A garázsban Layla sok mindent tárolt, ami hatalmas méretei ellenére is zsúfolt volt. Több autó, motor, és rengeteg szerszám kapott itt helyet.

A sötétség ellenére jól láttam, és könnyedén mozogtam a tárgyak között. Gyorsan megtaláltam, amit kerestem. A nagy fekete terepjáró kulcsa már a kezemben pihent, a garázs elején lévő, biztonsági kóddal ellátott fali széfből vettem ki.

Egy határozott ugrás segítségével a következő pillanatban már a volánnál ültem, és azonnal indítottam. A motor, az autó méretei ellenére meglepően halkan kelt életre.

Gyorsan beletapostam a gázba, majd pár másodperc múlva már eltűnt mögöttem a ház. 

Őrültnek tartottam magam. Valami olyannak indultam a keresésére, amiről nem rendelkeztem sok információval. Azt sem tudtam pontosan, hogy merre megyek, ezért nem hagyatkozhattam semmire sem.

Egy darabig a jól kitaposott, széles ösvényen haladtam, majd pár mérföld megtételével később sikeresen ráhajtottam egy autóútra, melybe az ösvény torkollott, innentől már a maximális sebességgel száguldhattam tovább. 

A fejemet hihetetlenül  üresnek éreztem, pedig a vámpíragyammal egyszerre több dolgon is gondolkodhatok jobb esetben… de ez nem az volt. Nem tudtam, hogy mi tévő legyek. Ahelyett, hogy a végletekig hajszolnám szerencsétlen autómat, inkább meg kellene állnom, hogy higgadtan kigondolhassak egy tervet. 

Elhatároztam, hogy bemegyek a legközelebbi városba, és majd ott körülnézek. Nem tudom, hogy honnan jött ez a furcsa ötlet, de úgy éreztem, ezt kell tennem. 

Nem telt sok időbe, míg lakott területre értem. Ahogy a kihalt utcákon lassan épületek jelentek meg, lassítottam. 

Már éppen kezdtem teljesen elmebajosnak gondolni magam, amiért ide jöttem, amikor egy ismerős szag csapta meg az orrom.

Reflexszerűen tapostam a fékbe. Leengedtem a kocsi ablakát, majd beleszippantottam a levegőbe.

Vámpírok. Valószínűleg három.  

Az autót leparkoltam az utca szélén. Amint kiszálltam belőle, egyből futásnak eredtem.

A gyár-és raktárépületek drótkerítéseit átugorva rohantam a szag után, amit egyre erősebben érzékeltem. 

Hirtelen megtorpantam az egyik építmény előtt, amiből zajok szűrődtek ki. Egyetlen szívdobogást hallottam, amely gyors, és rendszertelen volt.

Félt. Valakit vámpírok támadtak meg. 

A megállapításaim helyénvalónak bizonyultak, mert a következő pillanatban egy hangos kiáltás hasított a levegőbe.

Tudtam, hogy ez a hang csak embertől származhat. 

Óvatosan osontam közelebb a bejárathoz, szinte hangtalan léptekkel. Gyorsan körbepillantottam, ellenőrizve, hogy nem lát-e valaki. 

A szemem egyből megakadt egy portásfülkén, melyben a portás már holtan feküdt.

Ezt észrevéve egyre gyorsabban haladtam. Az ajtónál egy pillanatra megálltam. A józan eszem még utoljára megpróbálkozott a helyes útra terelni engem, de én nem hallgattam rá, így gyorsan átlendültem a küszöbön, majd elbújtam az ajtó mögött.  

A háromból már csak két vámpírt láttam a helyiségben, majd megpillantottam a harmadikat is, aki éppen az ablakon lendült ki. 

Lélegzetvisszafojtva haladtam előre. Halvány sejtésből immár ténnyé vált, hogy nem vagyok normális, bár ezt valahol az elmém legmélyén mindig is tudtam.

Egy idegen helyen, ismeretlen vámpírokkal körülvéve, kerestem valamit. 

Ezt a folyamatot eléggé  lassította az, hogy nem hagyatkozhattam a szaglásomra, mert amint meghallottam a szívdobogást, felhagytam a levegővételekkel. 

Ismertem, hogyan tud hatni a halandók illata egy magamfajtára, és most nem akartam hibázni.

Szerencsére legalább a tökéletes hallásomnak hasznát vehettem. Így érzékeltem a következő pillanatban a lépteket.

Pontosan meg tudtam állapítani, hogy az összes hang az emeletről érkezik. 

A lift közelében hangos dübörgést hallottam. Nem tétováztam. Ha már egyszer idáig eljöttem, kiderítem, hogy mi folyik itt, mert ez nem egy sima vámpírétkezésnek tűnt. 

Egy töredékmásodperc alatt, könnyedén siklottam fel a lépcsőn.

Kiléptem az emeleti folyosóra, ahol két döbbent, vöröslő szemű vámpírral találtam magam szemben. 

Kihasználtam pillanatnyi bénultságukat, és közelebb araszoltam hozzájuk.

A nyitott liftből hangos, emberi sikítások hallatszódtak ki. 

Az előttem álló vámpírokon is valami felettébb furcsát észleltem.

A karjukat ugyanolyan tetoválás díszítette. A felismerés hirtelen erővel kezdett zakatolni az elmémben.

Az ellenségeimmel kerültem szembe. 

Most egy pillanatra az én lábaim gyökereztek földbe. A döbbentség kiült az arcomra, és egy töredék másodpercig azt sem tudtam, hová kerültem. 

Nem volt időm tétovázni. A magasabbik vámpír már az izmait megfeszítve ugrott felém.

Nem járt sikerrel.

Felhasználtam a Laylától tanult mozdulatokat, így amikor az ellenségem nekem ütközött, egy határozott mozdulattal kilöktem az ablakon, melynek üvege egy negyed másodperc alatt tört el milliónyi apró szilánkba. 

A másik félelemmel vegyes döbbenettel szemlélte előbbi mutatványomat, de egy pillanat alatt rendezte az arcvonásait, majd elszánt, harcias ábrázattal indult felém. 

Tudtam, hogy vele már nehezebb dolgom lesz. Néhány méterrel előttem megállt, támadópozíciót vett fel.

Amint elrugaszkodott a talajtól, én is ugrottam. Átlendültem felette, majd sikerült elkapnom a derekát.

Próbáltam eltaszítani magamtól, de ez nem sikerült. Ő is fogást talált rajtam, így egymás karjai közt vergődve csapódtunk neki a betonozott falnak, amely hangos csattanással repedt ketté, sőt, egy pillanatra el is mozdult a helyéről. 

Éreztem, ahogy a hátamnál fogva próbál ellökni magától, de én belemartam a lábába, olyan erősen, hogy egy hangos reccsenés után néhány pillanatra egyensúlyát elvesztve botladozott.

Sajnos nem sikerült hosszú  időre harcképtelenné tennem, mert a következő másodpercben már újból engem támadott.

Megpróbálta hátraszorítani a karjaimat, de hirtelen átfordultam a másik oldalamra, így megmenekültem egy időre. 

Eltaszítottam magamtól, de ez csak egy pillanatnyi szabadságot jelentett a számomra. Próbáltam közelebb kerülni a lifthez, de a következő másodpercben már újból erős karok ragadtak meg.

Teljes erővel lökött a falnak, melyről lehullott a vakolat, és most még nagyobbat reccsent nekiütköző testemtől. 

Azonnal felpattantam a padlóról, majd a tekintetem a helyiséget pásztázta, az ellenfelem után kutatva.

Meg is találtam, közvetlenül a nyitott lift mellett.

Közelebb suhantam, majd hátulról rávetettem magam, lehúzva a földre. 

Összeszedtem minden erőmet, felkészülve egy újabb támadásra. Az egyik karja után kaptam, amit tőből téptem le, majd kihajítottam a már korábban kitört ablakon.

Hangos sikítással keveredett fémes reccsenés hallatszott.

Most jó pár pillanatra elvesztette az uralmát a teste felett. Ezt kihasználva, minden erőmmel összpontosítva letéptem a másik karját is, majd még messzebbre dobtam. 

A sikítása most még hangosabb volt, szinte beleremegett az épület. Engem átkozva vergődött a földön.

Megragadtam a hátánál fogva, majd a teste maradékát is kihajítottam.

Odalentről még hallottam néhány másodpercig a szitkozódását, de aztán elnyelte a hangját a messzeség. 

Összeszedtem magam, majd óvatos léptekkel a lift felé mentem. Teljesen ledöbbentem az elém táruló látványtól. A szőke hajat, és azt az arcot, amit órák óta magam előtt láttam, azonnal felismertem.

Helyes arcvonásai most eltorzultak a fájdalomtól. Néha összerándult a teste, majd fájdalmas kiáltások hagyták el a torkát. 

Szánakozva néztem az előttem elterülő, a kín miatt rángatózó, vérben ázó testet. Tudtam, hogy valamelyikük megharapta, és rövidesen vámpírrá fog válni.

Tisztában voltam azzal is, hogy nem hagyhatom magára. 

Biztosan meglátott, ugyanis még hangosabban könyörgött segítségért. Egy megfontolt lépéssel mellette termettem, majd óvatosan felemeltem a földről.

Emberkoromban képtelen lettem volna megtartani, a testét súlyossá tévő vastag izomrétegtől, de most könnyedén szeltem át az épületet a szürke félhomályban, miközben a karjaimban tartottam a fiút. 

Amikor kiértem, egy pillanatra belém hasított a félelem. Mi van, ha azok a vámpírok itt kint várnak rám, megbosszulva előbbi cselekedeteimet.

Szerencsére gyorsan sikerült megnyugtatnom magam, de alaposan körülnéztem, figyelmesen pásztáztam a sötét udvart. 

Amikor megállapítottam, hogy nincs ott senki, gyorsan kiszaladtam a drótkerítéssel körülvett térről.

Átfutottam az úttesten, az autóm felé véve az irányt. 

Feltéptem a hátsó ajtót, majd óvatosan lefektettem a srác továbbra is szünet nélkül vonagló testét, én pedig bevágódtam a volánhoz.

Villámgyorsan indítottam, és az autó halk morajjal indult el a kihalt utcán. Éppen a gázpedált tapostam egyre sebesebb tempóra ösztönözve a kocsit, amikor felbukkant néhány méterrel előttem egy sötét alak. 

Tökéletesen láttam, hogy az a vámpír, akit kilöktem az épület ablakán. Most centiméterekre voltam ahhoz, hogy elgázoljam, bár tudtam, ezzel nem tennék benne kárt, inkább az autó bánná.

Az ütközésre nem is került sor, mert az ellenfelem egy könnyed szökkenéssel a kocsira ugrott. 

Most tényleg megijedtem. Teljes erőmmel beletapostam a fékbe, úgy, hogy már majdnem az autó  alját is átszakítottam.

A hirtelen sebességváltozástól a kocsi megpördült az úttesten. Igyekeztem visszanyerni az irányításomat felette, miközben a tervemen agyaltam.

Egyetlen gombnyomás hatására a felőlem lévő ablak gyorsan leereszkedett. Megpróbáltam kihajolni félig rajta, hogy a másik felemmel tovább vezethessek. 

Hajmeresztő mutatványom nem bizonyult egyszerűnek, de azért kivitelezhető volt. Egyik karommal megragadtam az autó tetején lévő férfi lábát, hogy lehúzzam onnan.

Gyors cselekedetem meglepte, de nem annyira, hogy gond nélkül végrehajthassam a tervem. Ahogy lerángattam a kocsi tetejéről egyenesen az aszfaltra, újból szitokáradatot zúdított rám.

Remélve, hogy nem tud visszakapaszkodni, teljes gázzal hajtottam tovább. 

A városból kiérve már  úgy gondoltam, hogy sikerült leráznom őket. Most megint a hátsó ülés felé pillantottam.

A srác továbbra is csak szenvedett, és közben még számomra is érthetetlenül motyogott valamit. 

Egy dolgot már előre elhatároztam. Addig, amíg nem fejeződik be az átalakulás, nem fogom hazavinni.

Keresnem kell egy alkalmas helyet, ahol háborítatlanul ki tudjuk várni az elkövetkezendő  három napot. 

Már megint nem tudtam, hogy merre megyek, csak hajtottam szélsebesen a szinte üres utakon.

Nevetnem kellett saját magamon.

Őrültebb voltam, mint bárki, egy bolondokházában, amiért egy vadidegent hurcolászok a hátsó üléseken.

Nem tudtam megfejteni, hogy miért hoztam magammal, hiszen az a kevés józan eszem azt súgta, hogy hagyjam ott.

Valamiféle belső kényszer hatása alá kerülve cselekedtem akkor. Nagyon sajnáltam a fiút, egyszerűen magammal kellett hoznom. 

Ha nélküle jövök el, kétféle jövője lehetett volna.

Az egyik az, hogy az ellenfeleim visszamennek érte, és magukkal hurcolják, amitől feltétlenül meg akartam óvni a szerencsétlent.

A másik lehetőség sem tűnt sokkal jobbnak, mert abban az esetben egyedül ébred, és jön rá arra, hogy vérszomjas szörnyeteggé vált, ez pedig beláthatatlan következményekkel járhatott volna. 

Ez a második variáció  kísértetiesen hasonlított egy számomra oly’ fontos személy sorsára. Tudtam, milyen szenvedéseket élt át akkor.

És éppen ezért, meg akartam kímélni ettől a fiút. 

Újból hátranéztem. Most már feladta a segítségért való kiáltozást, ebből arra következtettem, hogy most még pokolibb fájdalmak gyötrik. 

Elgondolkoztam, hogy milyen élete lehetett ezelőtt. Biztos volt neki szerető családja, barátai, akiktől most majd elszakítja a szörnyeteglét.

Biztosan voltak álmai, tervei, mint ahogy mindegyikünknek, mielőtt az emberlétünkben végzetes fordulat következett be. 

Ezeket nagyon sajnáltam, ezek miatt újra ember lettem volna. Hiányoztak az álmaim, melyeknek olykor semmi sem szabhatott korlátot. Hiányoztak a jövő lehetőségei, amikre most annyira vágytam. 

Mindössze egyetlen egy okom van, amiért megéri vámpírnak maradnom. Egyetlen, de mindennél erősebb ok.

Egyből elfogott a jól ismert meleg érzés, amikor Ben arcára gondoltam. Amikor a kellemes érzés végigsiklott jéghideg testemen, egy pillanatra újból embernek éreztem magam.

Teljesen.

Szinte hallottam felgyorsulni a lélegzetvételeimet és a szívem dobogását, ahogy felidéztem, milyen is az, amikor számomra selymesnek érződő kezével végigsimít az arcomon, majd ahogy ajkait az enyémekre tapasztja.

Igen, ha másért nem, ezért megéri vámpírnak lennem. 

De mi lesz ezzel a fiúval? Vajon neki lesz-e olyan indoka, amiért megéri majd örökké élni? Vajon megmaradnak az álmai? Vagy neki is köddé válik az összes, amikor megtudja, hogy mivé vált? 

Megpillantottam egy szűk kis leágazást, amely a kicsi folyó elhagyatott partszakaszára vezetett.

Gondolkodás nélkül, kicsit lassítva kanyarodtam rá a földútra. 

Közvetlen a víz mellett álltam meg. Kiugrottam az autóból, majd lassú léptekkel a holdfényben csillogó vizű folyóhoz léptem. 

Leültem a meder széléhez, és gyönyörködtem az elém táruló látványban.

Az emlékeim megállíthatatlanul hömpölygő áradatként öntötték el az agyamat. 

Egyszer azt mondtam Laylának, hogy a vámpírok lelketlen lények. Ebben egyre kevésbé voltam biztos. Ha valakinek nincs lelke, akkor hogy szerethet valakit annyira, mint amennyire én szeretem Bent?

De mégis, ha jobban elgondolkoztam rajta, megint csak a régebbi énemnek adtam igazat. Mert lehet-e lelkük az olyanoknak, akik képesek könyörtelenül, hidegvérrel embereket gyilkolni? 

Ez a kérdés órákon keresztül ott motoszkált az elmémben. Időnként rápillantottam a fiú fájdalomtól eltorzult arcára, majd újra és újra feltettem az előbbi kérdéseimet. 

Vajon, neki lesz-e valamije, ami erőt ad neki a szörnyléthez, és ami miatt megéri léteznie?

Vajon milyen életmódot választ majd magának? 

Újabb gondolatfolyam rohamozott meg, újabb kérdésekkel. Kíváncsi voltam, hogy ő hogyan fogja látni a lélek-dolgot. Ő is abban fog hinni, hogy az utolsó szívdobbanásával megszűnik létezni a lelke?

Reméltem, hogy nem. Éppen elég, hogy én folyton ezzel a kérdéssel gyötröm magam. 
 

A napok szétválaszthatatlan folyamként folytak össze. Különböző sorrendben, de ugyanazok a kérdések töltötték be az elmém. Nem tudtam tőlük szabadulni. Nem hagytak menekülni. Rosszabbak voltak bármelyik ellenfelemnél.

Rosszabbak, és könyörtelenebbek. 

Talán fel sem fogom az idő  múlását, ha nem leszek figyelmes egy egyre gyorsuló szívdobogásra. Tudtam, hogy a fiúé az, és csak azért keltette fel a figyelmem, mert már nem olyan volt az üteme, mint amilyen az elmúlt három napban nyomasztó gondolataim háttérzenéjévé vált. 

Próbáltam erre a ritmusra koncentrálni, kiürítve az agyamból a kérdéseket. Lehunytam a szemeimet, hogy csak erre tudjak összpontosítani, de az előző gondolataim minden igyekezetem ellenére beszivárogtak az elmémbe. 

Ahogy figyeltem a dobbanásokat, rájöttem, hogy egyre gyorsabban közeleg az utolsó. Próbáltam kiűzni a fejemből azt a gondolatsort, hogy az utolsó szívdobbanással megszűnik a lelke.

Elszántan győzködtem magam, hogy ez nem igaz, de nem tudtam átverni az agyamat. Lehet, hogy épp ezek a dobbanások vívják az utolsó, vesztes harcot a lelkéért. Tudják, hogy megsemmisülésre vannak ítélve, de mégis küzdenek a végsőkig.

Mert egy lélek mindig harcol, egészen addig, ameddig el nem pusztul. 

Hallottam, ahogy a szívverése egyre vadabb ütemet hajszol, hogy végül egy lassú, utolsó  dobbanással véget érjen az egész. 

Síri csend vett körül, még a lélegzetvételeimet se hallottam, ebből arra következtettem, hogy már egy ideje nem is vettem levegőt.

Sírni tudtam volna, amikor belegondoltam, hogy az orrom előtt szűnt meg egy lélek úgy, hogy én nem tehettem semmit. 

Elhatároztam, hogy sohasem változtatok át senkit.

Senkinek sem veszem el a lelkét. 

Nem akarok még egyszer utolsó  szívdobbanásokat hallani, soha többé.

Nem akarom még egy lélek küzdelmét és halálát végignézni.