- Bella –mikor mellém lépett, a doki zavartan nézett rám – Alice is szeretne jönni.
Egy pillanatig összeráncolt homlokkal gondolkodtam, majd szembe fordultam velük.
- Miért, a többiek nem?
Tudtam, hogy meg fogom bánni, de nem volt időm sokáig mérlegelni a dolgot. Tisztában voltam vele, hogy most nem fogom csak úgy lerázni őket és Carlisle segítségét sem tudom nélkülözni.
Kérdőn felvont szemöldökkel vártam a választ.
Döbbent arcukat látva magyarázni kezdtem.
- Esmet nem szeretném megbántani – mosolyogtam rá – és szívesen látom a vendégemként. Tudom, hogy Alicet semmi sem tarthatja vissza, ahogy Emmettet sem – a nagy kaján mackó vigyorát elnézve e felől nem volt szemernyi kétségem sem – Jasper túlságosan félti a feleségét, hogy szem elől tévesztené, Rose pedig mindig igyekszik a bajkeveréstől megóvni hites urát- mintha egy elfojtott mosoly suhant volna át a szőke arcán – És mivel nincs szükségem árnyként követő vámpírokra, mindenkire érvényes a meghívásom.
Azt már nem tettem hozzá, hogy nagyon érdekelne a magyarázatuk is.
Elnyomtam egy sóhajt magamban.
Igen, tuti hogy ezt még nagyon megbánom.
Eddig nem pillantottam Edwardra, most azonban hozzá intéztem a szavaimat.
- A bejárattól jobbra van egy autókölcsönző – közönyös, majdnem unott hangom valódian csengett.
Hátat fordítottam, de előtte még láttam az arcán a megkönnyebbülést.
- Carlisle. Esme. Velem tartotok? – megráztam a kezemben tartott slusszkulcsot, majd a másik irányba indultunk, az autóm felé.
Esme menet közben átkarolta a vállam.
- Nagyon szép vagy – mondta kedvesen – Talán nem hiszed el, de nagyon hiányoztál – éreztem a lágy simítást a karomon.
A kocsihoz érve szembefordultam vele. Sápadt arcába nézve őszinte érzelmeket láttam. Hagytam, hogy átjárjon a boldogság, amit már az első percben éreztem, amikor megláttam. Mint egy kisgyerek, akiért érte megy az édesanyja az óvodába. A hiánya akkor tudatosul, mikor újra látja.
Mivel a csapat másik fele már eltűnt a parkolóból és csak Carlisle láthatta, néma zokogással borultam régi pótanyám nyakába. Úgy kapaszkodtam belé, mint fuldokló a mentőövbe.
Mélyen beszívtam ismerős illatát.
Nem akartam újra elmerülni. Azt akartam, hogy mindig kéznél legyenek ezek az önzetlenül ölelő karok.
Arra eszméltem, hogy ő is zokogva simogatja a hajam és közben biztató szavakat suttog, mindkettőnk bátorítására.
Remegve váltunk szét, egymás arcát fürkészve.
Carlisle meghatottan állt mellettünk, csendben várva és mikor rápillantottam, szemében izzó fényt láttam.
Zavartan lesütötte a tekintetét, testtartása meggörnyedt, mintha mázsás súlyokat cipelne.
Nem akartam így látni. Gondolkodás nélkül öleltem át a derekát.
Ez most más volt, mint amikor üdvözöltük egymást.  Meglepett szorításának ereje. Amikor elengedett, egy puszit nyomott a homlokomra.
- Induljunk, később mindent megbeszélünk.
Beszálltunk. A parkolóból kihajtva egy fekete terepjáró szegődött a nyomunkba.
- Drágám! Ezek babaruhák? – kérdezte Esmé csodálkozva a hátsó ülésről, felemelve a sok csomag egyikét.
Bólintottam és intettem, hogy majd később.
Út közben csendesen beszélgettünk, többnyire érdektelen dolgokról, mint az időjárás, a gazdaság és az egészségügy helyzete. Tudtam, hogy a többiek nélkül nem akarnak felhozni egy bizonyos témát, és ezért én is hálás voltam. Így volt még időm felkészülni.
Most egyébként is Emily volt a lényeg. Akaratlanul is a gázpedálra léptem, hogy minél hamarabb hazaérjek.
Igazából nagyon megkönnyebbültem, hogy itt van Carlisle. Egyedül nehezen boldogultam volna. Természetesen, akkor is megpróbálom, ha nincs segítség, de így jelentősen kisebb a kockázat.
Befordultam a házhoz vezető bekötőútra, majd leállítottam a motort a garázs elé. Balomra szinte azonnal beállt a dzsip.
Mikor mindenki kiszállt, érdeklődve nézelődtek.
- Jó kis kégli – Emmett elismerő vigyorától elégedett büszkeség járt át.
Tekintetem a nappali ablakára esett. Eddig nem is gondoltam arra, mit fog szólni Emily, ha egy csapat vámpírral térek haza. Nem akartam megijeszteni, ezért zavartan Cullenék felé fordultam.
- Szeretnék kérni tőletek néhány percet- intettem a ház felé - mielőtt bejönnétek, bejelenteném az érkezéseteket valakinek. Rögtön visszajövök.
Kit érdekel, ha udvariatlannak tartanak. Választ nem várva besprinteltem a házba. Kabátomat menet közbe a fogasra dobtam.
Emily most is a nappali kanapéján feküdt és Tom&Jerryt nézett a tévében.
Megkönnyebbülten elmosolyodtam.
- Szia!
Erőtlenül emelte felém a fejét.
- Megjöttél – hangjában kisgyerekes örömmel intett, hogy hajoljak le egy ölelésért. Gyenge teste most még vékonyabbnak tűnt, ahogy óvatosan magamhoz vontam. Feltűnt, hogy bőre sokkal melegebb a szokásosnál. Csak nem lázas? Tenyeremet rásimítottam a homlokára, ami szinte égetett. Jólesően felsóhajtott.
- Emily, figyelj – kezdtem bele abban a tudatban, hogy kint hét éles fülű vámpír is halja – Vendégeket hoztam. Behívom őket, de szeretném, ha nem ijednél meg, mert nem fognak bántani.
Összeráncolta verejtékező homlokát, de alig észrevehetően bólintott.
Kisiettem a bejárati ajtóhoz és kitártam.
Kicsinek nem mondható előszobámban hirtelen nagy lett a tumultus, ahogy besorakoztak. A menetet Edward zárta. Ahogy elhaladt mellettem, tekintetét az enyémbe fúrta. Elgondolkodva figyelt, de gyorsan előresiettem, mielőtt bármit mondhatott volna. Éreztem, hogy reszket alattam a láb, hátamat égette a pillantása.
Villámgyorsan Emily mellé térdeltem és megfogtam a kezét.
- Emlékszel, már meséltem róluk… - suttogtam halkan.
Lázas tekintete az érkezettekre kúszott, száját halvány mosoly hagyta el, ahogy végignézett rajtuk.
- Cullenék – mondta minden meglepetés vagy félelem nélkül- Hello, Emily vagyok.
Annál jobban meglepődött a nappali közepén álló csapat.
Úgy nézték barátnőmet, mintha egy kísértet üdvözölte volna őket. Egy terhes kísértet.
Emily tekintete hirtelen Rosalien állapodott meg, majd hatalmasra kerekedett.
Azt gondoltam, a szépsége nyűgözte le, ezen nem is csodálkoztam volna. Azonban elkezdte szorítani a kezem és felém súgta, miközben továbbra is őt bámulta.
- Ő az – zilálta, szemében izgatottság csillant meg.
Közben Rose is ugyan azokat a szavakat suttogta Carlisle felé.
- Ő az a lány!
Zavarodottság támadt és nem csak a vendégeimben.
Közben Rose közelebb jött, arcán a meglepetést kedves mosoly váltotta fel.
- Ő mentett meg akkor este – magyarázta nekem Em.- Meg sem tudtam köszönni.
- Igen, mert eltűntél a kórházból – szólt megrovóan Rosalie.
Emily lesütötte a szemét.
- Így tűnt jobbnak – lehelte, miközben szégyenlősen fentebb húzta a takarót a hasán.
Próbáltam a hallottakat megemészteni és megint csak az jutott eszembe, milyen furcsa véletlenek vannak.
Mindenkit bemutattam egyesével. Rosalieval  kezdtem, majd Emmettel, aki lelkesen integetett. Esme és Carlisle kedvesen odajöttek és kezet fogtak barátnőmmel. Aztán Alice is elénk sétált, magával húzva Jaspert. Lehajolt és arcon puszilta Emilyt, aki nem jött különösebben zavarba a bizalmas gesztustól.
Végül kimérten a bronzvörös hajú fiú felé intettem.
- Ő pedig…
- Edward – fejezte be helyettem Emily és kicsit felülve már nyújtotta is felé a kezét.
Lassan közelebb jött és udvariasan megszorította, miközben Em elismerően stírolta.
- Örülök… - kezdték egyszerre, majd elnevették magukat.
A következő pillanatban Emily fájdalmas nyögéssel hanyatlott vissza a karjaimba. Kétségbeesve simítottam ki a hajat a homlokából.
- Mi baj? Mit érzel? – mikor nem jött válasz, csak fájdalmas nyöszörgés, könyörgően néztem Carlislera.
A görcs lassan alábbhagyott és Emily arcszíne javult egy árnyalatnyit.
- Már vége – motyogta – csak kinyújtózott.
Nyugtatólak megsimította a pocakját. Szárazan nyelt egyet.
- Várj, hozok vizet – de akkorra már valaki egy poharat nyújtott felénk.
Hálás pillantással elvettem Rosetól és óvatosan megitattam.
Pár korty után szusszanva dőlt hátra.
- Carlisle? – néztem kérőn rá.
Bólintott, majd hátrafordult – Jasper, Emmett! Elhoznátok a táskámat a szállodából? – a két fiú bólintva eltűnt.
- Addig is megvizsgálnám.
- Mi akkor elmegyünk, hogy ne zavarjunk – mondta Edward. Az édes hang hallatán felkaptam a fejem.
- Ne! –fordultam felé, majd ijedt tekintetem megkeményítve tettem hozzá – Maradjatok csak!- azzal Emilyt óvatosan felnyaláboltam. Vékony karját magától értetődően fonta a nyakam köré, mikor figyelő szemek kereszttüzében átsétáltam vele a szobájába, nyomomban Carlisleval.