Ahogy teltek az évek, Charles semmit sem változott. Minden másnap volt valami, amin annyira felhúzta magát, hogy bántalmazott. Ha nem tetszett neki amit éppen felvettem, máris ütött, nem érdekelve, hogy fájdalmat okoz nekem. Egyre ritkábban jártam az árvákhoz is, mert nem szerettem volna, hogy így lássanak. Ha közösségbe jártunk, előtte mindig jól kisminkeltem magam, hogy még véletlenül se lássanak meg rajtam semmit. Kivételes módon ebbe sosem kötött bele a férjem. Gondolom csak azért, mert így nem lepleződhet le, és tovább terrorizálhat. Azután mintha az égiek egy kis kegyelmet szántak volna nekem, behívták Charlest a hadseregbe katonának. A világnak eljátszottam a búcsúzkodó asszonkát, de valójában szárnyaltam a boldogságtól. Hogyha Charles nem jön haza egy ideig, akkor van esély rá, hogy nem kell annyira sminkelnem magam, és újra járhatok az árvaházba. És valóban: a háború hosszú ideig kitartott, és Charles távozása után néhány hónappal már nem is látszódtak a sebeim, ezért úgy döntöttem, meglátogatom az árvákat, akikről azért nem feledkeztem meg: minden nap kaptak friss gyümölcsöt és édességet. Amikor az árvaház elé értem, néhány gyerek, aki már korábban is itt volt, felismert és elém szaladt.nem nehezteltek, amiért nem is látogattam meg őket, hanem gyermeki szeretettel fogadtak. Két év óta először igazán boldog voltam. A gyerekek szerették volna, ha Csipkerózsika történetét olvasom fel nekik. Ahogy olvastam, azon kezdtem el gondolkodni, hogy az én szőke hercegem vajon mikor fog eljönni értem, és felszabadítani a százéves álmomból?

Majd egy majdnem hét  évvel ezelőtti kép ugrott be: doktor Cullennel beszélgetek egy rendelőben. Soha nem volt sem azelőtt, sem azután férfi ilyen kedves velem. Vajon mi lehet most vele? Biztosan már felesége van és gyerekei. A gyerekek pedig biztos olyan gyönyörűek, mint ő. De nem szabad a múlton rágódni, ami történt, megtörtént. Teljesen tisztában voltam vele, hogy nem fog ez az állapot örökké tartani, de az a két év is maga volt a mennyország Charles nélkül. Illetve nem igazán. Egyik reggel, amikor az utam az édességeshez vezetett, ahol már előre köszönnek nekem, meghallottam két embert beszélgetni. Nem is lett volna nagy gond, ha nem említették volna meg az apám nevét. Ettől kezdve viszont komolyan füleltem.

- Te, ez a Mr. Platt igazán jó üzletet kötött.

- Tényleg? És mivel?

- Gondolom, ismered az Evensonékat. Na képzeld, egyszer ott járt Mr. Plattnél az öreg Evenson, és felajánlott neki egy csomó pénzt, ha hozzáadja az ifjú fiúhoz a lányát. Nagy kópé lett volna, ha nem fogadja el.

- És mit szólt hozzá a lánya? Azt tudom, hogy összeházasodtak, de mi volt, amikor megtudta?

- Semmi, mert nem is tudja. Az apja nem kötötte az orrára, csak mondta, hogy házasodjanak össze. Az öreg egyébként is fiút szeretett volna, nem pedig lányt. Képzelheted, mekkora csalódás az neki, hogy senki nem viszi tovább a családnevet. Illetve él egy unokatestvérük Milwaukee-ben, de vele nem igazán van jóban. Állítólag azért, mert a fia összeházasodott egy szegényebb lánnyal, valamilyen Mariaval. Nem értem én ezeket a Platteket, barátom. Charles ne éppen a hűségéről híres, és mégis neki adta a lányát egy kis pénzért. Megmondom barátom, én sem lányt szerettem volna, de attól függetlenül nagyon is szeretem Esmeraldát, és már nem is bánom, hogy így történt. Ő meg nem is egyszer elmondta, hogy bárcsak fia született volna.

Gyorsan megvettem az édességeket, majd beadtam azokat az árvaházba, és megmondtam a gyerekeknek, hogy van még egy kis dolgom. Utasítottam a kocsist, hogy vigyen el a szüleim házához. Szerencsém volt, ha ezt mondhattam annak, mert édesapám még otthon olvasta az újságot.

- Hogy tehetted ezt velem? – Kérdeztem szinte ordítva.

- Mit? – Kérdezte teljes lelki nyugalommal.

- Hogy adhattál el Charles Evensonnak?

- Nem adtalak el. Te egyeztél bele a házasságba.

- De csak mert megkértél rá! És nem tudtam, milyen is valójában.

- Különben meg honnan hallottad?

- Ma reggel bementem az édességboltba, és az előtt beszélgetett két ember arról, hogy mekkora üzletet kötöttél velem. Tényleg ennyire bánt, hogy nem fiúnak születtem? Csak azért, mert így senki nem viszi tovább a családnevet?

- Valóban jobban örültem volna, ha fiúnak születsz, de hát ez van.

- Hát akkor tudod mit? Végeztem veled. Soha többé nem fogok veled szóba állni, csak anyám előtt. Vedd úgy, hogy egyáltalán nincs gyereked. Viszlát.

Egész úton feldúlt voltam, de amikor megérkeztünk az árvaházhoz, minden feldúltságom pillanatnyilag megszűnt. Csak az árvák iránti szeretetem maradt meg. Mint minden alkalommal, most is elém szaladtak, hogy üdvözöljenek. Már megint a gyermeki romlatlanságnál tartok. Mert bárki, bármit is mondd, náluk őszintébben senki nem tud szeretni. Nem kell nekik semmit sem ígérni, hogy jók legyenek, és még a legapróbb ajándéknak is képesek örülni.

A napjaim ugyanúgy teltek mióta Charles beállt a seregbe. Reggel felkelek, felöltözök, megreggelizek, majd sétálok egyet a városban. Délben megebédelek, majd a legtöbb délutánom a gyerekekkel töltöm. Egészen kivirultam, a kezdeti letargiám óta, mondta egyszer anyám.

- Ezt hogy érted? – Kérdeztem vissza.

- Tudod, miután Charles elment, kezdetben nem igazán akartál társaságba járni, inkább csak otthon gubbasztottál. Most meg eljössz velem a piacra, sétálsz, nevetgélsz, rendszeresen látogatod az árvákat, éled az életed. – Erre a kijelentésre nem bírtam tovább, és elsírtam magam. – Mi a baj, kicsim?

- Anya, Charles bántott.

- Ugyan, kicsim, biztos, hogy csak egyszeri alkalom volt. Légy jó feleség, és akkor nem fog többé megtörténni. – Anyám olyan optimista volt! Nem hitte, hogy Charles rendszeresen bántalmazott. Úgy hitte, biztos csak egy véletlen volt. Nem azért, mert nem szeretett, hanem mert ilyen volt a természete. Vakon bízott az emberekben. Ezzel csak az bolt a baj, hogy így ő nem lehetett a támaszom, mikor Charles hazaérkezik. Maria pedig messze volt a másod-unokatestvéremmel, Milwaukee-ben. Tehát egyedül kellett végigcsinálnom a szenvedést. Majd arra gondoltam, hogy addig is kiélvezem az életem szépségeit, ameddig nincs itthon a férjem. Néhanapján elmentem egy-egy bálba, ahol bár férjezett asszonyhoz hűen viselkedtem, nagyon is jól éreztem magam. Rengeteg új barátot szereztem, vagy egy bálban, vagy akár a piacon. Mindenki örömmel társalgott velem, és egy idő után velem osztották meg először az örömüket vagy a bánatukat. Nem én voltam az egyetlen, akinek a férje a világháborúban vett részt, és ezért egyedül volt. A különbség csak az volt, hogy ők várták haza a férjüket. Én pedig rettegtem a háború végétől. 1918-ban több dologról is kaptam információt egyszerre: egyrészt arról, hogy kitört a spanyolnátha, elképesztő pusztítást hagyva maga után ott, ahol előfordult. Másrészt véget ért a háború, és kezdtek hazaszállingózni az emberek. Már aki túlélte. Van, aki a háborúban halt meg, van aki a spanyolnáthában. A mi kis városunknak is voltak halottjai: őnekik a város dísztemetést tartott, emlékeztetve minket a háború borzalmaira. Már az összes katona hazatért 1918-ban, de Charles nem. Még csak táviratot sem küldött távolmaradásának okáról. Egyrészt nyugtalanított, mert féltem, hogy bármelyik pillanatban betoppanhat, és ismét bánthat, másrészt örültem, amiért tovább tart a nyugalmam. Bár a világ felé az elkeseredett énemet mutattam, legbelül tomboltam a boldogságtól, amiért nem terrorizál, mert nincs is itt. Ugyanúgy folytattam a napi rutinomat, mint eddig. Ám egy napon levelem érkezett, melyben Charles megírta, hogy egy héten belül itthon lesz. Ezzel nem is lett volna baj, ám anyám éppen otthon volt, amikor megkaptam a táviratot. Megjátszottam hát neki a boldog feleséget, de tudtam, hogy amint elmegy, sírni fogok. Sírni fogok amiatt az elvesztett boldogság miatt, ami már lehet, hogy soha nem kapok vissza. Soha többé nem látogathatom majd az árvákat, mert biztos voltam benne, hogy Charles nem fogja hagyni. És ha hagyta volna is, ugyan hogyan jelentem volna meg tele sérülésekkel? Tudtam, hogy csakis a gyerekek érdekében, de örökre el kell búcsúznom tőlük. Szegények sírtak, amikor megtudták. Én is azt akartam, de erősnek kellett lennem, hogy ne vegyék észre, mennyire fáj ez. Úgy gondoltam jobb, ha nem tudják. Miután elbúcsúztam tőlük, egyből hazamentem, ahol rögtön az ágyra vetettem magam, és sírni kezdtem. Elaludtam. Arra keltem fel, hogy megpofoznak. Tehát ismét itthon van, és már el is kezdte bepótolni az elmúlt két évet – gondoltam.

- Remélem, jól aludtál, mert most nem fogsz aludni. – Majd következett a számomra átkozott házasélet. Charles-t sosem zavarta, ha nekem fáj, csak az érdekelte, hogy neki jó legyen. Atyaég, milyen jól döntöttem akkor, hogy végleg elbúcsúzom a gyerekektől! Charles a háború után még inkább kegyetlenebb lett velem: minden nap felhúzta magát valamin, ha nem velem kapcsolatban, akkor a munkahelyén, és rajtam vezette le a feszültségét. Én pedig egyre inkább magamba forduló lettem: mivel nem volt kivel megosztanom a problémám, nem is mertem senki szeme elé kerülni. Volt, hogy naphosszat csak ültem az ágyam szélén és sírtam. Sírtam amiatt a rövid boldogság miatt, amiben részem volt, miközben ő a seregben szolgált. Volt hogy ezt észrevette, és megütött, hogy ne sírjak neki,akkor sem lesz jobb. Az életem maga volt a pokol mellette. Elválnunk nem lehetett, mert az úr színe előtt esküdtünk össze, és ha mégis meg akarta volna akkor a hírnevét tette volna kockára, más férfiak közelébe meg nem engedett, mondván, csak az övé vagyok. Ő viszont rendszeresen múlatta az idejét a bordélyházban rossz hírű hölgyek társaságában. De ezzel nem mertem szembesíteni, mert ha néhanapján nem járt el a keze, akkor jobb volt illedelmes feleségként viselkednem, és hallgatnom. Ha néha el is mentünk egy-egy bálba, nem mertem nagyon senkivel sem táncolni, nehogy féltékenységi rohamot kapjon. Az árváknak titokban azért még mindig küldettem egy kis gyümölcsöt, de nem látogattam meg őket többé. Nem tudom, meddig tarthatott volna még ez a terror, de egy napon olyan dolgot tudtam meg, ami elég erőt adott ahhoz, hogy végre elmeneküljek, és új életet kezdjek.