Nagy szerencsémre napfényes reggelre ébredtem, így nem mehettem iskolába. Ez a második napom, de máris rossz benyomást keltek, hogy lógok a suliból. Charlie már elment szerencsére, úgyhogy nem kell neki is magyarázkodnom. Odaléptem az ablakhoz, és kinéztem. Szeretem mikor süt a nap, csak ha egy ember meglátna, rögtön tudná, hogy más vagyok. Kíváncsi vagyok Edward mit csinál. Akár el is futhatnék hozzájuk. Az illat alapján ,amit tegnap hagytam, eltalálnék. De a többiek nem nagyon látnak engem jó szemmel. Főleg Jasper. Nem is gondolkoztam tovább, hanem lereppentem a lépcsőn ,ki az ajtón, és be az erdőbe. Nem tudtam mit is csinálok valójában, nem gondolkoztam, csak futottam, míg a Cullen ház előtt nem találtam magam. Bekopogtam. És csak ekkor tértem észhez, hogy mit is csináltam. Lefagytam. El akartam futni, de nem bírtam elmozdulni. Edward nyitott ajtót.
-         Szia Bella! –mondta mosolyogva.
-         Szia. – dadogtam, és még mindig lefagyva álltam az ajtó előtt.
-         Nem jössz be? –kérdezte, és arrébb lépet.
-         De. Köszönöm. –mondtam, és végre sikerült betolnom magam az ajtón.
Mindenki lefagyva állt a nappaliban, Jasper pedig készen arra ,hogy ugorjon.
-         Sziasztok. –mondtam melegen és beljebb léptem. Jasper előrébb állt, hogy megvédje a többieket.  Lebiggyesztettem ajkaimat, és Edward-hoz fordultam.
-         Bocsánat ,hogy megzavartalak titeket! –mondtam, és kifutottam az ajtón.
-         Miért kell így bánni szegénnyel? – kérdezte Edward, a családjától.
-         Hisz újszülött. Olyan mint a többi. –mondta lenézően Jasper.
-         Ő más. Ha olyan lenne mint a többi, akkor már rég ránk támadott volna. –kiabálta Edward ,és hallottam, amint kifut utánam.
-         Bella! Várj! –kiabált utánam.
Nem törődtem vele. Csak futottam, az erdőben, azt sem tudtam merre megyek. Az erdő ritkulni kezdett és nekem meg kellett állnom egy percre. Egy rét előtt találtam magam. Tele volt napsütéssel. Kiléptem. Emberi tempóban kisétáltam ,és leültem a közepére. Néztem ahogy csillog a bőröm, mint sok ezer gyémánt. Az erdő felé pillantottam, ahol Edward jelent meg. Ő is kilépett a napfényre, és odaült mellém.
-         Bocsáss meg nekik. Ők nem tudják milyen más vagy. –mondta.
-         Semmi baj. – válaszoltam melegen mosolyogva. – Hát nem gyönyörű ez a rét? – kérdeztem, és lefeküdtem a fűbe.
-         De. Szoktam ide kijárni. Már épp gondolkoztam, hogy kihozlak ide, de már látom nem kell – nevetett.
Én is nevettem. Olyan más volt. Soha nem éreztem még semmit ilyen szenvedélyesen, hogy az elmémet csak egy személy töltse be. Még a szomjamról is elfelejtkezek. A tekintetem ekkor kezére, aztán a maradék csupasz bőrére siklott. Mint sok ezer gyémánt. Tudom, ez nem újdonság, már tapasztaltam a bőrömön. De ő róla nem tudtam levenni a szemem. Nem tudom mennyi ideje nézhettem. Percek, órák, vagy talán napok. És végre elnéztem karjáról, és karmazsinvörös szemem arcára siklott. Engem nézett, aztán habozott, és megfogta a kezem. Odapillantottam, aztán vissza. Becsuktam a szemem, habár éreztem ,hogy rajtam van tekintete. Ekkor kinyitottam a szemem és csak egy helyre tudtam nézni. Az ajkaira. Egymás felé közeledtünk, és éreztük egymás leheletét az ajkunkon.
Reflex szerűen kaptuk el a fejünket az erdő irányába. Sikítást hallottunk, és aztán valami eltört. A szél az arcomba kapott, és friss emberi vér csapta meg az orromat. A torkom lángra kapott, és olyan erősen izzott, mint a szívem, mikor átváltoztam. Az elmémet elborította a vörös köd. Nem tudtam semmire koncentrálni, csak a vérre. Vér,vér és vér. Nem tudtam gondolkodni, és nem érdekelt már Edward sem. A vér olyan illattal fedte be elmémet, amit még nem éreztem. Csábított ,húzott, vonzott magához. Vad újszülött énem felül kerekedett. Mindez abban a másodpercben történt, amikor megéreztem az illatot. Az erdőbe vetettem magam. Egy kéz ragadott meg. Leráztam magamról, mit sem érdekelve, hogy milyen kárt tettem benne. Csak az illat vonzott. Egy lány feküdt, kínok között, tele friss csábító vérrel. Ajkaim benedvesedtek, és odalépkedtem hozzá.
-         Kérlek segíts! –mondta a lány nehezen.
-         Természetesen segítek. –mondtam, és nyakához hajoltam.
Éreztem ,hogy valaki van a hátam mögött, de nem tudtam, itt hagyni a vért.
-         Kérlek! Bella! Ne tedd!- mondta egy hang, de szinte meg se hallottam. A lány fölé hajoltam, és beleharaptam.
Ekkor valami nagyon furcsa dolog történt, amire nem számítottam. A lány gondolatát hallottam, ahogy retteg. Láttam, ahogy a képzeletében lebegek. Látta a szörnyet. A fogam megállt a nyakában, de nem tudtam kivenni. A lány lebénult, a friss méregtől, és az arcom eltűnt. Egy kép ugrott be elém. A sikátorban. A férfi, ahogy rám veti magát. Ahogy issza a vérem, és aztán, valamitől megijed és otthagyott. Szenvedtem, és égtem. A félelem amit akkor éreztem. Éreztem, hogy meg fogok halni. Csak egy ember voltam. A szemem előtt az arcom lebegett, amit a lány látott. Egy véres fenevad, mint egy ragadozó. Ő is ember. Egy jelentéktelen porszem a Földön, aki csak rosszkor volt rossz helyen. És én itt vagyok felette, és kiakarom szívni az összes vérét. Minden erőmet bevetettem, hogy ne szívjak ki a véréből. És végre a vörös köd, ami befedte elmémet eltűnt. Elengedtem a lány nyakát, aki égett. Nem akartam, hogy olyan legyen mint én vagyok. Nem tudtam mit tegyek. Hátranéztem, és nem találtam Edwardot. Egyedül voltam. Felkaptam a lányt, és beljebb futottam vele az erdőbe. Letettem, és a nyakához hajoltam. Beleharaptam újra, és a friss vér beleömlött a számba. Küzdöttem a vörös köd ellen. A friss vér lement a torkomon, és már éreztem, hogy tiszta a vére-amiből kiszívtam a mérgezett vért- ,de nem tudtam leállni. Küzdöttem, küzdöttem, és sikerült leállnom, még időben. Ha egy kicsivel több vért veszít meghal. A térde még így is vérzett. Ha nem kötöm el….Nem is akartam erre gondolni. A vörös köd már eltűnt. Tudtam uralkodni magamon. Habár a torkom még mindig lángolt. Egy friss fuvallat jött, és én kihasználtam a lehetőséget, nagy levegőt vettem. Leállítottam légzésem, de ez nem csillapította a lángolást. Levettem az övem, és a térde felett megkötöttem, megakadályozva ezzel, hogy elvérezzen. A lány ekkor megszólalt.
-         Köszönöm. –mondta.
-         Mégis mit? –mondtam hidegen.
-         Hogy nem ,öltél meg. Köszönöm. –mondta, és egy mosolyt erőltetett arcára. Kinyitotta a szemét.
-         Nincs mit. –mondtam, most már nem olyan ridegen. – Beviszlek a kórházba.
-         Hogy törted el a lábad? –kérdeztem.
-         Leestem a fáról. – mondta. – Siess kérlek, már nincs sok hátra.
-         Nem! Nem engedem meg ,hogy meghalj! Ígérd meg ,hogy soha senkinek nem árulod el ,hogy én mentettelek meg. Sőt ,hogy találkoztál velem, azt se. És ezt se ,amit most csinálok majd. –és futni kezdtem.
-         Ígérem. –mondta a lány.
-         Sajnálom, sajnálom amit csináltam. - hangomba fájdalom volt.
-         Semmi baj. Tudom mi vagy, és azt is tudom milyen nehéz neked, ha egy ember vérzik. De te nagyon erős vagy. Példakép lehetsz a vámpírok számára.
-         Honnan tudsz rólunk? –kérdeztem ijedten.
-         Találkoztam egyszer velük, és majdnem meghaltam. De megmentett egy, aki mindent elmesélt, a vámpírokról. - mondta a lány.
-         És most hol van? –kérdeztem.
-         Meghalt. –mondta, és zokogni kezdett.
-         Annyira sajnálom. –mondtam.
-         Megérkeztünk. Tudsz a lábadon menni az ajtóig? –kérdeztem.
-         Megpróbálok. –mondta , a lány és egy mosolyt erőltetett magára.
-         Szia. Remélem meggyógyulsz. Sajnálom. –mondtam.
-         Szia. Sok szerencsét. –mondta, és elbotorkált a korház ajtaja felé.
A fák suhantak mellettem, amíg futottam. A rétre mentem, ahol leültem. Itt kezdődött az egész. Majdnem megcsókoltam. Könnyek nélkül sírtam. És véres kezembe temetkeztem. Nem érdekelt a vér. Csak arra tudtam gondolni, hogy utál,és soha nem fog  hozzám szólni többé.