(Nessie szemszöge) 

Már lassan egy hete itthon vannak. Ez idő alatt egyre jobban megismertem őket. Igazából a lelkem mélyén sosem felejtettem el, hogy milyenek voltak. Mindig azok társaságát kerestem, akik egy kicsit is, de hasonlítottak rájuk. Hamarosan, miután Carlisle elintézi a papírokat, miszerint ők nevelnek minket, mi is iskolába fogunk járni. Én úgy leszek bejelentve, mint az apám ikertestvére. Ez azért durva, nem? Mondjuk az igaz, hogy nagyjából egyidősnek nézünk ki. Időközben Jacobbal is barátságot kötöttem. Ez a barátság igazán különleges volt: Ő ismert engem kiskoromból, én ismertem őt későbbről. Ő minden nap átjött hozzánk, de én még nem voltam nála egyszer sem. Ez a nap is ugyanúgy indult, mint az előzőek. Reggel felkeltem, felöltöztem, majd lementem a nappaliba, ahol már várt a családom és Jacob.

- Jó reggelt! –  Köszöntem egy kissé álmosan.

- Jó reggelt, Ness! Van egy jó hírem a számodra – köszöntött Jacob.

- És mi lenne az?

- Elviszlek La Pushba. Meglátod, gyönyörű hely.

- Rendben. Egy pillanat, és  összepakolom a cuccaimat.

- Megyek veled! – mondta Alice. – Be kell pakolnod egy fürdőruhát is, mert aránylag szép idő lesz. És mert imádnak tábortüzes bulit tartani, valami ahhoz illőt is kéne vinned.

- Alice! Nyugi. Nem divatbemutatóra megyek. Elég a fürdőruha. Meg az, ami most rajtam van. És tudom, hogy nem adod fel, de nem érdekel. Így megyek, és kész. – Szegény Alice! Nagyon elkenődött képet vágott. –De azért tudod, hogy te vagy az egyik kedvenc nagynéném, ugye?

- Hú, ezt majd megjegyzem, ha legközelebb el akarok menni vásárolni. Mert nem úszod meg ennyivel.

- Megjegyeztem, de most megyek. Szia! – Nem sokat törődtem azzal, hogy a lépcsőt használjam, helyette inkább leugrottam.

- Na de kislány! Mire való  a lépcső? – röhögött Emmett.

- Fogd be! Így gyorsabb volt.

- Igen, mert az a plusz egy másodperc olyan nagyon hosszú idő, ha nem tévedek.

- Egy másodperc alatt bármi összedőlhet. De ha nem veszed zokon, én most megyek. Szia. – mondtam, majd Jacob felé fordultam. – Mivel megyünk?

- Edward kölcsönadta a Volvóját.

- Az király. Mehetünk?

- Hát persze. Gyere.

Az út viszonylag hosszú  volt, de kárpótolt érte a szépsége. Jacob ugyanis gondoskodott róla, hogy végig a tengerpart mellett jöjjünk. Egymást váltogatták a szebbnél szebb sziklák és homokos tengerrészek. Évekig képes lennék egy ilyen helyet bámulni. Egy különösen gyönyörű tengerpart előtt lefékeztünk.

- Meg is érkeztünk –  mondta.

- Hát ez… Egyszerűen gyönyörű. Mesés.

- Örülök, hogy tetszik. Egyébként szeretnélek bemutatni a barátaimnak. Hamarosan ők is itt lesznek. Addig gyere, üljünk le. – Mutatott néhány farönk felé. Nem kellett sokat várnunk, mert Jacob barátai hamar ideértek. Mindannyian magasak és izmosak voltak, és a hajviseletük is megegyezett. Mégis, az arcuk annyira különbözött. Némelyiké, mintha tömény undort árult volna el. De volt, aki őszintén mosolygott.

- Szia Jacob, jó hogy látlak. – Lépett barátomhoz a leginkább tekintélyt parancsoló arckifejezésű férfi.

- Helló Sam. Ő itt Renesmee.

- Szia! Nem tudom, megismersz-e engem. Én Sam vagyok.

- Szia. Nem, nem ismerlek fel, ezért örülök, hogy külön bemutatkoztál. Gondolom, te tudod, én ki vagyok. Ha nem lenne nagy pofátlanság, szeretném, ha bemutatnád a többieket.

- Hát persze. Ő itt Jared, Paul, Quil, Embry, Seth, Leah, Collin és Brady. A többiek épp nem értek rá. – Ahogy végignéztem rajtuk, többen is örültek volna, ha azt mondhatják, hogy dolguk van. Pontosabban ketten. Paul és Leah. Ők legszívesebben a pokolba kívántak volna engem. Nem mondták, de tudtam, hogy úgy gondolnak rám, mint a többi vámpírra. Nem hibáztatom őket érte, de először igazán a másik lelkének mélyébe nézhetnének, mielőtt elítélik. Már ha úgy gondolják, van lelkünk. Seth viszont nagyon aranyos volt. Azt hiszem övé az a hely a falkában, ami a családunkban Emmetté. Ami azt jelenti, hogy néha idegesítő, de a legtöbbször nagyon is mulatságos. És sajnos ő is mindig kislánynak hív. Komolyan mondom, agyszer az őrületbe fognak kergetni ezzel.

- Kislány, te úgyse mersz leugrani egy szikláról. – Nyújtotta ki a nyelvét rám.

- Sziklát akartok ugrani? – kérdezte Jacob.

- Igen, jöttök ti is? –  kérdezte meg Sam.

- Igen. – Felelte helyettem is a barátom. – De Ness, ugrottál már sziklát?

- Igen, nem is egyszer. Biztos vagyok a dolgomban.

- Akkor gyere.

Felmentünk a legmagasabb szikla tetejére. Amikor lenéztem, csodálatos látvány tárulta a szemem elé: a tenger. Jó, tudom, hogy lentről is csodálatos volt, de innen valahogy még egymilliószor szebb. Ahogyan fentről látom, hogy a hullámok verdesik a sziklaszirtet olyan, mint egy élő csoda. Ahogy a nap vidáman beleereszti a sugarait a tengerbe, hogy aztán úgy tűnjön, mintha a tengerből jött volna elő, mesés.

- Készen állsz? –  Hallottam meg Seth hangját.

- Igen. – Jött tőlem a határozott felelet, majd mély levegőt vettem, és ugrottam is. Szerettem leugrani a különböző magasságú sziklákról. Amikor szálltam lefelé, szabadnak éreztem magam. Szabadnak minden tehertől és gondtól. Majd amikor következett a csobbanás beteljesültként jöttem a felszínre. Az adrenalin az oka. Élvezem, ahogy száguld az ereimben miközben veszélyes dolgokat csinálok. Ez az előnye a félvámpírságnak. Élvezhetem milyen amikor a testemet nem az ösztön vagy az akarat irányítja, hanem az adrenalin. Amikor minden védekezési ösztönöm kikapcsol, és csak a veszély marad.

- Élvezted? – fröcskölt le Seth. Komolyan, ő itt a mókamester. Se őmellette, se Emmett mellett nem lehet unatkozni. Pont, mint két nagyra nőtt óvodás.

- Igen. És te élvezed ezt? – Azzal, csak szórakozásból lenyomtam a fejét egy pillanatra a víz alá.  A távolból láttam, hogy Leah még inkább gyűlölködő pillantásokat vet rám, majd éreztem, hogy valami megfogja a lábam, és a mélybe húz.

- Kölcsönkenyér visszajár. – Mondta jókedvűen Seth. azt hiszem, vele remekül ki fogok jönni. Igazából mindenkivel, Leaht kivéve. Egész nap sziklát ugrottunk, és a nap folyamán közelebb kerültem Paulhoz. Úgy vettem észre, hogy kezd elszivárogni a kezdeti távolságtartása, amit vámpírságomnak tudhattam be. Olyannyira feloldódott, hogy elmesélte, Jacob nővére a felesége és van egy gyerekük, Billy, akit Jacob apjának tiszteletére neveztek el. Billy és az én anyai nagyapám, mint kiderült a legjobb barátok, és most is tartják a kapcsolatot. Paul szerint most pontosan azért nem akarja Jacob meglátogatni az apját, mert nem tudni, hogyan fog reagálni Charlie a halottnak hitt unokája feltűnéséhez. Hát igen… Én valószínűleg sokkot kapnék az ő helyében. Egyébként meg anyuékkal is már egy jó ideje csak telefonon tartják a kapcsolatot, mert egy idő után feltűnő lett volna, hogy nem öregszenek. Habár Charlie tud a vérfarkasokról, nem volt kíváncsi a vámpírokra. Azt mondta, csak annyit szeretne tudni, amennyit szükséges. Tehát nem tud arról, hogy mi nem öregszünk és nem is változunk.

Amikor már elkezdett beesteledni, néhány fiú tüzet rakott, és törzsi táncokat kezdtek el táncolni, amibe engem is bevontak. Olyan jól mulattunk, hogy tényleg nagyon sajnáltam, amikor indulnunk kellett hazafelé. Jacob ugyanis megígérte a szüleimnek, hogy haza is hoz a nap végén.

- Ígérd meg, hogy máskor is eljössz! – Kérleltek többen is.

- Hát persze, bármikor. Sziasztok

Meg kellett állapítanom, hogy a tenger éjszaka is nagyon szép. Fekete hullámai rejtélyesen omlottak vissza a tengerbe, oda, ahonnan jöttek. A nap olyan tökéletes volt, hogy nem lehetett volna már semmivel sem elrontani. A visszafelé tartó út azonban mintha hamarabb eltelt volna. Ennek az volt az oka, hogy egész úton a nap történéseiről gondolkodtam. Ez a nap olyan volt, amilyenben már régen nem volt részem: egy tökéletes nap.

Otthon még beszélgettünk egy kicsit, majd aludni szerettem volna menni, de Alicenek hirtelen nyugtalanító látomása támadt. Egy fiút látott erre tartani, a szemében valami mérhetetlen utálattal. Szerinte és apu zserint ez véletlenül sem jelenthet jót, és biztos, hogy velünk akar valamit. És ahogy leírták, úgy éreztem, ismerem, csak hiányzik valami róla.