4. fejezet - La Push
- Indulhatunk? - nézett rám kérdőn Caleb.
- Persze - mondtam kicsit bizonytalanul, és megragadtam a felém nyújtott kezét.
Haley és Reid már az udvaron vártak.
- Induljatok csak el, mindjárt utolérünk benneteket - kacsintott rá Reid a húgomra.
- Indulhatunk? - nézett rám kérdőn Caleb.
- Persze - mondtam kicsit bizonytalanul, és megragadtam a felém nyújtott kezét.
Haley és Reid már az udvaron vártak.
- Induljatok csak el, mindjárt utolérünk benneteket - kacsintott rá Reid a húgomra.
Haley komoly arckifejezéssel megragadta a kezem és az erdő felé húzott, először nem fogtam fel mit csinálok, de ösztönösen elkezdtem futni. Majd mikor végre fel fogtam mit csinálok, Haley hozzám fordult:
- Nyugi már, nem lesz semmi bajuk - nyugtatgatott kedvesen.
- Tudom - mosolyogtam rá halványan.
Ekkor beért minket a két farkas,a nagyobbik, Caleb, barnás-fekete volt, míg Reid bundája világosbarna volt. Elengedtük őket magunk mellett, és lassabb tempóra kapcsoltunk. Végül is ők tudják merre kell mennünk.
Követtük a két farkast az erdőn át. Amikor kiléptünk a fák közül a sós víz illatát sodorta felénk a szél. Vihar készülődött, így nem kellett a napsütéstől félnünk.
Most én ragadtam meg Haley kezét és húztam magam után a sziklás tengerpart felé. Hamar beadta a derekát, és már együtt sétáltunk a víz felé. Már szinte a vízben gyalogoltunk, mikor a húgom megfordult és integetni kezdett, én is megfordultam, hogy lássam kik azok. Caleb és Reid sétált felénk.
- Látom felfedeztétek a tengerpartunkat - karolta át a csípőmet Caleb.
- Gyönyörű! - nyögtem ki zavaromban, és bámultam a hatalmas, végtelen víztömeget.
- Menni kéne, anya már biztos vár otthon minket, meg hát éhes is vagyok - mondta Reid vigyorogva.
Reid és Haley kézen fogva elindultak, Caleb is elengedte a csípőmet és a kezem után nyúlt, hogy a testvére után indulhassunk.
A Black-ház nem volt messze a partól.
A ház bár kicsi volt, mégis nagyon otthonos.
- Sziasztok! - köszönt Nessie kedvesen a konyhából.
- Szia anyu, mi lesz az ebéd? - szaladt oda a szőke srác a húgom mellöl és nyomott egy puszit az anya arcára. Caleb is adott egy puszit Renesmee-nek és leült az öccse mellé.
- Jól vagytok lányok? - lépett ki az unokatestvérünk a konyhapult mögül, megtörölte a kezét és a konyharuhát az egyik üres székre hajította, majd együtt érzően megölelt minket.
- Most már jobban - mondtam miután kibontakoztam a karjaiból.
Haley leült az asztalhoz és én is követtem a példáját.
Amint hozzá értem a székhez sz egész világ elsötétedett előttem. Olyan volt, mint egy film, mint egy tragikus film, melynek csak külső szemlélője lehetek. A látomás apáról, Alice-rol, Tomról és Belláról szólt. Épp vadásztak, mikor egy csapat vámpír megtámadta őket, először csak négyen voltak, majd hamarosan nyolcan és még ennél is többen lettek, apáék ekkora túlerővel szemben nem tudtak mit csinálni.
A látom itt félbeszakadt és újra a Black-ház étkezőkében találtam magam, ahol rémült szempárok vettek körül.
- Carlie jól vagy? - tette a vállamra a kezét Renesmee.
- Azt hiszem valamiféle látomásom volt - mondtam bizonytalanul -, de sokkal inkább múltbéli eseménynek, mint megtörténésre várónak...
- Mit láttál? - fogta meg a kezem Caleb.
- Apa, Alice, Tom és Bella néni vadásztak, a nagy sziklánál... - gondolkodtam el, mert felismertem a helyet, hisz délelőtt mi is jártunk ott Haley-vel.
Aztán elmeséltem nekik az egészet. Mikor befejeztem a mondandómat Nessie rögtön a telefonhoz kapott. Carlisle-t hívta:
- Szia nagypapa! - köszönt neki Renesmee.
- ...
- Azt hiszem információkkal tudunk szolgálni.
- ...
Kicsit furcsa volt így hallgatni a beszélgetést, hisz a nagypapa válaszait csak Nessie hallotta, de ő mindent elmondott neki, amit én is elmondtam. Amikor letette a telefont gondterhelten fordult hozzánk:
- Carlisle azt mondta visszajönnek, felhívja Jazz-éket is hogy ide jöjjenek. Mióta látod a "múltat"? És erről eddig miért nem mondtatok semmit? - kérdezte a hangjában kíváncsisággal.
- Ilyen még sosem fordult elő - válaszolt helyettem Haley, aki eddig csak csendben ült Reid mellett.
- Hmm... ez nagyon érdekes - gondolkodott el Renesmee.
Nem tudtam hogy fogadni ezt a új képességet, de legalább az biztos, hogy apáék élnek, és ez a lényeg.
Fél óra múlva nagypapa, Edward bácsi, anya és a farkasok léptek be az ajtón. Ami elsőnek szemet szúrt, hogy Cira nem volt sehol.
- Mesélj el mindent részletesen! - fordult azonnal hozzám Carlisle papi.
Elmeséltem még egyszer az egész látomást, azt is elmondtam, hogy szerintem a nagy szikla környékén játszódott.
- Ezt miből gondolod? - kérdezte Ed, miután befejeztem.
- Abból, hogy délelőtt voltunk ott és a látomásban szereplő táj pont olyan volt! - tolmácsolta a gondolataimat a húgom.
Jasper és Emse épp ezután léptek be a házba.
- Mi történt? Hol van Alice? - kérdezte kétségbeesettem a bácsikánk.
Anya elmesélt mindent Jazz-nek.
- Pontosan mennyi vámpír volt? - kérdezte tőlem Jasper.
- Nem tudom... ötven-hatvan körül... - mondtam bizonytalanul.
Amíg a többiek megbeszélték a történteket és, hogy ezek után mit kéne tennünk, én leültem a kanapéra és átkaroltam a térdem.
- Jól vagy? - ült le mellém Caleb.
- Hát... még nem igazán tudtam feldolgozni.
- Azt el is hiszem, tényleg először volt látomásod?
- Igen, de miért pont most?! - kérdeztem kétségbeesetten.
- Talán azért, mert így tudsz segíteni - mosolygott rám kedvesen és megszorította a kezem.
- Lehet - viszonoztam a mosolyát.
Egy ideig csak ültünk, így egymás kezét fogva, úgy éreztem, hogy egyedüllétre van szükségem, ezért se szó se beszéd kirohantam a házból...
Caleb szemszöge:
Azonnal Carlie után mentem, hogy megnézzem mi ütött belé. Amikor kiléptem a házból akár merre fordultam nem láttam sehol, de az illatát ezer közül felismertem. A part felé tartott.
Utána indultam, hogy biztonságban tudjam. Amikor leértem a tengerhez, megpillantottam, ahogy egy uszadékfán üldögél egymagába. Először nem tudtam, hogy oda menjek-e hozzá, vagy hagyjam egyedül. Azonban az érzéseim felülkerekedtek rajtam és elindultam feléje.
Amikor odaértem megérintettem a vállát és ő rám nézett.
- Leülhetek? - kérdeztem kedvesen.
- Persze - válaszolta egy halvány mosollyal az arcán.
- Miért rohantál el?
- Mert egy kis magányra vágytam... Teljesen kikészít ez az egész - hajtotta le a térdeire a fejét.
- Szóval elmenjek? - kérdeztem lemondóan.
- Nem erről szó sincs - a hangjában a keserűség és a kedvesség keveredett.
- Nekem elmondhatod, hogy mi bánt és talán segíteni is tudok.
- Nem is tudom...-mondta kicsit kételkedve.
- Ha nem akarod nem kell - tettem a vállára a kezem.
- Jó elmondom... - sóhajtott - Hát nem is tudom hol kezdjem Caleb, először is jött ez a dolog, hogy mindenki csak úgy eltűnik és még ez az új képesség is csak úgy a semmiből és nem tudom, hogy kezeljem ezt a sok új és furcsa dolgot ami körülöttem lett hirtelen… - mondta el tövéről-hegyére a dolgokat Carlie - Szóval nem tudom most mitévő legyek és mindenkinek meg van a saját gondja meg, hogy megtaláljuk a többiket.
- Értem de itt vagyok én neked és én vigyázok rád és melletted leszek, ha szükséged van rám.
Erre a kijelentésemre láttam h lesüti a szemét és ha tehetné akkor elpirult volna.
Nem tudtam, hogy most mit kéne csinálnom, de gondoltam egyet és megfogtam a kezét. Erre riadtan felnézett rám, én pedig csak mosolyogtam:
- Sétálunk egyet?
Nem válaszolt, csak bólintott.
Miközben a parton sétáltunk nem szóltunk egymáshoz, de a mosolya elárulta nekem, hogy már nem olyan feldúlt mint pár perccel ezelőtt. Ahogy teltek a percek mi elkezdtünk beszélgetni és majdnem odaértünk az erdőhöz amikor megszólaltam:
- Carlie, én szeretnék mondani neked valami nagyon fontosat ami sokat jelent nekem és talán neked is. Carlie, én szeretlek téged, tiszta szívemből.
Földöntúli öröm lett úrrá rajtam. Felkaptam és megpörgettem a levegőben. Mikor letettem a földre az arcunk között csak pár centi volt, és amiről pár hete még azt gondoltam, hogy sosem fog velünk megtörténni most karnyújtásnyira volt és nem voltam benne biztos, hogy képes vagyok megragadni az alkalmat. Gondolataimba merülve nem vettem észre, hogy ajkaink egyre közelebb kerülnek egymáshoz, így a csókja kicsit váratlanul ért.
Forróság járta át a testem, de nem olyan, mint átváltozáskor, ez teljesen más volt, felemelő érzés volt. A nyelve játszott az enyémmel és nem is akartuk, hogy véget érjen ez a pillanat. Amikor a csóknak vége szakadt mind a ketten levegő után kapkodtunk, de még mindig öleltem őt, és most már tudom tényleg az enyém és nem áll közénk senki.
|