(Rosalie szemszöge)

Mélyen beszívtam a levegőt. Az illatok egyből megcsapták az orromat. Először a nedves fű illata aztán a fa kérgének dohos szaga végül pedig a vér csodálatos, mámorító  aromája. Jobban koncentráltam és ezúttal azt is ki tudtam venni, hogy nyugat felől jön az illat. Talán négy vagy öt is lehet, de, hogy mi arra nem jöttem rá. Ehhez foghatót még net nem éreztem. Az nem mondanám, hogy jobb volt, mint eddig bármi más, de ettől függetlenül mégis csak vér. Elindultam nyugat felé, hogy kielégítsem a szomjamat amikor Carlisle megállított. 
- Hagyd, ez csak sündisznó. Nem finom és nem is elég a szomjad kielégítésére. 
Visszaálltam Em mellé és újra beszívtam a levegőt. Kerestem a különféle illatok között a vér szagát, de nem találtam a sündisznókon kívül semmit. Északkelet felől a szél valami nagyon büdös ázott kutyaszagot hozott. Talán hárman voltak és az biztos, hogy felénk közeledtek. Az illatuk egyre jobban marta az orromat. Iszonyú volt.  
- Valaki tudja, hogy mi ez az iszonyatos bűz? – kérdezte Emmett és a drámai hatás kedvéért még az orrát is befogta.  
- Farkasok – válaszolt Ed. Em és én értetlenül néztünk rá. – Mármint vérfarkasok. Egy ideje figyelem őket. Elég bonyolult az elméjük mintha mind a hármójuké össze lenne kötve, mert ha az egyik gondolataiban olvasok, akkor a többi gondolatát is látom. – Ráncolta a homlokát. 
- Micsoda? – rökönyödtem meg. - És én erről, hogy, hogy nem tudtam semmit? 
Ekkor hírtelen a szél délkelet felől pár legelésző őz illatát sodorta felénk. Mind az öten egyszerre indultunk el a korábbi beszélgetést elfelejtve és én várhattam a válaszra a vadászat végéig. Mint mindig most is Edward volt a leggyorsabb aztán Emmett és én végül pedig Carlisle és Esme. Úgy két kilométer futás tán el is értük az őzeket. Hamar végeztünk velük, mert mind nagyon szomjasak voltunk már. Ahogy elemeltem a számat a szarvastól az előbbi bűz most annyira erős volt, hogy be kellett fognom az orromat. Mind csendben meredtünk észak felé ahonnan a szag egyre erősebben jött felénk. 
 
- A közelben vannak, és felénk tartanak – törte meg a csendet Edward. 
- Végre egy kis bunyó! – vigyorgott Em és védelmezően elém állt. 
- Nem kell, engem megvédeni tudok magamra vigyázni! – néztem rá szúrós szemekkel. 
Megadóan maga elé emelte a kezét és elállt előlem én pedig megfogtam a kezét és odaállítottam magam elé. 
- Körülbelül egy kilométerre lehetnek – állapította meg Carlisle. 
- Miért jönnek? – kérdezte Esme. 
Edward összeráncolta a homlokát. 
- Azért, hogy végezzenek velünk – válaszolt azon a rideg hangján, amit mindennél jobban utáltam benne. 
- De hát miért? – Néztem Edwardra. 
- Nem tudom pontosan. Azt hiszem valamikor régen két vámpír megtámadta a törzsüket és sokukat elpusztítottak. 
- Törzs? Szóval többen is vannak? – kérdezte Emmett és egy huncut vigyor jelent meg az arcán. 
- Nem, csak hárman vannak és mind Quileute törzsből valók – a választ ismét Edward adta meg. 
- Indiánok? – kérdeztük Emmett-tel egyszerre. 
Edward csak bólintott és a tekintete egyre feszültebb lett. Tudtam, hogy ma mindenképpen harcolni fogunk és nagy esélye van, hogy nyerünk. Észak félé fordítottam a fejemet és a szak egyre jobban erősödött. Pár másodperccel később megpillantottam az első farkast. Hatalmas termete volt a bundája pedig csokoládébarna. Nemsokára a második is kibújt a fák rejtekéből. Ő is olyan magas volt, mint az első, de az ő bundája koromfekete volt. A harmadik kicsit kisebb volt, mint a másik kettő, de az ő bundája volt a legszebb színű. Aranybarna. 
- Most döntik el, hogy ki kivel harcoljon – suttogta Edward olyan halkan, hogy csak mi vámpírok halhassuk, de látni lehetett a farkasokon, hogy ők is hallották. 
- Mindenképpen harcolni akarnak? – kérdezte Carlisle. -  Vagy lehet velük tárgyalni. 
- Csak annyit tudok, hogy harcolni akarnak. 
Az első farkas már csak pár méterre volt Carlisle-tól és a köztük lévő távolság egyre csak csökkent. Carlisle megadóan maga elé emelte a kezét, de ezt a gesztust az legelöl haladó farkas félre érthette, mert azonnal rávetette magát Carlisle-ra. Em, Esme, Ed és én mind egyszerre a segítségére siettünk. Edward lelökte a farkast Carlisle-ról. Emmettre ugrott a fekete farkas, de amikor elindultam felé a legkisebb rám vetette magát. Ütöttem ahol csak bírtam, de a legjobban a fejemre kellett vigyáznom, mert mindenáron azt akart letépni. Amikor épp volt egy szusszanásnyi időm mindig arra figyeltem, hogy ha valakinek kell segítség, akkor azonnal oda tudjak menni hozzá. Em és Edward harcolt a nagydarab feketével, aki hősiesen állta az ütéseiket. Carlisle a barnával harcolt Esme pedig próbált segíteni a férjének, de a harc sose volt az erőssége. 
- Mi nem ölünk embereket! – kiabált Esme. – Mi nem vagyunk olyanok, mint azok, akikkel régebben harcoltatok mi csak állati vérrel táplálkozunk! 
A kiabálásai hiába valók voltak, mert a vérfarkasok nem hallgattak rá. Esme még hangosabban kiabált, de mind hiába.

Fél óra múlva a farkasok egyre fáradtabbak lettek. A barna elfutott és két-három perc múlva egy ember tért vissza. Hosszú fekete haja volt és pont úgy nézett ki, mint egy átlagos indián. Közelebb jött hozzánk. 
- Tényleg csak állati vérrel táplálkoztok? – kérdezte és kicsit bizalmasan beállt a másik két farkas közé. 
- Igen, mint láthatod, pont akkor vadásztunk, amikor megzavartatok – morgolódott Em. 
- Emmett kérlek, viselkedj! – szólt rá Carlisle. – Mindig is csak állati vérrel táplálkoztunk. 
Az indián bólintott és visszafordult a társaihoz. Talán tanácskozhattak. Először a fekete ment el és jött vissza ember alakjában aztán pedig a legkisebb, aki emberként is a legkisebb volt. 
- Az én nevem Ephraim Black – mutatott magára a barna farkas. – A társaim pedig Levi Uley és Quil Ateara – mutatott először a fekete farkasra aztán pedig az arany barnára. 
- Az én nevem Carlisle Cullen és ez itt a családunk. Esme, Rosalie, Edward és Emmett – mutatott sorban ránk. 
Az Ephraim nevű visszafordult a másik két férfihoz és indián nyelven folytatták a tanácskozást. Tudtam, hogy Carlisle és Edward valamennyire beszélik az indián nyelvet ezért reméltem, hogy még időben tudnak minket figyelmeztetni, hogy ha meggondolnák magukat.  
- Hajlandóak vagytok velünk békét kötni? – kérdezte fél órával később az egyikük. 
- Igen – válaszolt Carlisle. – És megnyugodhattok, nem fogjuk bántani a népeteket és semelyik másik embert sem fogjuk bántani.

Pár órával később.

Amikor megérkeztünk a megadott helyre megrémültem a tűz látványától, de Edward még épp a pánikba esésem előtt megnyugtatott. 
- Nyugi Rose, ez csak egy hagyomány! 
- Jól van, na! Nem mindenki olyan jártas az indián kultúrában, mint egyesek! 
- Bocs én csak szóltam nehogy sikítozva elrohanj! – kacsintott, de nem rám hanem Emmettre aki próbálta elfojtani a mosolyát nem túl sok sikerrel. 
Mérgemben hasba vágtam és átálltam Esme mellé. Még öt percet várattak magukra a farkasok mire végre kegyeskedtek megjelenni. Örültem, hogy ember alakjukban voltak, mert így nem voltak olyan iszonyatosan büdösek, de még így is azok voltak. Hármójukon kívül még jött egy nagyon öreg, ősz hajú férfi. Talán ő is farkas volt csak régen. Mind leültek a tűz kör és mind rádobtak egy-egy uszadék fát, amitől a tűz átváltott kék és zöld színűvé. Intettek, hogy mi is üljünk le. Leültünk. 
- A törzsünk már ősidők óta harcba száll a hidegekkel – állt fel az öregember. – Eddig még soha sem fordult elő, hogy a környéken tartózkodó vámpírok közül bárki is túlélte volna a velünk való találkozást. Felkészültetek a békekötésre vagy inkább a harcot választjátok? – Nem beszélt túl jól angolul, de minden szavát lehetett érteni. 
- Természetesen a békekötést választjuk – állt fel most Carlisle is. 
Az öreg még motyogott valamit indiánul aztán nagy nehezen visszaült a földre. Edward elmosolyodott és mikor meg kérdeztem volna, hogy mit mondott egy másik indián állt fel. Ephraim. 
- Mint mindennek a békekötésnek is vannak feltételei. Először is mi nem áruljuk el senkinek, hogy kik is vagytok valójában, ha ti sem áruljátok el senkinek. Másodszor soha többet nem haraphattok meg vagy ölhettek meg embert. Harmadszor pedig nem léphettek soha többet a Quileute-ok területére. Elfogadjátok a feltételeket? 
- Igen – szólalt meg ismét Carlisle. 
Ephraim először Carlisle-lal aztán mindannyiunkkal kezet fogott. A többiekkel is kezet fogtunk és ezzel megkötöttük az életünk legfontosabb szerződését.