Kellemes nyári napon találkoztunk először. Máig emlékszem rá, pedig a legtöbb emberi emlékem már homályba veszett. Mégis, ez a találkozás olyan mély nyomot hagyott bennem, amit nem vagyok képes elfelejteni. Tizenhat éves voltam, és nagyon szerettem Fára mászni. Azon a napon is azt csináltam, amikor megsérültem. Éppen érett a cseresznye, és én szerettem volna megkóstolni. Sajnos túl kicsi ágra léptem, és elveszítettem az egyensúlyomat. Leestem a fáról. Egy reccsenést hallottam, majd a fájdalom belenyilallt a lábamba. Megpróbáltam ráállni, de nem sikerült. Tehát eltört. Vártam, hogy arra jöjjön valaki. Szerencsém volt, mert egy kedves idős embernek épp arra akadt dolga. Bekísért a kórházba, ahol helyet foglaltam, hogy kivárjam a soromat. Amikor megláttam őt. Izmos teste, szőke haja és aranyszín szeme megbabonázott. A mai világban beleillene egy szupermodell férfi szerepébe. És a mosolya! Egy nővér egy lapot adott a kezébe, amit egy hatalmas mosollyal hálált meg. A nővér, pedig amikor hátrafordult, olvadozott a boldogságtól. Nem is csodáltam. Ha egy ilyen férfi mosolyogna rám, én is olvadoznék a boldogságtól- gondoltam akkor. Majd tekintetem visszatévedt rá. Engem nézett. Egy pillanatig. Majd elindult felém.

- Jó napot! – Úristen, milyen bársonyos hangja van. – Dr. Carlisle Cullen vagyok. Segíthetek valamiit?

Teljesen lefagytam, csak bámultam, mint egy idióta.

- Ööö. – Csak ennyit bírtam kinyögni. – Hát persze. Cseresznyét akartam enni a fáról, de túl kicsi ágra léptem, és leestem a fáról. Azt hiszem, eltört a lábam.

- Megnézhetem? – kérdezte ugyanazon a bársonyos hangon.

- Igen. Akkor, segítsek elmenni a vizsgálóig?

- Igen, azt megköszönném. – Ezek után felém nyújtotta kezét, amit én el is fogadtam. Hideg volt. Akkor és ott elgondolkodtam, hogy miért lehet ilyen hideg. Arra jutottam, hogy orvosi mivoltából gyakran kell megmosnia a kezét. Viszonylag hamar eljutottunk a rendelőig.

- Üljön le, kedves… - kezdte

- Esme. Esme Anne Platt – feleltem.

- Szép neve van. – mondta, és én elpirultam.

- Köszönöm. – Illedelmes kisasszony módjára feleltem. Milyen gyengéden vizsgált! Soha egyetlen férfi nem ért hozzám rajta kívül ilyen óvatosan. Az apám… Hát ő az apám. Charles Evensont meg mindennek lehet nevezni, csak gyengédnek nem. – És tegezzen nyugodtan.

- Rendben, de akkor te is tegezz – felelte. Hát lehet ennek a bársonyos hangnak ellenállni? Már akkor sem tudtam. Most meg már végképp nem.

- Ez csak elrepedt. – Jelentette ki rövid vizsgálat után. – begipszeljük, és néhány hét alatt meggyógyul. Kérem, várja meg, míg megírom a kórlapot.

- Dr. Cullen, van önnek felesége? – kérdeztem meg.

- Nem, nincs. És nyugodtan tegezhetsz. De gondolom egy ilyen szép lánynak nem is egy kérője akad.

- Nem, nincs még kérőm. Édesapám mindig mondja is, hogy túl szelíd vagyok, és lehetnék egy kicsit úriasabb is. Nem is enged, csak úrilányokkal barátkozni. De én nem érzem jól közöttük magam. Szeretnék segíteni a rászorulóknak.

- Akkor igazán lelkiismeretes vagy.

- Igen, mert szörnyű  látni, hogy nekem van valamim, ami másnak nincs. Pedig én nem is kértem ezt az életet.

- Végeztünk is. Tessék, itt a zárójelentésed. Szervusz, Esme. Remélem, még találkozunk.

- Szia. Én is remélem. –  Akkor még nem tudtam, mennyi mindenen kell még keresztülmennem, mire ismét találkozom vele.

Az egyetlen igaz barátnőm, akivel mindent megoszthattam Maria volt. Nem volt mondható gazdagnak (bár mi sem, mert a középosztályhoz tartoztunk) de messze nem úgy élt, ahogy mi. Ezért az apám el is akart tiltani tőle. De nem sikerült neki. Aznap is hozzá vezetett az első utam.

- Jesszusom, Esme, mi történt veled? – Néha azért túlzásba viszi az aggódást.

- Csak cseresznyét akartam szedni, és leestem a fáról. De kutya bajom.

- De hisz neked eltört a lábad.

- Nem tört el, csak megrepedt. És a doktor azt mondta, hogy csak néhány hét, és levetjük.

- Ha a doktor azt mondta. Apropó, doktor, Melyik vizsgált meg?

- Miért olyan nagyon fontos ez? – Maria édesanyja a kórházban dolgozik, mint ápolónő.

- Kíváncsi vagyok, csak ennyi.

- Doktor Cullen vizsgált, ha tudni szeretnéd.

- Te, azért a férfiért odavan az egész kórház! Egyszerűen hihetetlenül néz ki. Egyetlen mosolyától a mennyekben érzi magát az, akire rámosolygott!

- Megkért, hogy tegezzem.

- Úristen! Tudod te azt, hogy senkit nem kért meg erre?

- Nem, nem tudom. De ha te mondod. Szerintem nagyon rendes doktor. El is kísért a rendelőig. És gondolom, senkit nem kísért még el.

- Jól gondolod. Senkit nem kísért el. Hogy te mekkora szerencsés vagy! – Hogy mekkorát tévedett! Ott és akkor valóban szerencsés voltam, de utána nem.

Ezek után minden nap, amikor átmentem Mariához végighallgathattam a monológját, hogy engem és Carlisle-t egymásnak teremtett a sors. A sors. Hát nem a sors keze van abban, hogy ismét találkoztunk? És nem álmodtam én tökéletes ajkairól, tökéletes testéről, hófehér mosolyáról és szőke hajáról? Dehogynem. Hetekig csak róla álmodtam. Két hét múlva azonban barátnőm azzal fogadott, hogy Carlisle elköltözött. Egy világ omlott össze bennem: nem ígért semmit, de vártam a vele való találkozást.

- Azért ment el, mert már harmincöt éves, de még mindig nem öregszik. Anyu mesélte, hogy erről pletykálnak a kórházban. Mintha nem lenne jobb témájuk.

- Valóban már harmincöt  éves? Én azt hittem, hogy csak olyan huszonöt éves körül. Maximum huszonnyolc.

- Mindenki azt hiszi, aki ránéz.

Három héttel később, amikor el kellett mennem levetetni a gipszet, apám is elkísért, hogy köszönetet nyilvánítson a kórháznak a gyors ellátásért.

- Jó reggelt kívánok! – köszönt – A lányomnak, Esmenek kell levenni a gipszét. Esme Anne Platt.

- Ki kezelte? – Kérdezte a nővér nagyon kedvesen.

- Doktor Carlisle Cullen.

- Sajnálom, de Doktor Cullen három hete kilépett. A betegeit Doktor Linz vette át. Kérem, foglaljanak helyet. Hamarosan sorra kerülnek.

- Rendben. És szeretnék köszönetet mondani a kórháznak. Ha végeztünk, szeretnék az igazgatóval beszélni.

Viszonylag hamar végeztünk. Ezek után egy rövid ideig várakoztunk még a kórházigazgató  irodája előtt, majd oda is bebocsátást nyertünk.

- Jó napot kívánok! – Köszönt udvariasan. – Mi járatban?

- Jó napot kívánok! Szeretnék egy kisebb összeget felajánlani a kórháznak, amiért ilyen hamar ellátták a lányomat, Esmét.

- Ugyan, doktor Cullennek köszönjék. Igazán lelkiismeretesen végezte a dolgát.

- Szívesen megköszönném neki is, ha itt lenne.

Otthon édesanyám ölelése fogadott, majd az, hogy átmegy a barátnőjéhez.

- Nagyon vigyázz magadra, kicsim! – mondta, majd átment a barátnőjéhez. Anyut mindenki szerette a városban. A zöldséges, a hentes, a virágárus. Mindenki. Miután elment, édesapám megszólalt.

- Beszélnünk kell, Esme. Fontos dolgokról.

- Hallgatlak, apám. Mit akarsz mondani?

- Mint tudod, a te korodban a lányok már eladósorban vannak.

- Igen apám, tudom.

- Szeretném, ha egy módos emberhez mennél feleségül. Ezért is szeretném, ha eljönnél velünk a bálba. Ott rengeteg ifjú fiú van. Édesanyád meg elintézteti a varrónővel, hogy készítsen valami szép ruhát neked. Eddig a sérülésed miatt nem hoztam fel ezt a témát.

- Értettem, apám. Akkor mostantól én is önökkel fogok menni a bálba. Akar még mondani valamit?

- Nem, elmehetsz.

Két héttel később egy gyönyörű báli ruhában elindultam életem első báljára. Annyira nem voltam izgatott, édesanyámmal és Mariával ellentétben. Különféle ötletekkel bombáztak, hogy hogyan is kéne táncolnom, kinéznem, beszélnem, viselkednem. Mintha nem tudtam volna. Egész életemben úgy neveltek, hogy viselkedjek úriasszony módjára. Vele a bálon találkoztam először. Nem igazán bűvölt el, de apám azt mondta, táncoljak vele.

- Jó estét a kisasszonynak! – mondta lágyan. – Táncolhatok önnel?

- Igen, uram – feleltem. Mosolyt erőltettem az arcomra.

- És hogy hívják az ifjú  hölgyet?

- Esme Anne Platt.

- Én Charles Evenson vagyok. – Észre sem vettem, és máris véget ért a zene.

- Szabad még egy táncra? – kérdezte Charles udvariasan. Ma már tudom, hogy ez is csak egy álca volt. Mégis, valahogy úgy alakult, hogy egész este vele táncoltam. A szüleim bejelentették, hogy elmennek, de Charles rávett, hogy maradjak még, mert az este végén hazakísér. A házunk előtt megcsókolt, és megkérdezte, hogy találkozhatunk. Nem tudom, azért mondtam-e igent, mert udvarias volt, vagy azért mert megcsókolt, de igent mondtam. Hiba volt. Veszélyes hiba. Charles Evenson nem az az ember volt, akinek az emberek között mutatta magát. Hosszú időbe tellett, míg kihevertem őt. Másnap az első utam Mariahoz vezetett, mert megkért, hogy számoljak be a bálról. Természetesen már azzal fogadott.

- Na, milyen volt? Sok férfival táncoltál? Elnyerték a tetszésed?

- Csak eggyel táncoltam, és az jó volt.

- És ki volt az? Ismerem?

- Valószínűleg. Charles Evensonnal táncoltam egész este.

- Komolyan? – Barátnőm szeme elkerekedett. – Tudod te, mennyi pénze van annak a fickónak? Rengeteg. A családjuk úszik a pénzben.

- Tudom, hogy sok pénzük van. És Charles megkért, hogy találkozzunk többször is. Veled mi a helyzet?

- Találkoztam valakivel.

- Komolyan? Mesélj!

- Hát, egy másik városban lakik. Antonynak hívják, és nagyon rendes. Lehet, hogy elvesz feleségül.

- Ez csodálatos, Maria, nagyon örülök.

- De akkor el kell költöznöm.

- Hová?

- Milwaukee-be.

- Ott él az egyik másod-unokatestvérem, és ő is Anthony.

- Igen, nos, róla beszélek.

- Komolyan? Gratulálok.

- Köszönöm. És mikor találkozol megint vele?