1917 

Ábrándozva bámultam ki a szobám ablakán. Valószínűtlen terveimet szövögettem teljes átéléssel. Tudtam, hogy nem fognak megvalósulni, de annyira jólesett álmodozni róluk. 

A legtöbb barátnőm már régen férjhez ment. A szüleim legnagyobb bánatára elég nagy feltűnést keltett, hogy egy korombeli lány még hajadon, bár az ő terveik szerint ez már nem sokáig lesz így.

Rengeteget bosszankodtak azon, hogy én egyáltalán nem is akarok férjhez menni. Ezen mindenki megdöbbent a környezetemben. Nem létezett olyan számukra, hogy egy lány ne akarjon férjhez menni. Maga volt a megtestesült lehetetlenség. 

Hangosan felsóhajtottam. Még a többi lány az esküvőjét tervezgette, addig én egészen más dolgokról álmodoztam.

Például azon, hogy egyetemre megyek, és tanárnak szegődöm. Azt beszélték az emberek, hogy a nyugati parton élőknek sokkal modernebb a világnézetük. Ott akár meg is tehetném, hogy egyetemre járok. Végül is, nem én lennék az első. Hallottam már olyan nőkről, akik továbbtanultak.  

A legrosszabb apám ötlete volt. A szomszéd fiatalemberhez akart hozzáadni. Régebben kedveltem azt az embert, de mostanra egyre kevésbé tűnt szimpatikusnak.

Az kétségkívül rendes dolog volt tőle, hogy amikor eltört a lábam, bevitt minket a városba. Erre eszembe jutott a gyönyörű szőke orvos, Carlisle. Többet gondoltam rá az elmúlt évek során, mint amennyit lehetett volna. Nagyon szégyelltem, de egy időben sokat álmodtam vele. 

Azelőtt nem tudtam elképzelni a mesebeli szőke herceget, de azután a nevezetes nap után, már biztos voltam benne, hogy a doktorról mintázták. 

Nagyon bántott, hogy valószínűleg soha többé nem láthatom, különösen azért, mert engem már eljegyzett az imént említett szomszéd, Charles Evenson.

A legrosszabb az volt, hogy apám már az esküvőt tervezte, pedig tudta, hogy mennyire ellenére vagyok annak, hogy hozzámenjek Charleshoz. 

Utáltam, hogy itt élünk. Még mindig örömmel álmodoztam a nyugati part modernségéről, ahol még egyetemre is mehetnék, ahelyett, hogy férjhez kényszerítenének. 

• Esme! Hol vagy? – kérdezte anyám.

Egy sóhajtással végett vetettem a képzelődésemnek, majd felugrottam a fotelből, és a hang forrása felé szaladtam. 
 

1 hónappal később 

Az esküvő előtti éjszakán nem bírtam lehunyni a szemem. Mindenem tiltakozott az ellen, hogy másnap feleségül menjek Charleshoz. 

A legrosszabb az volt, hogy senki sem értett meg. Levertségemet egy nem rég elmúlt betegségnek tulajdonították, és nem is foglalkoztak vele különösebben. 

Már korábban kisírtam magam emiatt, így most egyetlen könnycsepp sem akart legördülni az arcomon.

Ennek ellenére belülről zokogtam. Az igazi, boldog életem véget fog érni azelőtt, hogy egyáltalán igazán élhettem volna. 

Legszebb emlékeim sorra peregtek le a szemem előtt, előtt ezzel is mutatva, ezentúl nem ilyen életem lesz.  

A szőke orvos, doktor Cullen arca sejlett fel előttem néhány pillanatra.

Vágyakozva csodáltam tökéletes arcvonásait. Bársonyos hangját még az emlékeimen keresztül is gyönyörűen csengett.

Kedves szavait olyan élénken hallottam, mintha csak abban pillanatban suttogta volna a fülembe őket. 

Újra és újra elmerengtem a tökéletességén. Össze sem lehetett hasonlítani más férfival. Bárcsak őt láthatnám holnap az oltárnál Charles helyett!

Carlisle-hoz boldogan hozzámennék.  

Ez őrülten hangzott. Összeházasodni egy olyan emberrel, akit életemben mindössze egyszer láttam?

Igen, tényleg csak egyszer láttam, mégis, akkor olyan hatással volt rám, hogy biztos voltam benne, azt a napot sohasem tudom majd elfelejteni. 

Miért ilyen rossz az én szerencsém? Miért nem Carlisle-t választották a férjemnek a szüleim?

Mindennek ezek a miértek az okai. Gyűlöltem, hogy nem alakíthatom úgy a sorsom, ahogy szeretném. 

Igyekeztem kiűzni a fejemből ezeket a bosszantó gondolatokat, mert ezek mellett biztos, hogy nem tudnék elaludni. 

Próbáltam újból a szép emlékeimre fókuszálni. Mint a diavetítőn a képkockák, úgy pörögtek egymás után a szebbnél szebb múltbéli történések a fejemben. 

A képek váltakozása olyan megnyugtatóan hatott rám, hogy néhány perc múlva elszenderedtem. 

Álmomban már rémképek kísértettek. Egy borzalmas, nem kívánt házasság rémképei. 
 
 

1 év múlva 

Az általam mélyen utált férfi vacsoráját főztem, majd arra készültem, hogy kimossam a ruháit.

Alig egy évnyi házasság után már megutáltam. Soha senki sem beszélt úgy velem, mint ő. Legszívesebben a levest – melyet épp most kevertem meg – a fejére önteném. 

Szenvedtem. Charles –  még a nevét is utáltam kimondani – számára az erőszak többet jelentett az érzelmeknek. Mondjuk szerintem neki amúgy sem voltak más érzelmei. 

• Hazaértem –  kiáltotta hangosan, ahogy belépett az ajtón.

A hirtelen, de hangos kiáltástól egy pillanatra megrémültem, még a fakanál és kicsúszott a kezeim közül. 

• De ügyetlen vagy! – förmedt rám, amikor a fakanál nagyot koppant a földön.

Nagyot sóhajtottam, igyekeztem lenyugtatni magam, de a dühtől, az idegességtől és a rémülettől remegett a kezem, amikor lehajoltam fölvenni. 

• Hol van már a vacsora? – kiáltott rám. – Megmondtam, hogy legyen étel az asztalon mire hazaérek!

Még mindig remegő kézzel megfogtam az edényt, hogy elé tegyem, majd elővettem egy tányért is neki.

Megvártam, míg elkezd enni, azután kislisszantam a konyhából. Összeszedtem a szennyes ruhákat, majd az udvarra mentem mosni. A mosóteknő nagyon nehéz volt, de abban a pillanatban nem tudtam erre figyelni.

Jót tett a kétkezi munka, mert így sikerült magamból kiadnom a dühöt. 

Sajnos ezt sem tudtam nyugodtan elvégezni, mert Charles megjelent az ajtóban, és újból rám kiabált. 

• Mi az oka, hogy ilyen rémeset főztél? – ordította. – Takarodj, és mosogass el! – tette hozzá már visszafelé indulva.

Nem mertem ellentmondani. Gyenge és sebezhető voltam hozzá képest. Ha csak egy percig egy súlycsoportban lehetnénk!  

Ha lenne kellő erőm, elmenekülnék. De ugyan, hová? A szüleim visszaküldenének a férjem mellé, más pedig nem jutott eszembe, ahol meghúzhattam volna magam. 

Reménytelen helyzet volt. Olyannyira, hogy kezdtem feladni az egészet, próbálva beletörődni abba, amit sohasem tudok majd elfogadni.

Valóságos kínszenvedés minden pillanat. Hálát adok a sorsnak azért a néhány óráért, amikor nem kell minden percben az ordibálását hallgatnom. 

Nem tudtam, hogy meddig mehet ez még így. A szüleim mindig azt mondják, ahányszor csak meglátogatom őket, hogy tűrjek, ahogy egy jó feleséghez illik.

De meddig lehet ezt tűrni? És meddig vagyok képes ezt kibírni?