A repülőgép lassan ereszkedni kezdett, miközben én az alattunk elterülő, nyüzsgő várost szemléltem.

Egész úton ideges voltam, akadtak dolgok, amelyek nem hagytak nyugodni.

Jasper néha aggódó pillantást vetett rám, de én nem méltattam különösebben figyelemre ezeket. 

Apával más volt a helyzet. Ő pontosan ismerte a gondolataimat, így korlátoznom kellett őket. Elégedetten állapítottam meg, hogy egyre jobban tudom irányítani az agyam minden rezdülését. 

Legszívesebben csak egyetlen személyre koncentráltam volna. Jacob, Jacob, Jacob, Jacob.

Ezt viszont nem tehettem, mert ez valószínűleg feltűnne apának. 

Természetesen izgatott voltam a nyaralásunk miatt, de a réten történtek után ez egyre csökkent.

A Volturi is idegesített. Nem tudom, hogy mikor fognak legközelebb meglátogatni minket, de biztos voltam benne, itt még lesz harc. 
 

Amikor leszálltunk, Alice és Jasper előre mentek kocsiért, most kivételesen törvényes úton szándékoztak szerezni kettőt. A család többi része a repülőtér melletti hatalmas parkolóban várta őket, köztük én is. 

Rövid idő múlva két, sötétített ablakú kocsival tértek vissza. Az egyikkel Carlisle, Esme, Alice és Jasper utazott, a másikba Rosalie, Emmett, a szüleim, és én szálltunk be.

Rose nénikém ragaszkodott ahhoz, hogy velem legyen egy autóba, és esetleges veszekedések elkerülése végett senki sem mondott neki ellent. 

Több órányi autózás várt ránk, így kényelmesen helyezkedtem el a hátsó ülésen. Elővettem a táskámból az apától kapott mp3 lejátszót, majd kikerestem a kedvenc számom.

Az ablakon keresztül figyeltem a csodálatos tájat, mely egy cseppet sem hasonlított a jól megszokott forksi fenyőerdőkhöz. 

Először átverekedtük magunkat a nyüzsgő város forgalmas utcáin, majd az amazonasi esőerdő csodálatos látványa tárult elénk.

A hosszú út alatt egyszer majdnem elaludtam, de sikerült ébren maradnom. Annyira gyönyörű  volt a táj, hogy egy pillanatot sem szerettem volna elvesztegetni azzal, hogy nem az erdő színpompás rengetegét bámulom. 

Egy idő után a terepjáró  feladta a küzdelmet a göröngyös úttal szemben, így az autókat leparkoltuk, majd futva folytattuk az utunkat keresztül a dzsungelen. 

Számunkra nem volt nehéz megtalálni az emberi világtól tökéletesen elzárt gyönyörű, amazonasparti faházat.

Már-már meseszerűnek hatott. Ezen halkan felkuncogtam, hiszen a vámpírok maguk is meseszerű lények, miért pont a házaik ne legyenek azok. 

Mihelyst megközelítettük csodálatos lakhelyüket, Zafrina óriási léptekkel, mégis kecsesen szökkenve futott elénk, nyomában Senna loholt.

Fénylő fekete hajuk hosszan lobogott mögöttük. Kreol színű bőrük alatt a vámpírlét nyoma fehérlett. Olyan szépek voltak, mint ahogyan régebben az esőerdei tündéreket képzeltem. 

Ezen megint csak nevettem. Egy ember egész biztosan tündérnek gondolná őket, vagy valamiféle csodalénynek, de persze ez utóbbi lehetőség nem állt messze a valóságtól.

Én nem akartam lelketlen gyilkosként gondolni a vámpírokra. Legalábbis a családomra, és az olyan közeli barátainkra, mint az amazonok, nem tudtam így tekinteni. 

Merengésemet Zafrina szakította félbe. Elém perdült, és szorosan magához ölelt.  

• Drága Nessie! Olyan rég nem láttalak! Annyit változtál! Mi történt veled az elmúlt időben? – A gyönyörű nő sötétvörös szemei kíváncsian csillogtak. Senna még a többieket üdvözölte, de hamarosan ő is felém fordult. Az ajtóban a szintén érdeklődően végigmérő Kachiri jelent meg.

Nem akartam hangos beszámolót tartani, így egyesével, mind a hármójuk arcához odahelyeztem a kezem, majd kavargó és színpompás képáradatot zúdítottam rájuk.

Igyekeztem a legszebb emlékeimet kiválogatni nekik, amiket ők figyelmesen személtek a saját fejükben.

Apa sokszor belemosolygott az emlékáradatba, láthatóan neki is tetszettek. 

Zafrina széles mosollyal az arcán dicsérte az emlékképeimet, majd váratlanul kuncogni kezdett, később apa is bekapcsolódott. 

• Mi az? –  vontam össze a szemöldököm bosszúsan. Úgy festhettem, mint egy durcás kisgyerek, amiért nem osztották meg velem a nevetésük tárgyát.

• Van egy meglepetésünk a számotokra – jelentette be izgatottan Kachiri.

Kérdően néztem őket, várva a folytatásra. Úgy láttam, a családom is ugyanígy tett. 

• Most már előjöhettek! – kiáltott be az erdő sűrűjébe Senna.

Mindenki a keskeny ösvény kezdte bámulni, még meg nem hallottam egy jellegzetes hangot. Gyors, de ritmusos szívdobogás hangját hallottam egyre közeledni. Semmiképpen sem emberi, ahhoz túl gyors. Egy olyan lényhez tartozhatott, mint amilyen én magam is voltam. 

Az agyam szinte hangosan kattogott, ahogy összerakta az információkat. Mire a két meglepetésvendég kilépett a fák közül, már pontosan tudtam, hogy kik is ők. 

Míg Huilen udvariasan üdvözölt mindenkit, addig Nahuel egy pillanat erejéig némán végigmérte a társaságot, majd ő is köszönt. 

Egy pillanatra Zafrina felé  fordultam, akin látszott, hogy tervez valamit. Gyorsan felém pillantott, de a következő másodpercben már újból Nahuelre szegezte a tekintetét. 

A többiek beszélgetni kezdtek, de én nem kapcsolódtam be. Mozdulatlanul bámultam egy a lábaim előtt elkúszó tarka kígyót, amely halkan felszisszent, amikor észrevett, és gyorsan el is menekült a számára biztonságot jelentő bokor alá.

A gondolataim lelassultak. Miközben a kígyót figyeltem, csak az járt a fejemben, hogy mit akarhat Zafrnia. 
 

                              ***** 

Délután volt. A nap teljes erejével perzselte az alatta elterülő tájat, emiatt a bőröm a maga félvámpír módján, tompán szikrázott. 

Egy széles sziklán ücsörögtem, melynek eleje a víztükör fölé is belógott. A folyam gyönyörű, lélegzetelállító kékséggel csillogott az általam annyira szeretett napfény hatására. Az arcom a fény forrása felé fordítottam, és élveztem, hogy a napsugarak melegen simogatják. Imádtam a napsütést. A napban mindig is valami természetfeletti csodát láttam, pedig mások számára közönségesnek tűnt.

Talán akadt más okom is a napsütés szeretetére. Valaki, aki mindennél jobban emlékeztetett a nap melegségére. Ez a személy most távolt volt tőlem, de mégis magam mellett érzetem valamennyit a melegéből, hála a szikrázó napsütésnek. 

Könnyed lépteket hallottam a hátam mögül, de meg se mozdultam. Most már a csillogóan hömpölygő Amazonast figyeltem. 

• Nessie! – szólított meg egy bársonyos hang.

• Igen? – fordultam Nahuel felé.

• Gondoltam…  beszélgethetnénk – motyogta. – Olyan régen nem láttalak – tette hozzá szomorúan.

• Igen, elég régen – bólintottam. – Mi történt veled azóta? –  érdeklődtem.

• Semmi különös…  - rántotta meg a vállát.

Kitört belőlem a nevetés. Nahuel egy pillanatig értetlenül bámult, majd ő is elmosolyodott. 

• Ennél tartalmasabb válaszra számítottam – kuncogtam.

• Sajnálom, de nincs semmi, ami érdemes lenne arra, hogy bővebben kifejtsem – nevetett.

Az ő bőre is tompán csillogott a napfényben. Megint tűnődve néztem a nap felé. A meleg elnyomta a Nahuel felől érkező kellemes hűvösséget.

Nem tudtam eldönteni, melyik a jobb. Számomra mindkettő kellemes volt. A nap melege és egy vámpír test hűvössége ugyanolyan finoman simogatta a bőröm, amely egy ember számára hűvösnek hatott.

Nem tudom, hogy miért éreztem Nahuelt hűvösebbnek a saját testhőmérsékletemnél, hiszen elvileg az ő bőre pont ugyanolyan, mint az enyém. 

Ahogy mellettem ült rájöttem, hogy igazából nem a vámpírok, vagy a vérfarkasok az igazi különcök, hiszen azokból elég sok él a Földön.

A kivételek igazából mi vagyunk. Rajtam, Nahuelen, és az ő nővérein kívül nem létezett több félvámpír. 

• Ha ember lennél, már biztosan leégtél volna – jegyezte meg mosolyogva Nahuel.

Egy pillanatra értetlenül fordultam felé, de aztán rájöttem, hogy ezt azért mondta, mert percek óta a napot bámultam, és már legalább egy órája ezen a sziklán ültem. 

• Hát, ezzel csak az a gond, hogy nem vagyok ember – nevettem.

• Szerencsére nem vagy az – helyesbített.

• Miért szerencsére? – kérdeztem döbbenten.

Nem értettem, hogy mit akart ezzel. Szokatlan volt számomra az, hogy valaki hasonlókat mondjon. A családomban senki sem örült a vámpírrá válásának, mind emberek akartak lenni. Anya volt a ritka kivétel. 

• Azért, mert akkor nem ülhetnék itt melletted. Akkor talán soha nem is ismertelek volna. És ha ismernélek, akkor is a véredre tudnék csak koncentrálni – sorolta az indokokat.

• Hát, ezek jó  érvek – mosolyogtam. – Tehát, örüljünk annak, hogy ilyen különcök vagyunk – tettem hozzá vidáman.

• Pontosan –  értetett egyet nevetve.

Nem tudtam, miért nevettem annyit a közelébe, de amikor beszélgettünk, mindig megmosolyogtatott.

Ő Jacobon kívül az egyetlen olyan, aki férfi, de nem tartozik a családhoz. Kettejük viszont lehetetlennek tűnt összehasonlítani.

Annyira mások voltak, akár a tűz és a víz.

Igen, ez kétségkívül találó  hasonlat. 

Még legalább egy újabb órát töltöttünk nevetéssel a sziklán ülve. Lehet, hogy nem is egy volt, hanem több.

Nem érzékeltem az idő múlását, ahogyan semmi mást sem a külvilágból. Olyan könnyű volt vele beszélgetni, nevetgélni, mintha nem is magam lennék. Talán nem is voltam az.  

Mindenesetre egészen addig ott maradtunk, míg az ég alja bevörösödött, és csodálatos narancsszínű alkonyati fény borította be a tájat, egyre halványabb csillogást adva a bőrünknek és a folyó víztükrének.