A 12 órás úton rettentő  jól szórakoztunk, énekeltünk, szójátékoztunk, és minden mást is, ami eltereli a figyelmünket arról a vámpírról, aki követ, és lehet, hogy most is a nyomunkban van. Mindent megtettek, és sikerült is addig, amíg meg nem álltunk egy kicsit pihenni. Akkor nem tettük meg azt a hibát, hogy bementünk egy szállodába. Lehet, hogy azzal a portással, vagy dolgozóval is ugyan az történt volna, mint múltkor. Talán jól is tettük. Enni is csak egyszer álltunk meg, de akkor rengeteg kaját vettünk. Nem történt semmi gond. 

• Ez Spokane! – kiáltott fel Carly, mikor meglátta a táblát. Én még nem láttam. Neki sokkal jobb a szeme… Vámpírvér. Vajon nekem is ilyen lesz? Vagy jobb?
• Én még nem látom. – Vallottam be. Jerednek fülig szaladt a szája, biztos ő is látta már. – Most mi van?
• Csak örülök!
• Minek?
• Annak hogy még nincs olyan jó látásod, vagyis még időben vagyunk – komorodott el. Erre a kijelentésre csend lepte el az autót. Pár percig némán haladtunk, és időközben átléptük a városhatárt. Mindenfelé mosolygós emberektől nekem is jobb lett a kedvem. Hangulatos kis város, egyszer jó lenne eljönni ide. Gaz most is itt vagyunk, de menekülve nem a legjobb.
• Hol szállunk meg? Még csak szerda van és holnap van a buli. Olyan helyre menjünk, ahol sok ember van. Ott biztonságban leszel. – Carly lelkesedése soha nem fogy ki. Minden szavából sütött, hogy imádja az izgalmakat, és az, hogy mennyire lelkesedik. Várja a holnapot.
• Egyet értek. Talán akkor nem esik senkinek baja, ha tömeg vesz körül. Van egy nagy szálloda a Kék csillag mellett, ahol a buli lesz. Talán ott megszállhatunk.

 

Hamar megtaláltuk a szállodát. Nem volt nehéz, mivel a legnagyobb épület volt a városban. Nem magasságra, mivel úgy csak három emeletes volt. Hatalmas telken volt, és úgy nézett ki mint egy kastély. Gyönyörű sárga falait mindenhol lámpák világították, limuzinok álltak, és várták az embereket hogy be- és kiszálljanak. Őszintén, ez volt az egyik legszebb épület, ahova valaha is bementem. Tágas, és világos. Az arany szín dominált, de felfedezhető volt bézs és mályva is. Jered lépett a pulthoz, de nem figyeltem, hogy mit beszél. A látvánnyal voltam elfoglalva.

• Lily! Lily! Hallod amit mondok? – böködött meg, mikor nem válaszoltam a feltett kérdésre.
• Ó, bocsi. Mit is mondtál?
• Azt, hogy elfogytak a két és három személyes szobák. Szeretnél-e külön szobában aludni, vagy menjünk tovább?
• Nekem megfelel a külön szoba, ha nincs más. Már így is alig állok a lábamon. – ásítottam.
• Oké – visszafordult a pultnál álló nőhöz. – Megfelelnek a külön szobák, de lehetne egy folyosón, vagy egymás mellett?
• Egymás mellett sajnos nem tudok kulcsot adni, de van négy ami ugyan azon a folyosón van. Akkor három szoba lesz?
• Igen. – kulcszörgést lehetett hallani, majd Jered átkarolt, és egy asztalhoz mentünk. – Megkaptuk a 342-est, a 349-est és a 337-est. Kinek melyik kell?
• Én szeretném a 349-est! – sikkantotta Carly.
• Akkor az enyém a 342-es – mondtam kisebb lelkesedéssel. – De én akkor most felmegyek, mivel már alig állok a lábamon.

Még ültünk egy kicsit az asztalnál, mivel Jered azt mondta, hogy takarítanak, és csak ötkor vehetjük át a szobákat. Addig még volt tíz perc. Már lassan az asztalon aludtam, mire szóltak, mehetünk. 

A szobám nagyon szép volt, takaros. Világoskék fal, külön fürdőszoba, mosdó. Egy külön nappali, plazma tv. Mi a jó fenének ennyi minden egy egyszemélyes szobába? Nem sokáig töprengtem, mivel belevetettem magam az ágyba. 

Álomtalanul süllyedtem öntudatlanságba.

Kaparászásra riadtam fel. Az erkély felől jött. Mióta van nekem erkélyem? Kinéztem, de nem láttam senkit. Aztán az ablakon kopogást hallottam. Csak egy elsuhanó árnyat láttam. Vagy csak képzelődöm? Lehet, hogy az egészet álmodtam.

Kimentem a fürdőbe, és leöblítettem az arcomat. Talán, akkor nem látok rémeket. Beértem a mosdóba, és egy kis dobozt találtam a csap mellett. Félve nyitottam fel a fedelét. Elejtettem a döbbenettől. Anyu nyaklánca volt benne. Tudtam, hogy az öve. Hogy honnan? Én csináltattam neki a harmincnegyedik születésnapjára. Pánikba estem. Az a valaki itt járt a szobámba, miközben én aludtam. Talán még mindig itt bujkál. Ennél fontosabb! Mi van ha bántotta anyut! Az arcomon csurogni kezdtek a könnyek még a gondolattól is. Felkaptam a kiskézitáskám, és a pizsamát, ami ki volt szórva az ágyra, és szaladtam, ahogy a lábam bírta. Hamar megtaláltam a keresett szobát. Jeredé volt. Ki másé? Hangosan kopogtam az ajtón.

• Nyisd, ki kérlek! Nyisd ki! – motyogtam az ajtónak. Még egyszer kopogtam. Még mindig nem nyitotta ki senki.

Lassan elkezdtem sétálni Carly szobája felé, hátha ő kinyitja.

• Lily! Mit csinálsz ilyenkor itt? – kiabálta utánam szerelmem.
• Én csak… csak megijedtem – ziháltam, pedig nem voltam fáradt. Könnyeim még mindig az arcomat áztatták. Odaszaladtam hozzá, és átöleltem meztelen felsőtestét. – Félek. Megtalálta a családomat.
• Cssss. Nem kell félni. Itt vagyok! Nem kell félni! – ismételgette a fülembe suttogva. Óvatosan bevitt a szobájába, ami majdnem olyan volt mint az enyém, csak máshol volt az ablak. Leültem, és csak néztem a falat. Ő sem szólt hozzám, hagyta hogy megnyugodjak. Csak fél óra után álltam fel, és az ablakhoz sétáltam.
• Nemrég sötétedett be – állapítottam meg. A felhőkön még látni lehetett a nap narancssárgás ragyogását, ahogy visszatükröződik. Halk zene hallatszott a lejátszóból, nem tudom hogy mikor kapcsolta be, de hangulatos volt. Mögém lépett, és ő is a gondolataiba mélyedt.

Lassan kezdtem teljesen megnyugodni. Jered minden lépésemet figyelte, és követte. Az ágy mellett megálltam, és közelebb húztam magamhoz. Megcsókoltam. Ahogy még soha. Gyengéden, és egyre hevesebben. Soha nem kezdeményeztem még ilyen csókot, csak apróbbakat. De a mostani más volt. Benne volt minden érzésem. Ahogy ajkaink vad táncot jártak. Ledöntött az ágyra, és éreztem ahogy nyelve szétfeszíti a számat. Hagytam magam. Olyan régóta kellett visszafognunk magunkat, most pedig csak ketten vagyunk. Lefelé kezdte húzni a felsőmet, és nem volt megállás… 

[+18 (cenzúúúúra) NEM RÉSZLETEZEM… TAKARÁS… REGGELIG. HA VALAKIT NAGYON ÉRDEKEL SEM ÍROM LE. NEM SZERETM LEÍRNI AZ ILYET!!     <<<<<VIRIKEH^^] 

Reggel arra ébredtem, hogy szerelmem megpróbál kibontakozni az ölelésemből. Mikor látta, hogy fent vagyok szívdöglesztően rám mosolygott.

• Hova mész? – kérdeztem tőle egy ásítás közepette.
• Regg… ebédért. Tudtad hogy átaludtunk egy fél napot? Ilyen sem volt még.
• Akkor nem vagyok egyedül. – pár másodperc szünet után újra megszólaltam. – Én nem vagyok éhes. Mikor lesz a buli? –szerelmem visszasétált hozzám, és leült velem szembe. Szemében boldogság és aggódás csillogott.
• Ugye tudod, hogy… Nem védekeztünk. Az én hibám volt. Nem számítottam rá és…
• Nem lesz baj! Tudom. Nem lehet – igazából nem ezt gondoltam. Elképzeltem magam óriási hassal és egy kisgyerekkel, aki mindig csak sír. Beleborzongtam. – Nem lehet baj – suttogtam. De mi van, ha mégis?  - Felöltözök.
• Oké. Én addig lemegyek hozok valamit enni. Igen, neked is. Muszáj enned.

Szó nélkül felálltam, és megpusziltam. Felkaptam a ruhát, amit tegnap áthordtam, és magamra öltöttem. Körbenéztem a szobában, de Jered már nem volt benn. Bementem a fürdőszobába, és végül mégis arra gondoltam, hogy letusolok.

Beálltam a forró víz alá, és hagytam, hogy a forróság átjárja a testem. Nem tölthettem bent sok időt, mivel az ajtón dörömböltek. Magam köré tekertem egy törölközőt, és szaladtam ajtót nyitni. Carly volt az. Meglepődött, hogy én nyitottam ajtót, főleg hogy egy szál törölközőben.

• Hú, de megnyugodtam. Kopogtam nálad, de nem nyitotta ki senki. Azt hittem valami bajod van, ezért benyitottam, és mivel nyitva volt az ajtó be is jutottam. De minden fel volt forgatva, és te nem voltál ott. Azt hittem, hogy valami bajod van! – fújta ki a levegőt, és szorosan megölelt.
• Jól vagyok nyugi. Csak este kicsit megijedtem és átjöttem. De semmi gond. – egy pillanatig gondolkodtam azon, hogy mit is mondott. – Várj. Azt mondtad hogy minden fel van túrva? Mert én minden úgy hagytam ahogy volt.
• Hol van Jered? – kezdett pánikolni.
• Azt mondta lemegy és hoz valamit enni.
• Már itt vagyok! – mosolygott, de mikor meglátta Carly fájdalmas arckifejezését elkomorult.
• Ne foglalkozzunk vele. Ma bulizzunk. Már csak öt óra. Csak egy kis ideig ne legyenek problémáink. Legyünk olyanok mint a normális EMBEREK. Csak egy kis ideig – győzködtem őket.
• Oké. Mint a normális emberek. De a normális embereknek rendet kell tenni a szállodaszobában.
• Benne vagyok. Pár perc múlva ott találkozunk!
• Miért csak akkor? – kérdezték szinkronban.
• Mert fel kell öltöznöm.
• Igaz. Van öt perced.

 

Három órát töltöttünk azzal, hogy rendbe rakjuk a szobát. Még az ágy alatt is találtunk a cuccaim közül pár dolgot. Valaki bármit keresett, nagyon kellhetett neki. Hogy meg-e találta, az kérdés maradt, de az biztossá vált, hogy valaki volt az ablakomnál, és jól tetem hogy átmentem máshova.  

Egy óra múlva buli! Carly szobájába pakoltuk át a ruháimat, és ő pedig újra és  újra feltúrta a táskám. A tökéletes szerelést kereste. Viszont azt nem tudta, hogy én már eldöntöttem, hogy mibe megyek. Van egy rózsaszín hagyma alakú szoknyám. Combközépig ér, és szerintem pont megfelel majd az alkalomnak. Van hozzá egy fekete cica nadrágom, és egy fekete magas sarkúm.

• Figyi! Carly! Hallassz?
• Igen. Én mindig. Mond!
• Én tudom, hogy mibe szeretnék menni. – megállt a pakolásba, az arcán felismerhetetlen érzelem játszott.
• Miért nem szóltál előbb? Már csak 35 perc van a buliig. Fogadjunk, hogy az eleje óta meg akarsz szívatni! – durcáskodott.
• Igazából nem. Csak negyed órája jutott eszembe, hogy abba a ruhába mennék. Szóval akkor, öltözzünk!

Besétáltam a fürdőbe, és magamra húztam a ruhámat. Hamar kész lettem. Carly megígérte hogy megcsinálja a hajam és a sminkem is, de én csak a hajat hagytam neki. A sminket megcsináltam. Egy kis szempillaspirál, és szájfény. Szerintem, nem kell több. Úgy is lejön. Soha nem voltam híve az ilyeneknek.

A hajam sem volt túl bonyolult. Gyengébb fonat, és úgy lett csatolva, hogy oldalt a vállamra hulljon. Meg voltam elégedve barátnőm munkájával. 

Jered a bejáratnál várt minket. Mikor meglátott füttyentett. Elértem a kívánt eredményt.

• Kisasszony, kisasszony! – futott oda hozzám egy férfi. Először nem értettem hogy mit akar.
• Tessék.
• Egy úr küldi magának ezt a levelet. Azt mondta fontos.
• Ki volt az? – kérdezte idegesen Jered.
• Ott… Az előbb még ott állt a pultnál. Két másodperce volt. Fekete öltöny volt rajta, És egy arany színű kitűző volt a kardigánján.
• Köszönöm. – a férfi elment, hangosan fújtam ki a levegőt. Szép papíron volt. Túl szépen. Ezüst, jó minőségű lapra kecsesen írt valaki.

 

   „Drága Lily! Mindig figyelni foglak, bármelyik szobában alszol, vagy nem alszol. Szép volt a műsor éjjel is. Élvezd ki a kényeztetést, mert ha még egyszer nem teljesíted a kérésemet eltűnsz a világ szeme elől. Senki nem fog megtalálni.

A feladatod egyszerű: Hajnali háromkor legyél a harmadik emeleti bárban. Kövesd az utasítást, mert baj lesz!

El ne késs, Én várni foglak!” 

• El kell mennem. Muszáj. Csak beszélek vele és annyi. Nem lesz baj – motyogtam magamnak. Jered kikapta a kezemből a levelet, és vagy hússzor átolvasta.
• Nem mehetsz el! Nem teheted!
• El fogok menni, ha az életem múlik rajta, akkor is! Muszáj!

Elindultam a club irányába, és mind a ketten szorosan követtek. A pénztárnál megálltunk, és vetünk három karszalagot. Nem nagyon illett az öltözékemhez, de ez volt most a legkisebb gond.  

Pár óra múlva még mindig táncoltunk, habár nem akkora lelkesedéssel, mint ahogy kezdtük. Lassulni kezdett a zene is, és a táncolók is szétszéledtek. Már lassan éjfél. Aztán három óra. El kell mennem.

• Kérsz valamit inni? – kiabálta a fülembe Jered, mert a normális hangnemet én nem hallottam volna.
• Egy kóla jól esne, köszi! – kiabáltam vissza.

Kihúzott a pulthoz, és rendelt hármat. Lassan kezdtük el inni, mert nagyon el voltunk fáradva.  

Miután végeztünk egy kicsit kimentünk, de nem szóltunk egymáshoz. Legnagyobb valószínűséggel a levél jött volna szóba, amiről nem akartam beszélni. 

Hajnal fél háromkor már bent táncoltunk. Úgy döntöttem, hogy elég elindulnom háromnegyedkor, mivel csak felérek negyed óra alatt a harmadikra. Rengeteg fiatal csorgatta a nyálát a barátom után, de most kijelenthetem, az enyém. Nem lesz másé. Tudom, ez nagyon önző dolog, de mégis. Egy bevésődésnek nem lehetnek ellenfelei. Szóltam Jerednek hogy várjon meg, mert kimegyek egy pillanatra mosdóba. Még van öt percem, addig pont bemehetek a mosdóba. Ez csak egy alibi volt. Tudtam, ha úgy indulok el, hogy ő is ott van, akkor nem enged ki még az ajtón sem őrizet nélkül. Csak így lehetnek biztonságban, csak így, hogy feladom magam. Nem kell többet őrizetben tartaniuk. Most minden megoldódik. Lehet, hogy csak el kell vele beszélgetnem.

Beálltam a tükör elé, megigazítottam a már kicsit elfolyt szempillaspirált. Ötvenkor eszméltem fel. Sietnem kell!

Kiszaladtam a mosdóból, egyből mentem volna az ajtóhoz, ha nem lett volna nagy az embertömeg. Legalább öt perc volt, míg a szórakozóhely egyik végéből a másikba átjutottam, és kiértem.

Onnantól a szállodáig csak két perc volt… futva. Mert rohantam. Már csak három percem van. Lépcsőn viszont nem értem volna fel. Egyből a lifthez mentem, és vagy hússzor megnyomtam a hívás gombot. Hamar leért, de egy idős házaspár csoszogott ki belőle, nagyon lassan.

Beszálltam, és a legfelsőt kezdtem el nyomogatni. Felzötykölődtem, még időben, és egyből megláttam, hogy merre van a bár. Gyorsabban kezdtem el szedni a lábamat. Mire odaértem, nem láttam senkit, aki egyedül ült volna, vagy csak egy kicsit is erre nézett volna. Ránéztem a faliórára:

03:02… Elkéstem…