És te?

- Nagyszerűen.

- Mi történt? Hallom a hangodon, hogy ezt most őszintén mondtad.

- Nessie él. Életben van! – Tört elő belőlem.

- Valóban? Ez nagyszerű.

- Most mennem kell, szia.

Hallottam, hogy Nessie ébredezik. Szerettem volna beszélni vele. Bár, valószínűleg nem egyszerre kéne rázúdítani mindent. És biztos, hogy először a szüleivel akar majd beszélni.

- Jól vagy, Nessie?- Kérdezte tőle Carlisle. Jó ideig nem szólt egy szót sem, csukva volt a szeme. – Jól vagy? – ismételte Carlisle.

- Igen – motyogta. –  Már amennyire. – Majd rám nézett, és felsikkantott. – Mondd, hogy nem Jacob Black vagy!

- Én Jacob Black vagyok. 

(Nessie szemszöge) 

Nem tudom, meddig lehettem elájulva. Egy hangra ébredtem.

- Nessie él, életben van – mondta a hang. Kis szünet után pedig elköszönt valakitől. Szerettem volna még a boldog tudatlanságban. De elárulhattam magam, mert Carlisle megszólított.

- Jól vagy, Nessie? – Nem akartam válaszolni. Nem akartam kinyitni a szemem. De megismételte a kérdést.

- Igen – válaszoltam. – Már amennyire. Majd oldalra néztem, és megpillantottam őt. Az álmaim hercegét. Akaratlanul is előtört belőlem egy apró sikoly. – Mondd, hogy nem Jacob Black vagy!

- Én Jacob Black vagyok –  jelentette ki. Jesszusom! Valóban ő az álmaim hercege. Minden éjjel róla álmodtam, és megmondta, hogy egyszer találkozunk. Hát, végre eljött ez a pillanat. A tekintetem továbbsiklott a szobában lévőkön, és megpillantottam a szüleimet. Egymást átölelve álltak ott, és vártak.

- Kicsim. – Suttogta az édesanyám. Tudtam, hogy legszívesebben sírna. Felálltam, nem érdekelt, hogy szédültem. Odamentem hozzá, és átöleltem. Visszaölelt. Ez az ölelés nem olyan volt, mint Esméé, bár nagyon hasonlított rá. Ez igazi anyai ölelés volt. Amiben nekem nem volt részem, évek óta.

- Szeretlek – mondtam. Olyan őszinte volt. És szeretetteli. Nem hittem volna, hogy egyszer majd valakit így szeretek. Ez nem barátság. Ez több: szeretet a szüleim iránt. Mennyiszer álmodoztam arról, hogy egyszer csak megjelennek, és elvisznek azoktól a borzalmas emberektől. De sosem jöttek el. Most már tudom, miért. Nem is tudták, hogy élek. De szerettek. Apa elmosolyodott, majd ő is átölelt.

- Úgy nézd meg kislány, hogy nem sűrűn mosolyog – pimaszkodott Emmett.

- Emmett! – Szóltunk rá egyszerre apuval.

- Nyugi kislány! Én csak elmondtam neked valamit.

- Ne nevezz kislánynak, légy szíves.

- Nem tetszik, kislány? –  pimaszkodott tovább.

- Ness, inkább mesélj magadról. – Vágott bele anyu, még mielőtt összebalhéztam volna Emmett-tel.

- Mire vagy kíváncsi? –  Kérdeztem, bár biztos voltam abban, hogy mit fog kérdezni. Ez esetben hazudni fogok neki. Csak az a baj, hogy apu biztos megtudja.

- Boldog voltál? – Pontosan erre a kérdésre számítottam. Legszívesebben azt mondtam volna, hogy nem, soha nem voltam boldog, de nem tettem.

- Igen, boldog voltam. – Felragyogott a szeme. Valószínűleg örült, hogy ezt hallotta. Én közben gondolatban üzentem az apámnak, hogy ne árulja el a hazugságomat. Biccentett egy aprót, de a szemével azt üzente, hogy ezt még meg kell beszélnünk.

- Hol éltél? – Jött az újabb kérdéssel. – És hogyan éltél?

- Miamiban éltem, és  állatvért ittam. De rendszeresen ettem emberi ételt is, hogy ne legyek feltűnő. Találkoztam ott más vámpírokkal is. Embervéren éltek, de sokkal kultúráltabban, mint a nomádok. Megegyeztek egy kórházzal, hogy mindig szállítanak nekik vért. Miamiban elterjedt a vámpírizmus, ezért nyitottak egy vérbárt, és a vér egy részét ők itták meg. Ez jól jött nekik, mert nem szeretnének embert ölni, de az állatvért sem tudják elképzelni, mint táplálékot. Ezt ők köztes megoldásnak tekintik. Egy ideig velük éltem, de úgy, ahogy korábban. Nem szegtem meg az önmagamnak tett ígéretem. – De, megszegtem, és nem is egyszer. Jacob felé fordultam.

- Beszélhetnénk? –  kérdezte.

- Hát persze, gyerünk. – Jacob elindult, egyenesen kifelé az udvarra. Nem tudom, miért követtem. Talán az álmaim miatt? Minél messzebb vitt a háztól, hogy tényleg csak én halljam, amit mond.

- Mit akarsz mondani? –  Kérdeztem, amikor már elég messze voltunk a háztól.

- Mondd csak, mennyire emlékszel rám? – Most erre mit mondhattam? Csakis az igazat.

- Hiszel abban, hogy az álmok néha valóra válnak?

- Ezt meg hogy érted? –  Kérdezte értetlenkedve.

- Az álmok néha valóra válnak. Miamiban mindig csak egyvalakiről álmodtam. Azt mondta, hogy egyszer majd találkozunk. És én már az első álmomnál úgy éreztem, hogy ismerem. Te voltál az. Te voltál benne az összes álmomban. Te voltál az én barátom és támaszom.  –Látszott rajta, hogy elképedt. Nem hitte volna, hogy ez lesz a válaszom. Valójában alig emlékszem rá azelőtt a szörnyű esemény előttről, de a tudatalattim megőrzött belőle egy darabot. Pont úgy, mint a családomból. Néha ők is feltűntek egy-egy álmomban. Homályosan, de ott voltak.

- Ez egyszerűen… hihetetlen. – nyögte ki.

- Az is hihetetlen, hogy élek, Jacob. De te a barátom vagy. És tudom, hogy örökre az is maradsz. Gyere, menjünk vissza a házba.

Mikor beértünk a házba, édesanyám egy medállal a kezében fogadott. Valahonnan nagyon ismerősnek tűnt. Mintha már láttam volna. Ez könnyen elképzelhető.

- Nem, tudom, emlékszel- e erre a medálra. Amikor a Volturik eljöttek érted, ezt adtam neked, arra az esetre, hogyha minket megölne a Volturi, akkor emlékezz ránk. – Oh, hát persze. Beugrott egy jelenet. Egy tisztáson állunk, körülöttünk minden tiszta hó. Épp ő tartott a kezében, és azt magyarázta, hogy mindig szeretni fog. De ha valami történni fog, menjek el minél messzebb Jacobbal.

- Amikor a Volturi elvitt, megtaláltuk a medált egy tisztáson, és megőriztük –  mondta apu. – Vámpírként nincs szükségünk tárgyakra az emlékezéshez, de jó volt tudni, hogy ez az egész nem csak illúzió volt. Hogy valóban léteztél – és létezel.

- Szeretnénk visszaadni neked, mert ez a tiéd – Anyu idelépett hozzám, és a nyakamba akasztotta a medált. – Nyisd ki.

Két kép volt benne. Az egyiken a szüleimmel vagyok rajta. Igazán boldognak tűntek. A másikon Jacobbal bolondoztam. Mindkét kép olyan idilli volt. Annyira szörnyű, hogy a Volturi képes volt így beleavatkozni az életünkbe, csak azért, mert mások vagyunk, mint a többi vámpír. Habár itt szinte mindenkinek van valami hibája, mégis harcolunk a természetünk ellen. Vámpírok maradunk, de jobbak, mint egyes emberek. A legtöbb vámpírból kiveszett az összes emberi érzelem. Nem hajtja őket más, mint a vérszomj.

- Miért? – Suttogtam azt a kérdést, amit az apám már úgyis hallott a gondolataimban. – Miért kellett ezt tenniük? Miért kellett szétszedniük egy családot?

- Erre már tudod a választ. – válaszolta. – Nem akarták, hogy elterjedjen az életmódunk. Pedig a legtöbben hallani sem akarnak rólunk.

A nap további részében nem igazán szóltunk egymáshoz, inkább csak néztük a másikat. Néha felmerült egy-egy téma rólam, vagy róluk, de ezek a témák nem voltak olyan lényegesek, hogy hosszan beszélgessünk róla. Azon töprengtem, hogy milyen szerencsésnek mondhatom magam, bizonyos szemszögből. A legtöbb árva gyerek soha életében nem tudja meg, hogy kik a szülei. Van, akit már újszülöttként beadnak, és ki sem hozzák onnan, és ott éri meg a felnőttkort. Biztos támasz, és pénz nélkül. Az árvaház nem engedi dolgozni azokat a gyerekeket, akinek lenne rá lehetősége. Ezért is nehéz elhelyezkedniük miután felnőttek. Habár nem igazán szerettem a nevelőszüleimet, valamelyest mégis jobban jártam velük. Nem ellenőrizték napközben minden mozdulatomat. És éjszaka sem, ha azt hitték, már elaludtam. És mégis… Öröm volt megszabadulni tőlük. Nem mintha hagyták volna, hogy maradjak. A tizennyolcadik születésnapomon azzal fogadtak, hogy pakoljak, mert nem hajlandóak elviselni többet. Hallottam, hogy előre örülnek, hogy nem tudok sehová sem menni, mert nincs pénzem, és senki sem olyan bolond, hogy pénz nélkül befogadjon. Tévedtek. Volt pénzem. Nem is kevés. Éppen elég volt arra, hogy befejezhessem az iskolát, és utána találhassak normális munkát. Most pedig itt ülök, a szüleimmel, és azzal, akivel már régóta álmodtam. És biztosan állíthatom: az álmok néha valóra válnak.