(Bella szemszöge)

• Sétáljunk egyet Bella!

Ennél a mondatnál mindet egy csapásra megértettem mindent. Tud afrikaiul és értette az egész beszélgetést. Nem így akartam, hogy megtudja.

Hosszú percekig sétáltunk egymás mellett csendben. Gondolom, Alice most szedi össze a gondolatait, ahogy én is. Vajon mit fog mondani? És egyáltalán én mit mondjak. Végül én törtem meg a csendet, miután leültünk egy réten. 

• Hadd találjam ki. – mondtam lehajtott fejjel. – Tudsz afrikaiul, csak már megint ábrándoztál és elfelejtetted mondani. Utána pedig nem akartál szólni, amikor viszont rájöttél miről van szó kérted, hogy vonjalak be a pajzsom alá. – vázoltam a tényeket. – Köszönöm.
• Mi ez az egész Bella? – fordult felém. – Jól hallottam, amit mondtál?
• Igen, jól hallottad.
• Én ezt most komolyan nem értem. – nézett a szemembe. – Most légy szíves kezd el mesélni a valódi életed történetét.
• Rendben. – egyeztem bele. Ennyivel tartozom neki.

Edward elhagyott. Egy hétre rá kezdtem magam rosszul érezni magam. Pár nap múlva kiderült, hogy terhes vagyok. Ettől csak még jobban elkeseredtem. Hiszen nem tudtam, hogy most mit is csináljak. Tudtam, hogy ez nem egy normális terhesség lesz. Fogalmam se volt mihez kezdjek. Más nap Charlie bejelentette, hogy Olaszországba megyek az egyik ismerőséhez. 2 nap múlva leugrottam a hídról. Susan akkor talált rám. Nem haltam meg, csak elájultam. A babák megvédtek. Ő segített át mindenen. 6 hónap múlva megszületett Kathline Alice, Christopher Emmett és Renesmee Rosalie White. Végre megint boldog voltam, bár még mindig szenvedtem. Csak miattuk maradtam erős. Soha egy nyomás se látták rajtam a bánatnak, a fájdalomnak.

Eltelt 30 év. Nagyon jól megvoltunk addig. Mindenki boldog volt. Egészen addig a napig, míg el nem kezdtek az apjuk után kérdezősködni. Mindent elmeséltem nekik. Viszont az emlékek olyan erővel törtek rám, hogy azt már nem voltam képes elviselni. De mégis kitartottam még mindig. Azon a napon Victoria ismét rám talált. Bántani akarta a családomat. Tudta, hogy ki a gyenge pontom. Renesmee. Ő hasonlított Edwardra jellemben a leginkább. A hangja, a szava járása, a pimaszsága és a mosolya. Ne érts félre, mindannyijukat nagy szeretem. Belehaltam volna, hogy ha bármi bajuk esik. Inkább én, mint ők. Meg kellett őket védenem. Egyességet kötöttem a Volturival. Én beállok, hozzájuk, ha ők megvédik őket a tudtuk nélkül. A mai napig se tudják a valódi okot, amiért elmentem. Inkább én, mint ők. Nagyon nehéz volt ezt a döntést meghozni, és nagyon fájdalmas. De nem tehettem. Meg kellett őket védenem. Úgy tudják, hogy azért mentem el, mert már nem bírtam elviselni a fájdalmat és ez maradjon is így.

70 évet töltöttem a Volturinál. Aro és a többiek idő közben nagyon megszerettek és én is őket. De ráébredtem, hogy nagy hibát követtem el. Vissza kellett mennem. Aro elengedett. Tudta, hogy úgy sem állhat az utamba, és mint mondtam a húgaként szeretett. Még ma is tartjuk a kapcsolatot. Van, hogy néha ellátogatok hozzájuk.

Mire visszaértem már késő  volt. Minden megváltozott. Főleg Renesmee. Az én kislányom, aki egykor rajongva szeretett most megvet és gyűlöl. És igaza is van. Én is gyűlölöm és megvetem magam. A legjobban, viszont Kate és Christopher reakciója fájt. Azonnal a nyakamba ugrottak és mindent megbocsájtottak. Mintha nem is 70 évre, hanem csak egy hétre mentem volna el. Szenvedtem ettől, másrészt viszont örültem neki.

Victoriával onnantól  én magam küzdöttem. A harc a mai napig tart. Újabb és újabb erőket vet be ellenem. Sikertelenül. Viszont ezért is árat fizettem. Hosszú ujjú nélkül csak egy kiló festékkel a kezemen mehetek ki. Most is van rajta. Nem akarom, hogy bárki is lássa a harapásnyomokat. Főleg nem a gyerekeim. Nem akarom, hogy megtudják.

És most elérkeztünk a tegnapelőtthöz. Megjött Chris és Nessi. Megmondtam nekik, hogy a Cullen család is itt él. Chris jól fogadta, viszont Nessi nem igazán. Hallani se akar rólatok, de Chris se nagyon akar ismerkedni. Viszont azt kerek perec kijelentettem, hogy veled akkor is találkozni fognak, ha tetszik, ha nem. Soha se tudnám ezt eltitkolni előled. Úgy ismersz, mint a tenyeredet.

• Hát nagyjából ennyi. – fejeztem be. Alice mereven nézett maga elé. – Alice! – lengettem meg előtte a kezem.
• Mi? – nézett ám nagy szemekkel. – Ja, jó! Bocs egy kicsit elbambultam.
• Vettem észre. Most viszont nyugodtam zúdítsd csak rám a kérdések özönét.
• Egy valamit nem értek! – kezdett bele. – Miért nem kerestél meg minket, amikor megtudtad, hogy terhes vagy. Én abszolút nem láttam semmit rólad. Azt hittem azért mer farkasokkal vagy, de most már tudom, hogy a félvérek miatt van. De miért nem jöttél vissza?
• Mert féltem. – mondtam halkan. – Féltem, hogy azzal gyanúsítotok majd, hogy így akarom magamhoz láncolni Edwardot. De legfőképp az újabb csalódástól féltem, hogy megint elküld majd. Azt már nem bírtam volna ki.
• Jaj, de buta vagy Bella! – ölelt meg Alice, ami nagyon jól esett. – Már másnap megbántuk, amit tettünk. Vissza akartam menni, de Ed nem engedte. Azt mondta, hogy jobb lesz neked így. Mindenki azt hitte, hogy boldogan élsz. Én úgy sajnálom!
• Alice! Nincs mit sajnálnod! Boldog voltam! Már amennyire lehetett.
• Nem Bella! Egyikünk se volt boldog. Mi se. – mondta szomorúan. – Edward, amikor elment otthagyta neked a szívét.
• Én pedig neki az enyémet. – de ez attól tartok, hogy nem fog semmin se változtatni.
• Bella, ugye most már megint egy család leszünk?
• Tudom, hogy mire gondolsz Alice, de attól tartok, hogy nem. – ráztam meg a fejem.
• Szereted még nem?
• Igen, még mindig tiszta szívemből szeretem. Úgy, mint régen, ha nem jobban. Minden egyes percben amióta visszajöttetek csak rá gondolok. Amikor meglátom, legszívesebben a nyakába ugranék, de nem tehetem. – magyarázkodtam nagy hévvel. – Túl nagy sebet ejtettetek rajtam. Félek az újabb csalódástól, amit én már nem bírnék ki. Másrészt a gyerekeimmel sem tehetem ezt. Nekem már csak ők vannak. Mindig csak az ő érdekeiket kell néznem. Az én boldogságom nem számít, csak az övék. Nem bolygathatom fel az életüket. Chris már így se tudja, mit akar. Szeretne veletek megismerkedni meg nem is.
• Egy utolsó esélyt sem adsz neki?
• Nem tudom Alice. Össze vagyok zavarodva. – válaszoltam halkan. – Egyenlőre azt se tudom, hogy fogom eltitkolni családod elöl, hogy a testvéreim valójában Edward gyerekei.
• Tehát nem akarod elmondani nekik? – csodálkozott el.
• Egyelőre nem. – még csak az kéne. Így is van elég gondom. – Majd ha eljön az ideje, és Chrisék is úgy gondolják. Amíg suliba járnak, kiterjesztem a pajzsom az egész sulira. Így Edward nem láthatja őket még a gondolatokban se.
• Rendben. – bólintott. – Én pedig majd segítek nektek.
• Komolyan? – döbbentem meg.
• Hát persze. – vigyorgott. - Erre való a család vagy nem?
• Köszönöm. – ugrottam a nyakába.
• Szívesen, de most már inkább mesélj a gyerekeidről. – kérlelt.
• Nos Kateről már azt hiszem, nagyjából mindent tudsz. Kinézetben és viselkedésben ő hasonlít rám a legjobban. Az Alice nevet is megérdemelte. Ő szervez minden programot, pörög egész nap és imád vásárolni. Jól kijöttök majd. A gyerekei egyszerűen tündériek. Mind a kettő. Mia olyan, mint ő. Nyomkövetőt kell rá rakni, különben képes eltűnni. Kate se bírt kiskorában megülni a fenekén egy percre sem, és ami azt illeti még ma se.
• Ergo, olyan, mint te. – van benne valami. – És Chris?
• Chris az nem tudom kire ütött. Kinézetre teljesen olyan, mint Edward, de a személyisége az tiszta Emmett, kivéve az önmarcangolásra való hajlama. Gyanítom, rájössz, hogy kitől örökölte. – mosolyogtam rá, ő pedig bólintott. – Mindent mindig próbál elviccelni. Igazi mókamester. Nem hiába Emmett a 2. neve. Azt hiszem őket nem lesz szabad összeereszteni majd. Nem lenne egy perc nyugtunk se.
• Lehet, hogy igazad van. – nevetett.
• Nos, most jön Nessi. – sóhajtottam fel. – Őt nem tudnám egyikünk kinézetéhez sem hasonlítani. Mindkettőnkből van benne egyaránt. A jelleme az viszont teljesen Edward. Bár nem annyira önmarcangoló típus. Viszont annál inkább makacs. A nevét a két anyukámról kapta.
• Esme milyen boldog lenne, ha tudná, hogy őt is az anyukádnak tekinted, és a lányod róla kapta a nevét. – mondta Alice.
• Ezt még így is megtudhatja. – biztos tényleg boldog lenne. – A Rosalie nevet meg eredetileg azért kapta, mert már nem maradt több női név a családotokba. És őszintén szólva most már illik is rá.
• Rose is megváltozott már.
• Igen, észrevettem. – értettem egyet vele. – Abban reménykedem, csak hogy Renesmee is megváltozik majd. Ha esetleg megtalálná a szerelmet, akkor nem lenne ilyen zárkózott.
• Lehet. – gondolkozott el barátnőm. – De most már ideje lenne visszamenni nem?
• De. A többiek már így se értik mi történhetett. – álltam fel. – Alice! Nincs kedved holnap átjönni? Megismerkedhetnél az unokaöcséddel, és az unokahúgoddal. Bár Nessitől nem számíts semmi jóra.
• Örömmel! – ujjongott barátnőm. – Már alig várom. de most már tényleg indulás!
• Jó. – válaszoltam, majd mindketten elkezdtünk futni.

(Jasper szemszöge) 

• Sétáljunk egyet Bella! – mondta kedvesem. Vajon mit hallhatott? Annyira azért csak nem lehetett fontos.

Miután elmentek mély csönd telepedett a szobára. Carlisle és Esme hirtelen felállt és elindult a konyha felé. Biztos négyszemközt akarnak beszélni. Mindenkinek elég kuszák az érzései. 

• Miért nem szólt Alice, hogy tud afrikaiul? – fordult felém Edward. Mi a fene. Ed megszólalt?
• Igen, megszólaltam. – és még gondoltatokat is olvas.
• Igen, még azt is. – mosolygott.
• Na, jó! Ki vagy te és mit csináltál Edward Cullennel? – húztam fel a szemöldököm. – Mit csinált veled Alice?
• Biztos átmosta az agyát. – szólt közbe Rose. Rosalie Hale viccelődik? Mi van ma?
• Ami nincs, azt nem lehet átmosni. – röhögött Emmett.
• Feltűnt valakinek, hogy én is itt vagyok? – emelte fel a kezét Ed, majd ő is elkezdett nevetni. És tényleg boldog.

150 év után ez a pillanat is eljött.