(Rosalie szemszöge) 

Az idő  gyorsan telt, és nem sokkal később azon kaptam magam, hogy a lányom már mászik. Nem sokáig volt tehetetlen kis csöppség. Igaz, hogy még csak négykézláb tud kúszni, de ha egy pillanatra nem figyelek oda, akkor már el is tűnik a szemem elől. Mint ahogy most is. Csak a kis kuncogásaiból tudom, hogy merre ment, vagy a nevetésből, hogyha valaki elkapja őt szökés közben. Már meg is történt. Hallottam meg a kacagásokat a konyha felől.

• Megvagy, pöttöm – nevetett fel Edward. Mire lányomnak egy „grrrr” volt a válasza. – Oh, nem engedlek tovább menni. Már az is szép teljesítmény, hogy sikerült megszöknöd az anyukádtól, te kis szökevény. Nem szabad megrémíteni a mamit – magyarázta neki Edward. Miközben én már kiértem a konyhához, és mosolyogva figyeltem, ahogy Anne Edward ingjét gyűrögeti, és tuszkolja a szájába, miközben magyaráznak neki.
• Azt hiszem, hogy elkezdett nőni a foga – mondtam boldogan.
• Igen, Carlisle szerint is – bólintott rá Edward. – Ezért tömköd mindent a szájába. Carlisle ma hoz neki haza néhány eszközt, amivel könnyebb lesz ez a folyamat. Esme pedig beszerez néhány rágcsálni valót, hogy legyen mit csócsálnia.
• Az remek lesz – sétáltam oda hozzájuk.

Majd hagytam, hogy Edward csókot nyomjon a számra. Már egészen hozzászoktam egy-két kedves gesztushoz, amit minden reggel és este kapok. Bár azért, amikor komolyabbra fordulnak a dolgok, és a kapcsolatunk elmélyül, olyankor Nadine van olyan kedves és kihoz engem a testemből. Addig is, míg nem tudok a lányomhoz érni, legalább figyelhetek rá. Arra úgysem vagyok kíváncsi, amit éppen a másik énem művel Edwarddal ilyenkor. Nem mintha nem lenne vonzó a bátyám, de akkor is a testvérem. Juj.

• Azt hiszem, hogy itt lenne az ideje egy kis papinak, nem igaz? – mosolyogtam a lányomra. Lassan etetési idő van.
• Esme főzött neki egy kis zöldséges valamit, még langyos – vett elő egy kis tálat Edward, majd teleszedte Anne-nek.
• Remek, akkor beleteszem az etetőszékbe, és megint megpróbálhat egyedül enni, hátha most jobban megy majd neki – ajánlottam.
• Megpróbálhatjuk, egy óra alatt újra kifestem a plafont, nem lesz ezzel gond – nevetett fel Edward.
• Jól van, a múltkor talán egy kicsit túlzásba vitte a dolgot, de biztosan nem szándékosan dobálta össze a falat, nevetve – haraptam be az alsó ajkam. Na jó, talán kicsit elkényeztetem, de hiszen ő az én legnagyobb kincsem.
• Biztosan nem szándékos volt – bólintott rá Edward is nevetve. – Na gyere, te kis rosszaság – tette be az etetőszékbe.

Én pedig Anne elé ültem, és megpróbáltam etetni, de mostanában önállósította magát, és mindent egyedül szeretett volna. Úgyhogy néhány percnyi harc után megadóan átadtam neki a kanalat. Anne azonnal elvette az evőeszközt, majd enni kezdett. Igaz, hogy a nagy része mellé ment, és nem a szájába, de legfeljebb majd megfürdetem. Úgyis imád pancsolni. Mire kislányom végzett az ebédjével már mindenhol csupa papi volt, úgyhogy gyorsan készítettem neki fürdővizet, ami ellen egyáltalán nem tiltakozott. Lányom nevetve csapkodta a vizet, és lehetőség szerint minél több habot kent Edward arcára, aki boldogan hagyta magát teljesen eláztatni. Anne bárkit könnyedén levett a lábáról. Miután kellőképpen kipancsolta magát a kis hercegnő, gyorsan feladtam rá egy tiszta ruhát, majd bevittem a szobába, hogy elaltassam. Ki is fáradt a sok izgés-mozgásban délelőtt, úgyhogy nem telt bele csupán néhány percbe és már aludt is. Édesen szuszogott, miközben az ajándékba kapott plüssmaciját szorongatta. Halkan kisétáltam a szobából, és óvatosan becsuktam magam mögött az ajtót. Még megfordulni sem volt időm, máris két kar fonódott a derekam köré.

• Mit szólnál, ha kihasználnánk az időt, amíg kettesben vagyunk? – búgta Edward a fülembe. Már éppen kifogást akartam találni, amikor kirepültem a testemből, az itteni énem pedig természetesen boldogan igent mondott Edward kérdésére. Én addig inkább visszavonultam a lányomhoz. Nagyon hálás voltam Nadine-nak, hogy beleegyezett ebbe a megoldásba. Így sokáig maradhatok a lányommal, de nem mégsem kell úgy együtt lennem a bátyámmal.
• Hogy, s mint vagy Rose? – jelent meg Nadine mellettem, amikor figyeltem Anne-t, ahogy alszik.
• Még soha nem voltam ennyire csodálatosan – mosolyogtam rá. – Egy gyönyörű kislány, szerető család, és még mindig ember vagyok. Szinte mindenem megvan, amit valaha is kívánhatnék.
• Szinte minden – bólintott rá Nadine. – Lassan viszont tovább kell mennünk. Sajnálom, de nem adhatok neked több időt itt. Nem szeretném, hogy végignézd, ahogy egyre gyengébbek lesztek, és lassan kihuny belőletek az élet.
• Mennyi időnk van hátra? – kérdeztem kétségbeesetten.
• Alig egy év – hajtotta le a fejét Nadine. – Nagyon sajnálom, de Royce bűnein nem tudok változtatni. A betegség ellen sem tehetek semmit, ahogy egyelőre Carlisle sem, hiszen még nem találták meg az ellenszert erre a problémára.
• Mennyire szörnyű a folyamat?
• Hidd el, hogy nem akarod végignézni, hogy mi fog történni a gyönyörű testeddel – szorította meg a kezemet.
• Na és Anne? Melyikünk fog előbb? – kérdeztem könnyes szemekkel.
• Anne megy el előbb, és szerintem nem szeretnéd végignézni, ahogy távozik – motyogta halkan.
• Talán vele kellene lennem inkább, akármilyen szörnyű is lesz – gondolkoztam el. – Az én gyermekem, szüksége lehet rám, amikor fél, hogy mi fog történni.
• Nem lesznek fájdalmai, Carlisle gondoskodik róla, hogy békében távozzon, de a te lelked csak belerokkanna a fájdalomba, ha végignéznéd, hidd el nekem.
• Hogy érted, hogy gondoskodik róla?
• Morfium, sok, pontosan annyi, hogy fájdalmak nélkül elaludjon, és többé ne ébredjen fel. Te magad fogsz könyörögni, hogy megtegye, mert a legjobbat akarod neki.
• Velem mi lesz? Ugye nem? – kérdeztem kétségbeesve.
• Nem fognak átváltoztatni, mert így döntesz. Edward vámpírrá akar tenni, de tiszteletben tartja a kérésedet, és melletted lesz a legvégső pillanatig. Utolsó leheleteddel még megmondod neki, hogy mennyire szereted, és sajnálod, hogy el kell hagynod, majd meghalsz. Emberként, ahogy mindig is akartál.
• Annyira most nem kecsegtet a halál szépsége. Sokkal szívesebb maradnék itt egy emberöltőnyi időre, hogyha lenne rá lehetőségem. Csodálatos ez az alternatíva – sóhajtottam fel.
• Tudom, hogy mindig is hasonló életre vágytál, de vannak még valóságok, amit szeretni fogsz. Hidd el nekem – simított végig a karomon.
• Maradhatok még egy napot? Szeretnék elbúcsúzni Anne-től, és mindenki mástól is. Ki tudja, hogy látom-e még őket – néztem rá könyörgőn.
• Igen, nyugodtan maradhatsz még egy napot, szeresd a lányodat, és búcsúzz el a családodtól, mert a következő világban ők nem lesznek veled – simított végig az arcodon.
• Nem lesznek? Pedig azt hittem, hogy ők mindig kötődni fognak az életemhez – lepődtem meg.
• Nos, az esetek többségében igen, de volt egy lehetőség, ahol nem találkozol velük, most oda fogunk menni. Valaki más is megtalálhatott volna aznap éjjel a sikátorban. Viszont lesz egy meglepetésem, aminek nagyon fogsz örülni – biztatott. – Hidd el, hogyha az elején nem is, de a végén tetszeni fog az a lehetőség is. Jó lélek vagy, és mint ilyen sok szebb világ vár rád, mint a korai halál.
• Rendben, én bízom benned – adtam meg magam. Nem tudom, hogy milyen lehet egy világ a családom nélkül. Elég furcsa, az biztos.
• Akkor holnap visszajövök hozzád, és tovább megyünk. Addig is visszateszlek a testedbe, hogy kiélvezhesd az időt, ami még hátra van – mondta Nadine. Én pedig elég rémült arcot vághattam, mert szélesen elmosolyodott. – Ne félj, hogy is mondjam csak, öhm… már végeztetek – harapta be az alsó ajkát.
• Oké, köszi – sóhajtottam fel.

Egy pillanat múlva pedig már a testemben találtam magam. Edward mellkasán pihegtem, miközben ő a hátamat simogatta. Elég furcsa érzés volt, még sosem kerültem vissza a testembe mielőtt felöltöztünk volna. Hiányozni fog ez a világ, Anne a legjobban. Természetesen a családom is, de a kislányom nélkül hogyan fogok tovább élni?

• Mi a baj, édesem? Miért gondolod azt, hogy hogyan fogsz tovább élni nélkülünk? – feszült meg Edward teste.
• Meg fogunk halni, Anne és én, ezt te is tudod – néztem fel rá.
• Talán lenne más megoldás is – ajánlotta halkan.
• Nem változtathatsz át gyermeket, azt tiltják a törvények, egyébként sem akarhatom azt, hogy Anne egy örökkévalóság végéig egy-két éves kisbaba legyen. Az nem lenne élet – mondtam csüggedten.
• Talán mégis. Lehet, hogy boldoggá tudnánk tenni, és titokban is maradhatna. Olyan helyre költözünk, ahol nem talál ránk senki, és én minden nap vadászok neki, hogyha szükséges – próbálkozott Edward.
• Nem tudnék úgy élni, hogy örökös veszélybe sodortalak titeket – néztem fel rá komolyan. – Te is tudod, hogy ez nem lenne helyes – simítottam végig az arcán. – Nehéz elengedni valakit, tudom, de a lelked mélyén érzed, hogy ez nem lenne helyénvaló. Kérlek, ne tegyél butaságot. Ígérd meg nekem.
• Megígérem – sóhajtott fel. – Valamit azért szeretnék kérni tőled – kezdett el matatni az éjjeliszekrény fiókjában. Majd egy bársony dobozkát vett elő. – Kérlek, légy a feleségem mielőtt még… - hagyta félbe a mondatot. - Szeretném, hogyha az enyém lennél minden emberi módon, ahogy csak lehetséges, mielőtt… - csuklott el a hangja. – Nem tudlak meggyőzni, igaz?
• Sajnálom, de nem akarok vámpírrá változni. Szeretlek, de nem tudom megtenni – haraptam be az alsó ajkam.
• Ne félj, megértelek. Tiéd a döntés. Viszont még nem válaszoltál a kérdésemre. Hozzám jössz feleségül? Ígérem, hogy az utolsó pillanatig szeretni foglak. Sőt, egy örökkévalóságon át. Sosem felejtem majd el, hogy az enyém voltál, gyönyörű szirénem – simogatta meg az arcomat.
• Már nem vagyok gyönyörű – hajtottam le a fejem. - A bőrömet tetőtől talpig apró rózsaszín foltok tarkítják, amik a betegség következményei. Anne-n is egyre több van belőlük. Sok mindent lehet rám mondani, csak azt nem, hogy gyönyörű vagyok.
• Kedvesem, hallottad már, hogy a szépség a belsőben lakozik? Hidd el, hogy tökéletes vagy. Nekem mindenhogyan tetszel. Néhány folt nem a világ vége, ettől még ugyanolyan tökéletes vagy – kezdte el egyesével megcsókolni a foltjaimat. – Mi a válaszod hát? Lennél a feleségem?
• Boldogan – mosolyogtam rá, és lágyan megcsókoltam. Biztos vagyok benne, hogy az itteni énem is igent mondott volna. Legalább boldogságban teljenek el az utolsó hónapjaim ebben a világban.
• Szeretlek – húzta fel az ujjamra az édesanyja gyűrűjét.

Elég ironikus, hogy a saját valóságunkban annyira akartam ezt a gyűrűt, hiszen amikor az édesanyja ékszereit nekünk ajándékozta alig vártam, hogy megszerezzem, mert annyira gyönyörű, de akkor megtartotta, hogy majd a szerelméé lehessen. Most pedig úgy érzem, hogy nincs jogom hozzá, hiszen ez az ékszer Bellát illetné meg, ez az ő gyűrűje, nem az enyém.

• Ez káprázatos – mondtam ámulattal. – Még sosem láttam ilyen csodálatos ékszert.
• Az édesanyámé volt – mosolyodott el. – Mindig is azt szerettem volna, hogy a leendő feleségem viselje.
• A legdrágább kincsem lesz, nagyon fogok vigyázni rá – mondtam komolyan. – Viszont ha már nem leszek, szeretném, hogyha eltennéd, hogy majd újra a szerelmedé lehessen.
• Egy vámpír elég hűséges típus, kedvesem. Egyszer választunk párt magunknak az örökkévalóságunk alatt. Nem hiszem, hogy bárki is átvehetné a helyet a szívemben, amit már neked adtam – mondta komolyan.
• Talán mégis lesz valaki… - kezdtem bele.
• Most ne beszéljünk a jövőről. Csak te és én vagyunk, és a kislányunk Anne. Korai még ilyesmikre gondolni – mondta komolyan. – Ez most életem legboldogabb perce, mert igent mondtál nekem. Tökéletes esküvőnk lesz, olyan, amilyenre mindig is vágytál. Szeretném, hogyha újra fehérben lennél. Tudom, hogy már nem az első férjed leszek, de akkor is meg kell adnunk a módját a szertartásnak – szorított magához. – Gyere, Esme és Carlisle mindjárt hazaér, mondjuk el nekik a csodálatos hírt – kelt ki az ágyból.

Én pedig éreztem, ahogy elpirulok. Hát mit ne mondjak, Edward nem volt éppen kellemetlen látvány meztelenül. Ekkor döbbentem csak rá, hogy nekem pedig mindenem kilátszik, hiszen rajtam sincs ruha, és Edward lerántotta rólam is a takarót. Gyorsan magam elé kaptam a lepedőt, és a ruháimért nyúltam.

• Miért vagy zavarban, édesem? Hiszen már láttalak így ezelőtt is – mosolygott rám féloldalasan.
• Igen, tudom, de most a menyasszonyod vagyok, és hát, ez most olyan más – próbáltam meg kitalálni valamit.
• Értem – kuncogott fel. – Ez aranyos. Akkor elfordulok, amíg felöltözöl. Ne félj, nem lesek – mondta határozottan. Majd tényleg elfordult.
• Köszi – mosolyodtam el. Majd villámgyorsan magamra kapkodtam a ruháimat. Amik itt-ott megrongálódtak. Különös tekintettel az alsóneműmre. Hm… úgy tűnik, hogy Edward ebben egy kicsit hasonlít Emmettre.
• Megjöttünk – hallottam meg Esme mosolygós hangját. Mire mindketten kisiettünk a konyhába, ahol egy hatalmas asztalnyi és egy padnyi holmival találtam szemben magam. – El sem tudjátok képzelni, hogy mennyi mindent vettünk Anne-nek. Az elkövetkezendő hónapokra bőven elég ruha, és cipőcske, hogy ahogy növekszik, mindig legyen itthon megfelelő holmi a számára. Oh, és ha az unokám felébredt, akkor kimehetnénk piknikezni a hegyekbe, hogy érjen titeket is egy kis napfény. Már kezdtek nagyon sápadtak lenni. Hoztam nektek mindenféle finomságot a piknik kosárba, és mindjárt főzök le néhány adag teát is – fakadt ki Esme. Még talán sosem láttam ennyire boldognak, és elégedettnek. Szinte már úgy túlpörgött, mint Alice, pedig az nagy szó. – Uramisten – sikkantott fel, amikor meglátta a gyűrűt az ujjamon. – Ez fantasztikus. Annyira örülök nektek – ölelt magához mindkettőnket.
• Mi ez a nagy boldogság? – lépett be Carlisle egy újabb adag szatyorral a kezében.
• Majd a gyerekek elmondják – sietett oda anyánk Carlisle-hoz.
• Rendben, tehát, mi ez a nagy boldogság? – fordult most felénk fogadott apánk kíváncsian. Én pedig boldogan emeltem fel a kezem, és mutattam meg a csodálatos gyűrűt az ujjamon. – Ez csodálatos – mosolyodott el Carlisle. Majd elém lépett és óvatosan átölelt. Azután pedig Edwardot is megölelgette.
• Annyira örülünk nektek – lépett elénk Esme ismét. – Gyönyörűek vagytok együtt.
• Köszönjük, anya – válaszolta Edward mosolyogva.
• Akkor a piknik, lehetne akár eljegyzési parti is. Van kedvetek hozzá? – kérdezte kíváncsian. – Vagy inkább hagyjunk kettesben titeket, mert máshogyan szeretnétek ünnepelni? – sütötte le a szemeit.
• Én nagyon szívesen veletek tartanék, hogy napozzak egy kicsit, és azt hiszem, hogy Anne-nek sem ártana egy kis napfény végre – mondtam lelkesen. Már régen voltam kint a szabadban, és igazság szerint hiányzott.
• Én is örömmel elmegyek veletek – mondta Edward is.
• Jól van, akkor egy óra múlva indulhatunk is. Addigra szerintem Anne is felébred. Nekem pedig lesz időm mindent elkészíteni, és kihűteni a teákat is. Addig is nyugodtan pihenjetek egy kicsit még. Főleg te, édesem. Mostanában kicsit fáradékony vagy – simított végig Esme az arcomon.
• Igen, fáradékonyság. Jó, hogy említed, drágám – puszilta meg Carlisle felesége arcát. – Én is észrevettem, hogy mostanában nagyon hamar elfáradsz, úgyhogy hoztam neked egy teljesen természetes alapanyagokból készített gyógyhatású készítményt. Ezzel talán könnyebben tudsz majd ébren maradni, és lehet, hogy egy kicsit felerősíti az egész immunrendszered. Az egyik adag teába belekeverem majd a megfelelő adagot. Rendben? – kérdezte gyengéden fogadott apám.
• Igen, az nagyon jó lenne, köszönöm – bólintottam rá.
• Nincs mit, Rose. Ez természetes. Értetek bármit, olyan szintű boldogságot, és szerelmet hoztál Anne-nel a házba, amit soha életemben nem fogunk tudni nektek meghálálni.
• Néha az az érzésem, hogy már meg sem érdemlem azt a rengeteg jót, amit tőletek kapok – pirultam el. Annyi mindent adtak nekem. Pedig most csak egy ember vagyok.
• Ugyan, ne butáskodj, boldoggá tetted Edwardot. Ennél többet nem is kívánhatnék – mondta Esme határozottan. Carlisle pedig hevesen bólogatott hozzá. – Ráadásul még itt van a kis jövevényünk is. Anne egy csodálatos gyermek, és te hagyod, hogy a kezeidből szinte kitépve sokat legyen a karomban – magyarázta Esme meghatottan. – Na, de most irány pihenni, mert későn jövünk csak haza. Ki kell élveznünk a szép időt, ha már olyan ritkán jár errefelé magától – mondta határozottan. – A hegyekben ma gyönyörűen süt a nap, úgyhogy ott a helyünk. A rét is virágzik.
• Ez esetben irány az ágy még egy órára, hogy aludj egy kicsit – kapott fel Edward. – Addigra biztosan Anne is felébred.
• Még tudok járni – mosolyodtam el, amikor letett az ágyra.
• Tudom, de szokj hozzá a gondolathoz végre, hogy elkényeztetlek, Mrs. Cullen – takargatott be. – Most pedig pihenj egy kicsit. Mostanában tényleg fáradékony vagy, és ez már nem a terhesség miatt van. Meg kell erősítenünk téged. Holnaptól kezdve minden nap sétálunk, és megpróbálunk egyre nagyobb távokat megtenni, hogy felerősödj, rendben?
• Jól hangzik – motyogtam félálomban. – Egyébként nem könnyű ébren maradni, hogyha a nap majdnem minden szakában így simogatják az embert – motyogtam még a mellkasába, majd elnyomott az álom.

Álmomban egy gyönyörű réten jártam, az arcomat lila foltok tarkították, de mégis békés voltam. Hallottam, hogy valaki kilép a fák közül, arra fordítottam a fejemet, és megláttam Emmettet, amint megfontolt léptekkel felém sétál…

• Rose, kicsim, ébresztő. Útra készen állunk, és Anne is felébredt. Esme éppen most öltözteti át, hogy indulhassunk – keltegetett Edward.
• Kelek – ásítottam egy nagyot.

Majd nyújtózkodni kezdtem. Néhány perc alatt elintéztem az emberi teendőimet is, és már útra készen álltam a kiránduláshoz. Mikor kiléptem a szobából már mindenki csak rám várt. Edward a hatalmas piknik kosarat fogta a kezében, Carlisle plédeket fogott, és egy nagy táskát, amiben valószínűleg a fényképezőgép volt. Esme pedig Anne-t kötötte a mellkasához, majd alaposan betakargatta, hogy biztosan ne fázzon meg, amíg odaérünk.

• Indulhatunk, kedvesem? – kérdezte fogadott anyám mosolyogva.
• Igen, mehetünk – válaszoltam boldogan.

Edward a következő  pillanatban a hátára segített, én pedig belecsimpaszkodtam, és az arcomat a lapockájába temettem, hogy a menetszél ne legyen olyan erős. A következő pillanatban pedig már rohantunk is. Néhány perc alatt odaértünk a hegyekbe, és egy gyönyörű tisztáson telepedtünk le. Esme mindenféle földi jót pakolt ki a kosárból, míg Anne boldogan játszott a meleg plédeken. Edward és én mosolyogva figyeltük a kislányunkat, míg Carlisle beállította a fényképezőgépet, hogy lefotózzon minket.

• Akkor most mindenki húzódjon közelebb egymáshoz, és Rose, vedd fel Anne-t, hogy ő is jól látszódjon. Nagyszerű, akkor most három… kettő… egy… - mosolyodott el Carlisle. Majd a kép elkészült. Bárcsak magammal vihetnék egy példányt, hogy örökké velem maradhasson a kislányom.
• Most ti legyetek rajta Esmével és Anne-nel – mondtam mosolyogva. Legyen egy kép a kislányomról és a nagyszüleiről. – Edward, tudod kezelni a gépet, ugye?
• Hát persze, csak egy pillanat – sietett a gép mögé. Majd miután tökéletesen beállított mindent, lefényképezte Anne-t, Esmét és Carlisle-t.

Csodálatos napot töltöttünk el ötösben a hegyekben. A délután nagy részében gyönyörködhettem a csillogó családomban, és Anne is érdeklődve figyelte őket a napsütésben. Most, emberként, egészen más volt az élmény, hogy vámpírokat látok a napsütésben. Sokkal intenzívebben hatottak rám, mint amikor én is közéjük tartoztam. Bár több időm lenne itt, hiányozni fog ez a világ.

Késő  este volt már, amikor visszamentünk a házhoz. Egész nap, próbáltam minél többet szeretni, és törődni a kislányommal, mert miután felkelt a nap el kell őt hagynom. Nem akartam ma éjjel aludni, hiszen tudtam, hogy ma lesz az utolsó éjszakám itt, de mégiscsak elnyomott az álom. Mikor reggel felébredtem az első ember, akit megláttam a lányom volt. Edwarddal sikerült megbeszélnem tegnap este, hogy Anne közöttünk alhasson. Felnéztem egy pillanatra, de Edward nem volt mellettünk, biztosan a reggelinket készíti. Itt az idő, hogy elbúcsúzzak Anne-től.

• Annyira szeretlek, kicsikém – simítottam végig az arcocskáján. Majd magamhoz öleltem. – Bárcsak jobban vigyáztam volna rád, és magamra is, ha tudtam volna, hogy baj van, akkor sosem hagytam volna Royce-nak, hogy hozzám érjen. Nagyon sajnálom – kezdtem el puszilgatni az én kicsikémet. Nem mintha ezzel magam mellett tarthatnám, de próbáltam minél többet megtartani a gyönyörű gyermekemből. A bőre illatát, a kedves vonásait, a haja puhaságát, a gyermeki ártatlanságát. Mindent, amit csak lehetséges volt megtartanom. – Hiányozni fogsz.
• Felkészültél, Rose? – jelent meg mellettem Nadine.
• Nem, sosem leszek kész elhagyni őt – sírtam el magam.
• Sajnálom, de muszáj, ha ezt a világot választod itt és most, akkor itt hagylak, de ha nem, akkor tovább kell mennünk. Ha mégis itt akarsz maradni az utazás végén, akkor pontosan ide foglak visszahozni – mondta Nadine biztatóan.
• Soha többé nem láthatom, igaz? – szorítottam még egy kicsit magamhoz Anne-t.
• Már megint túl kíváncsi vagy, de mivel tudom, hogy egy kicsit megkönnyíti majd a helyzetedet a válasz, így elárulom, hogy nincs igazad. Találkozol még a kislányoddal. Szinte tökéletesen ugyanígy is fog kinézni, ugyanaz a tökéletes gyermek lesz, akire egész életedben vágytál. Az apja ugyan más lesz, de a legjellemzőbb vonásait tőled örökölte most is, így ő Anne lesz. Viszont többet nem vagyok hajlandó mondani, mert indulnunk kell. Sajnálom, de azt nem mondtam, hogy csak meghatározott ideig hagyhatlak egy dimenzióban, különben felborul az egyensúly. Ezért is sürgettelek meg egy kicsit. Tudom, hogy ez szörnyű, de nem tehetek mást. Mennünk kell.
• Ég veled, életem – csókoltam meg még egyszer Anne homlokát. Majd hagytam, hogy Nadine kivegyen a testemből, és elinduljunk egy új valóság felé.
• Mehetünk? – kérdeztem megszorítva a kezem.
• Igen, de lenne még egy kérdésem – vágtam rá azonnal.
• Neked mindig van kérdésed. Ezúttal mi lenne az? – kérdezett vissza kíváncsian.
• Megtudhatom, hogy mi zajlik most az én időmben? Mármint a családomnál, az igazi valóságomban?
• Ha akarod természetesen megnézheted, de nem biztos, hogy tetszeni fog a látvány – sóhajtott fel Nadine.
• Nem baj, én szeretném – motyogtam félénken.
• Ám, legyen… akkor visszaviszlek, hogy megnézhesd a következményeket – mondta határozottan. Majd néhány pillanattal később a nappalinkban találtam magam…