Szeretnék bemutatkozni. A nevem Bella. Bella Swan.
Ez az én történetem, egy nagyon hosszú történet… De nem is rögtön az elején kezdeném, inkább a közelmúltban. Azon az estén az életem 180 fokos fordulatot vett…
 
Sodródtam a tömeggel. Hűvös téli este volt, utolsó nap karácsony előtt.  Mindenhol égők villogtak a kirakatokban, csalogatva a leendő vevőket. A hatalmas forgatagban az emberek szatyrokkal és dobozokkal megrakodva nézelődtek. Elértem egy bevásárlóközpont elé, ahol óriási fenyőfát állítottak fel a tér közepén. Néhány gyerek rohangált körülötte, játékosan próbálták elkapni a szállingózó hópelyheket. Egy piros kabátos kislány, aki sokkal kisebb volt a többieknél, botladozva próbált lépést tartani társaival. Egy fiatal nő próbálta terelgetni őket és a kislánnyal volt a legnehezebb dolga, aki többszöri felszólításra sem akarta megfogni az anyja kezét, aki türelmesen és elnéző mosollyal hívta gyermekét. Végül –a forró csoki említése után- beadta a derekát és nevetve ugrott az ölelő karokba. Elgondolkodva hallgattam az önfeledt kacagást, szívemet marokra szorította a szomorúság.
Egy újabb szenteste, amit magányosan tölthetek. Egyedül!
Megráztam magam és elindultam az ellenkező irányba. Nem volt jó ötlet ma bejönni a városba. Bár általában szeretek az emberek között sétálni, figyelni őket, most a nyugalom helyett csak az ürességet éreztem. Éreztem, hogy elszorul a torkom és a sírás fojtogat. Nem is bánnám, ha a könnyek végigfolynának az arcomon. Nem zavarna, ha az emberek megbámulnának érte.
De én nem tudok sírni, könnyekkel legalábbis nem.
Mert vámpír vagyok, egy szörnyszülött, ahogy régen Ő mondta saját magára.
Végigsiettem a parkolón, szinte rohantam az autómig. Minél előbb el akartam tűnni innét, vissza a megszokott magányomba. Nem akartam látni a boldog emberi arcokat, akik izgatottan készülnek a holnapi ünnepre. Mindenki egész évben ezt várta, a szeretet ünnepét, amikor összejön a család és a rég nem látott barátok, hogy lobogó tüzű kandalló előtt ajándékokat bontogatva töltsék az estét.
Elérve a kocsit beültem a volán mögé. Gyorsan indítottam és kikormányoztam a parkolóból. Pár perc múlva már a hátam mögött hagytam a város fényeit, a szorító érzés mégsem akart elmúlni. A hó egyre nagyobb pelyhekben hullott, de engem nem zavart a látásban.  Befordultam az erdőbe vezető kis útra és hamarosan megpillantottam a fák között megbújó házat.
Hazaértem.