(Teddy szemszöge)

A repülőn a lehető legmesszebb ültem Edwardtól, hogy legyen éppen elég kiolvasnivaló gondolat köztünk. A reptérig végig a sulin gondolkodtam, meg hogy mi legyen az alibim, amikor visszamegyek. Próbáltam egyszer sem Stefanira gondolni, de valószínűleg ez nem sikerült. Csak abban reménykedtem, hogy valami futó kapcsolatnak értelmezi, és nem lesz belőle baj.

Már félúton járhattunk, amikor odaült mellém Bella.

-Beszélhetnénk pár szót? – kérdezte tőlem. Én válaszképpen csak bólintottam.

Bella összeszedte a bátorságát és belekezdett a mondandójába.

-Tudod, Edwardot nagyon zavarja a harag, ami köztetek van. Most még szomorúbb, mint lenni szokott. Teddy! Ez így nem normális. A fiaként szeret, és aggódik érted. Nem akarja, hogy… - Elhallgatott. Ő maga sem volt biztos abban, mit akar mondani.

-Rossz társaságba keveredjek? – kérdeztem tőle gúnyosan.

Bella felsóhajtott.

-Teddy! Aggódunk érted, ennyi az egész. Nem akarunk elveszíteni.

Egy pár percig némán ültünk egymás mellett, majd újból Bella szólalt meg.

-Hányszor találkoztatok?

-Kivel? – kérdeztem értetlenül Hirtelen tényleg nem tudtam, kiről beszél, mert a gondolataim már Lizzy és Volterra körül jártak.

-A testvéreddel. – válaszolt halvány mosollyal Bella. Meglepetten néztem rá.

-Honnan tudod?

-Azt hiszed, nem tudtuk, hova járkálsz minden este? Ennyire még nem vagy jó a gondolataid elrejtésében. – Bella kedvesen mosolygott rám. Nem haragudott, ő is tudta, jogosan szeretném megismerni a családom többi részét. A mosoly hamar eltűnt az arcáról, és helyette az aggódás jelent meg rajta. – Jacob hogy van?

Nyeltem egy nagyot.

-Vele még nem találkoztam. – vallottam be őszintén. – Igazából Stefani szerint meg kell találni a megfelelő pillanatot, amikor jó kedvében van és esélyes, hogy nem kap egy szívinfarktust, ha megtudja, hogy van egy fia.

-Szóval rosszul… - összegezte magában a hallottakat Bella. Én csak megvontam a vállamat, ebben a kérdésben nem tudtam sokat segíteni. Bellára néztem, és láttam rajta, hogy érdekli a dolog, úgyhogy meséltem neki egy kicsit Stefről. Ő is kérdezett egy pár dolgot, úgy tűnt, egész jól tisztában van a la push-i családokkal – akiket én nem ismertem – és apámat is elég jól ismerte.

-Te…te hányszor jártál ott? – kérdeztem tőle, amikor láttam jól informáltságát. Bella elmosolyodott, amikor visszaemlékezett a dolgokra.

-Sokszor. Az apád volt a legjobb barátom. Csak anyád halála sok mindent megváltoztatott. Jake minket hibáztatott…és valamilyen szinten igaza volt. Lehet, hogy megmenthettük volna Nessie-t. Ezt már sosem fogjuk megtudni. – sóhajtott fel Bella.

Én nem szóltam semmit, csak magam elé bámultam. Mindenkinek megvolt a saját verziója anyám haláláról. Az enyém nagyon különbözött Belláétól.

Most gondoltam bele először abba, vajon apám mit gondolhat róla? Valószínűleg nem engem hibáztat, hiszen nem is tud rólam. De akkor, kit? Csak nem magát? Hiszen ő nem tehet semmiről? Vajon azért nem mert visszajönni, mert félt, hogy őt okolnák? Ennyire nem ismerte a családot? Vagy valami más oka van?

Arra eszméltem fel, hogy Bella megfogja a kezemet.

-Kérlek, békülj ki Edwarddal. Ő is csak neked akar jót.

Bella nem várt választ, felállt és visszament a férje mellé. Egy ideig még bambultam ki a fejemből. Bellának igaza van. Edward csak jót akart, bár ezt nem jól közölte. Őt is felkavarta az egész, ahogy engem is. Neki fáj, amikor felhánytorgatjuk a múltat, hiszen ő ismerte anyát, tudta, hogy milyen volt. Nekem csak egy ismeretlen, akit nem láthattam, mert…

Nem veszhetek össze a családommal. Viszont nem adhatom fel a másik célt sem. Meg akarom ismerni az apámat. Legalább az egyik szülőmet hadd ismerjem. Edwardnak is el kell ismernie, hogy jogom van megismerni apámat. És akkor ők is megismerhetnék Stefanit. Hiszen mindenki azt mondta neki, hogy teljesen olyan, mint anya volt. Hát akkor, miért ne? Edward részben visszakaphatná a lányát.

Ekkor Edward jelent meg mellettem.

-Leülhetek? – kérdezte fojtott hangon. Láttam rajta, hogy dúlnak benne az érzelmek.

-Persze. – Elvettem a hátizsákom a székről. – Bocsánatot szeretnék kérni. – mondtam, mielőtt Edward bármit mondhatott volna. Ő erre halványan elmosolyodott.

-Bellának tényleg sikerült megpuhítania.

-Magamtól is rájöttem volna. Tudom, hogy bunkó voltam, de…

-De jogod van megismerni az apádat. Igen, minden gondolatodat hallottam. – Bocsánatkérő mosolyt küldött felém. Én csak szememet forgattam. Edward nagyon jól tudta, mennyire utáltam, ha olvasott a gondolataimban.

-Viszont valamit tudnod kell, mielőtt megismertetsz Stefanival… - sóhajtott fel Edward. – Akármennyire is hasonlítani fog Nessie-re, sohasem lesz ugyanaz. – Közbe akartam vágni, de Edward jelezte, hogy még beszélni akar. – Ezzel nem azt mondom, hogy nem fogom szeretni, hiszen ő is az unokám. De sohasem fogja tudni betölteni azt az űrt, amit anyád hagyott. Soha.

Nem szólaltam meg, mert tudtam, hogy igaza van. Hogy is gondolhattam ekkora hülyeséget?

-Nem volt hülyeség…

-Edward!

-…nagyon kedves gondolat volt. Csak, úgy éreztem, tudnod kell az igazat. És én is bocsánatot kérek. Undok voltam, és igazad volt. El kellett volna mondanunk.

Közben kigyulladtak a kis lámpák, amik jelezték, hogy lassan megkezdődik a leszállás. Edward feláll, és visszament a helyére, és ott hagyott a gondolataim között.

Ki kell vernem a fejemből ezeket a gondolatokat! Most csak Olaszországra, a Volturira és Lizzy-re kell összpontosítanom.

Kinéztem az ablakon és megláttam Toscana csodás táját. Felsóhajtottam és gyorsan kiűztem az összes családi problémát a fejemből. Megérkeztünk Olaszországba.

(Stefani szemszöge)

-Szia Seth! – köszöntem bele a telefonba, amint meghallottam a fiú hangját.

-Stef! Nem úgy volt, hogy programod van mára? – kérdezte meglepett hangon.

-De…csak a program lemondta… - Akármennyire szerettem volna eltitkolni, a hangomon hallatszott a csalódottság. Egyre jobbra sikerültek a találkozóink Teddyvel, és kezdtünk egyre többet elmondani magunkról. Megnyíltunk egymásnak, és érdekelt mindkettőnket a testvérünk múltja.

Egyre többet tudtam meg a vámpírokról is, akik Teddy meséi szerint nem is voltak annyira vérszomjasak, mint ahogy a rezervátumban beállítják őket. Szerettem volna megérteni, hogy miért utálják ennyire őket, de nem mertem senkinél sem rákérdezni. Túl sokat kellett volna elmondanom nekik az egészről, és megegyeztünk, hogy addig nem beszélünk senkinek a dolgokról, amíg apának be nem mutattam. Sem Teddy, sem én nem akartuk, hogy valami kósza pletykából, vagy valaki mástól szerezzen tudomást a testvéremről – a fiáról.

-Szakítottatok? – kérdezte azonnal Seth, kicsit talán túl lelkesen.

-Nem, mivel nem is jártunk. – Halványan elmosolyodtam. Miért gondolja mindenki, hogy valami új pasim van? Na jó, ez naiv kérdés volt. Talán azért, mert elmúlt pár évben kicsivel több barátom volt a kelleténél? De mit tegyek, ha egyikben sem találtam meg, amit szerettem volna?

-Ahha. – Seth még a múltkori alkalom miatt megsértődött rám. Szerinte nem vagyok vele őszinte, és nem bízom meg benne. Ez csak félig igaz…nem mondok el neki mindent. De csak nem akarom megnehezíteni a helyzetét. Éppen elég nehéz neki így is.

-Jajj, Seth! Kérlek, ne haragudj. – Döntést kellett hoznom. Ha tovább titkolózom, akkor elveszíthetem Seth-t. Azt nem tehettem meg. Ő volt az egyetlen igaz barátom, amióta az eszemet tudom. Viszont megígértem Teddynek…

-Seth! Egy hetet kell már csak kibírnod. Utána jó leszek, és mindent elmondok. Ennyit ki tudsz még bírni a kedvemért?

Seth nem válaszolt. Azt hittem, leteszi a telefont. Mérlegelt ő is, ahogy én is. Szinte biztos voltam benne, hogy mi lesz válasza. Nem kellett csalódnom benne.

-Stef! Tudod, hogy csak aggódom érted. Nem szeretném, ha bármi bajod lenne. – Újabb szünet után megszólalt. – Találkozhatnánk ma délután?

-Hát persze. – Már jó pár napja nem láttam, mert vagy járőrözött, vagy nem vette fel a telefont. – Sétálunk? – kérdeztem tőle reménykedve.

-Persze, ötkor az erdő szélén találkozzunk. Addig meg vigyázz magadra!

Mindig így köszönt el tőlem. Nem tudom, miért aggódnak mindannyian annyira értem, meg a többiekért, akik nem farkasok. Mi is meg tudjuk védeni magunkat. Persze nem olyan mesés és csodálatos módszerekkel, mint ők, de nem kell félteni a la push-i lányokat. Tanultunk pár dolgot a fiúktól.

Néhány órával később éppen indultam volna a találkára, amikor apa megjelent az előszobába.

-Hova mész?

-Seth-szel találkozom. Sétálunk egyet az erdőben. Ugye nem gond?

-Mostanában sokat vagy távol.

Jajj, ne! Ugye nem lesz megint érzelmi dráma és zsarolás? Tudom, hogy szörnyű rossz lány vagyok, apa, de ettől függetlenül élem az életemet.

-Tudom…jó, hogy Seth megint itthon van, és nem kell egyfolytában azt néznem, hogy mikor kapok emailt, vagy levelet. Sokat beszélünk mostanában.

-Igen, ezért mondta két nappal ezelőtt nekem Seth, hogy összevesztetek. Arra is kért, hogy beszéljek a fejeddel, hogy elmondd, kivel találkozgatsz minden nap a tengerparton.

Seth! Egyszer meg foglak ölni az tuti. Ennyire nem kell aggódnod értem!

Azt hiszem, lefagytam pár pillanatra. Nem tudtam megszólalni, és nem is akartam. Most ezt hogyan magyarázom ki?

-Ki az a gyerek, aki hívott ma délelőtt?

-Ő…Ő egy barátom. – nagyot nyeltem.

-Milyen barátod? Honnan ismered?

-A parton találkoztunk. És…kedves, és szeretni fogod. – Ez végül is nem volt hazugság. Ha megismeri, tuti szeretni fogja.

-Városbeli kölyök? – kérdezte apa. Tudtam, hogy nem bírja a forksiakat. Na most mit mondjak? – Seth szerint velük bulizott a nyár végén.

-Seth mindent elmondott? – kérdeztem kicsit talán túl keményen.

-Seth csak a javadat akarja. Ahogy én is.

-Nem, ti csak bele akartok szólni az életembe! Apa! Tudok magamra vigyázni és nem kell sem a te, sem Seth segítsége ahhoz, hogy eldöntsem, kivel találkozok.

-Stefani! – Apa mérges lett. Ajajj, ez nem jó jel. Ilyenkor jönnek a fenyegetőzések. – Ha szobafogságot akarsz, maradj csak ennél a hangnál.

Remek. Pont ezt vártam tőled, apa. Azt hiszed, ennyivel el lehet intézni ezt az egészet? Nagyon jól tudod, hogy ha akarok, ki tudok szökni az ablakon, és akkor is találkozhatok Teddyvel.

Felsóhajtottam, és próbáltam lenyugodni.

-Bocsánat. Csak kicsit ideges vagyok, mert most próbálok kibékülni Seth-szel. – De, ha így folytatja, inkább semmit nem mondok neki. Sőt, inkább hozzá sem szólok. Megérdemelné, ezek után. – És most, ha megbocsátasz, elmegy és beszélek azzal a pletykafészekkel.

Mielőtt apa bármit mondhatott volna, faképnél hagytam. Ezért biztos majd büntetést kapok, vagy valami jó kis lelki fröccsöt, de megérdemli. Miért avatkozik mindig bele a dolgaimba? Seth pedig…jobb lesz ha vigyáz magára…vagy farkas alakban jön, mert egyébként nem fogja megúszni hirtelen természetem újabb kitörését.

Az erdő szélén várt rám, én pedig legszívesebben felképeltem volna, és utána hagytam volna, hadd gondolkozzon el rajta, miért is kapta. De szerencsére nem tettem.

-Huh. – kezdte. – Mi a baj?

Huh…Seth, még kérded?

-Szerinted? Vagy annyi pletykát szétkürtöltél a városban, hogy azt sem tudod, melyiket is mondtad már el apámnak?

Seth elhúzta a száját.

-Szóval beszélt veled… - töprengett hangosan. – Nem hittem volna, hogy megteszi.

Hogy tud valaki ennyire nyugodt maradni, amikor látja, hogy legszívesebben jól felpofoznám? Ez volt az a dolog, amit egyszerre szerettem és utáltam Seth-ben. Szerettem, amikor mellettem használta, és utáltam, ha ellenem.

-Seth! Hagyd abba, vagy…

-Vagy? – húzta fel a szemöldökét. – Úgyis, tudod, hogy a pofon nem használ…Stef! Muszáj volt megtennem. Hidd el, a te érdekedben tettem.

-Az én érdekem azt kívánja, hogy most két hétig a szobámban üljek, mert tiszteletlen voltam apámmal?

-Megint veszekedtetek? – kérdezte aggódva. – Erre nem is gondoltam. Bocsáss meg.

-Már mindegy. – mondtam szomorúan megvonva a vállamat. Megenyhültem, amikor láttam, hogy tényleg sajnálja. Legszívesebben megöleltem volna, és elsírtam volna neki a bánatomat – amiről egyébként már sokszor hallhatott -, de még nem bocsátottam meg neki teljesen.

-Stefani! – emelte fel az államat, hogy a szemébe nézzek. – Kérlek, hidd el, hogy aggódunk érted. És nem szeretnénk, ha bármi bajod történne.

-Miért történne bármi bajom? Nem értem…

Seth hallgatott pár percig. Hezitált, nem tudta elmondja-e a valódi okot, de ő nem tudott hazudni, vagy titkolózni előttem. Ettől egy kicsit rosszul éreztem magam. Ő mindig őszinte volt velem, megbízott bennem.

-A falkának van egy kis gondja. – kezdett bele végül. – A vámpírok megint visszajöttek.

Seth mesélte, hogy egy időben jóban volt Cullenékkal. Aztán, anya halála után, ő is eltávolodott tőlük. Apával való régebbi barátsága erősebb volt, mint a vámpírok iránt érzett félig-meddig barátság.

-Miért baj az? – kérdeztem. Nekem nem volt baj. Én megtaláltam a testvéremet. Nekem csak jót tettek Cullenék. Miért gond az, hogy egy vegetáriánus vámpír klán megjelent a környéken?

Seth megdöbbenve nézett rám.

-Baj? Stef! Nagyon jól tudod, hogy a törzs nem szimpatizál a vámpírokkal.

Megint felkaptam a vizet. Lehet, hogy tanulnom kellene egy kis önuralmat…

-Nem szimpatizál? Miért? Mert apa úgy döntött? Ne már, Seth! Régen, te is szeretted őket. A barátaid voltak!

Seth elpirult és láttam rajta, hogy legszívesebben átváltozna farkassá és elfutna.

-Régen azok voltak…

Kezdtem átlátni a helyzetet. Seth is úgy gondolta volna, hogy Cullenék tehetnek anya haláláról? Vagy ő is – a változatosság kedvéért – magát okolta?

-Nem ők tehetnek anya haláláról! Senki nem tehet róla! Egyszerűen meghalt, amikor megszülettünk…

Ne! Komolyan azt mondtam, hogy megszülettünk? Nem, nem leplezhettem le magunkat. Stefani Black, te egy akkora barom vagy! Óvatosan Seth-re néztem, és még reménykedtem benne, hogy nem vette észre elszólásomat, de sajnos csalódnom kellett.

-Megszülett…TÜNK? Stefani! Mi ez az egész?

Nekidőltem egy fának és szépen lassan lecsúsztam. Oh, bárcsak elnyelne a föld. Itt és most. Könnyes szemmel Seth-re néztem.

-El kell nektek mondanom valamit. Neked és apának is. Menjünk haza.