/Bella szemszöge/ 

5 nap telt el az első alkalmunk óta. Azóta Edwarddal úgy vagyunk, mint a borsó meg a héja. Bár mikor nem úgy voltunk? Sosem ment el nélkülem sehová.

-Ne haragudj, drágám. -kezdte Edward egyik délután. Nem értettem, mire gondol ezzel, ezért kérdően néztem rá. -El kell mennem vadászni. Kicsit kiszellőztetni a fejem.

-Ne menj el! -kérleltem. -Akkor megint nehéz lesz mellettem lenned. -megragadtam a karját, hátha akkor maradásra bírhatom, de hiába.

-Tudom, kincsem. De figyelj! 10 perc és itt vagyok. -próbálkozott a meggyőzésemmel, nem sok sikerrel. Nem akartam akár egy percet is nélküle tölteni.

-Kérlek. -próbálkoztam tovább bociszemeimet bevetve. Aztán eszembe jutott egy dolog, ami talán beválhat. -Egyébként is azt mondtad, hogy legközelebb is veled mehetek vadászni.

Csípőre tettem a kezem, úgy vártam válaszára.

-Tudom, hogy ezt mondtam, de az nem azt jelenti, hogy ezentúl minden alkalommal velem jöhetsz, amíg ember vagy. A legközelebb azt jelentette, miután átváltoztál. -közölte Edward kemény hangon.

-Tehát itt akarsz hagyni? -kérdeztem.

-Bella! -szemembe nézett, úgy folytatta. -10 perc múlva itt vagyok. Ígérem.

-Szomjas vagyok, Edward. Vigyél magaddal! -kérleltem egy kis viccet bevetve. Úgy láttam, nem értékelte túlságosan a viccemet, mert elég mérgesen nézett rám. Megpróbáltam átölelni bocsánatkérés gyanánt, de eltolt magától.

-Bella! Kérek 5 percet! -mondta mérgesen. -És nem vagy szomjas.

Én tehetetlenül álltam előtte, miközben beszélt.

-A kaja a hűtőben van. Egyél valamit, amíg én nem vagyok. -adta ki az utasítást, majd homlokon csókolt és elment.

Durcásan kiballagtam a konyhába és megálltam a hűtő előtt. Már csak azért sem fogok enni. Inkább elmegyek sétálni az erdőbe. Hátha lesz ott egy-két őz. -gondoltam magamban.

Így is tettem. elindultam az erdőben. Ugyan a talaj tele van mindenféle indákkal, ágakkal, levelekkel, amiben garantáltan felbuktam volna, most mégsem volt sehol a bénázásom. Egyenletes ritmusban haladtam előre az erdő mélye felé.

Jó 5 perccel indulás után hallottam meg Edward aggódó hangját, amint engem szólít egyre hangosabban. Vissza akartam szólni, hogy: "Itt vagyok!", de azzal elárultam volna magam. Tehát csendben maradtam.

-Bella! Hol vagy?

Dühös lesz, amiért nem válaszolok, de nem érdekel. Még mindig durci-murci vagyok. Biztosan elindult már a keresésemre. Az illatomat követve meg fog találni. Jaj ne! És csakugyan. Egy perccel később a hátam mögül hallottam bársonyos hangját. Csodáltam volna, ha nem talál rám egy percen belül.

-Bella. Mi a fenét csinálsz te itt? -kérdezte választ nem várva. De én azért válaszoltam.

-Megsértődtem. Ha te nem viszel vadászni, majd vadászok én magam. -durcáskodtam. Edward ezen szélesen elvigyorodott.

-Bella. -ölelt magához. -Mit ettél? Mintha meghíztál volna. -közölte kuncogva.

-Köszönöm. -mondtam gúnyosan, miközben eltaszítottam magamtól.

-De komolyan. -váltott viccesből komolyra. -Menjünk vissza a házba és magad is meggyőződhetsz róla.

-Nem akarok. -Nem hagyom, hogy ő győzzön. Megállok a saját lábamon.

-Kár. Pedig Alice-féle fehérneműket akartam látni valakin, de ha nem... -mondta szomorúan. Tisztában voltam vele, hogy csak tetteti. de akkor is nagyon hatásos. Még engem is meghatott.

-Na jó, rendben. -egyeztem bele. Aztán hozzátettem. -Már ha jól mutatnak majd a dagadt testemen.

-Szívecském, én nem azért mondtam. -vigasztalt Edward, majd végigsimított az arcomon. A simogatás hirtelen átcsapott vad csókba. Óvatosságnak nyoma sem volt. Mint egy átlagos ember pár csókja. Azt viszont csak a bennfentesek tudhatják, hogy kettőnk közül csak én vagyok ember.

-Na megyünk, vagy itt sztriptízeljek? -kérdeztem nevetve.

-Menjünk. -válaszolta szerelmem, aztán felkapott a hátára és a házig suhant velem.

-Kezdek hozzászokni a tempódhoz. -jegyeztem meg, mikor lekászálódtam a hátáról. -Már nem is kell hánynom utána.

-Remek. -válaszolta mosolyogva, aztán hirtelen komoly lett. -Lehet egy kérésem?

-Persze. -vágtam rá.

-Megnéznéd, hogy nem szedtél-e fel pár kilót? Én azért aggódok, még ha te nem is. Ha azt mondod, nem, elmegyek szemorvoshoz.

-Te? Szemorvoshoz? -hitetlenkedtem, majd hangos nevetésbe kezdtem.

-Vicc volt. -mosolygott rám.

-De azért megnézem magam. -biztosítottam és tüstént a fürdőszobába mentem. Ott felálltam a nagy tükör előtt álló mérlegre és elámultam. Sokkal több kiló vagyok, mint amikor eljöttem Forks-ból. Tisztán emlékszem, hogy aznap reggel felálltam a mérlegre otthon és legalább 7 kilóval kevesebbet mutatott a mutató.

-Na igazam volt? -kérdezte Edward az ajtó mögül. Hangja aggódóan csengett.

Nem bírtam megszólalni. Még mindig alig hittem a szememnek. Edwardnak igaza volt, mint mindig.

-Bella. Igazam volt? -követelte. Most már az aggódásba egy kis sürgető él is csúszott.

-Sajnos igen. -feleltem elképedve.

-Bemehetek?

-Igen.

Edward egy hang nélkül jött be és karolt át hátulról.

-Nekem így is tetszel. -mondta.

-Tudom, de... -elakadtam.

-Mi az a de?

-Nem is tudom, csak rossz előérzetem van.

-Miféle rossz előérzet? -kérdezte.

-Nem tudom. -ismételtem összezavarodottan fogva a fejemet.

-Rosszul vagy? -kérdezte, majd védelmezően szorosabban ölelt.

-Nem. De nem tudom, mitől van ez.

-Nyugodj meg! Nem lesz baj. -lazított ölelésén és ahogy hátranéztem, megcsókolt. Válaszként egyre szorosabban öleltem magamhoz.

-Ha ember lennék, már kiszorítottad volna belőlem a szuszt. -nevetett Edward erőtlenül.

Nem érdekelt. Még erősebben szorítottam magamhoz.

-Bella. Én is szeretlek, de elengednél?

Azonnal elengedtem. Edward újra átölelt hátulról. Hátranéztem rá, és ő amint csak lehetett lecsapott az ajkaimra.