Jelenetek Layla életéből 
 

Valamikor a 18. század végén 

Fáztam. Olyannyira, hogy a testem önálló életre kelve remegett a kövön.

Az eső nagy, kövér cseppekben hullott, ezzel még jobban lehűtve a levegőt. A kicsiny utcában senki sem járt akkor. Olyan elhagyatott volt, mint én. 

A térdeimet átkarolva igyekeztem a lehető legkisebbre összegömbölyödni. Lehunytam a szemem, pedig biztos voltam benne, hogy nem tudok majd elaludni. 

Ki akartam zárni magamból a világ többi részét. Egyedül akartam lenni a fejemben a fájdalmammal.

Tudtam, hogy hiába. Semmitől sem lesz jobb. 

És mégis mi lesz velem ezután? Az emberek nem fogadnak be majd maguk közé.

Egy tizennyolc éves lány elárulva, aki könnyező szemekkel kuporog egy mérhetetlenül koszos, büdös, szűk, elhagyatott utcácskában.

Mindenki utálkozva fog rám nézni, aki csak elmegy mellettem.

Tűnődve bámultam egy szürkeszínű patkányt, amely gyorsan szaladt keresztül az egyenetlen kövezésű úton, hogy mielőbb a rejtekhelyén legyen.

Kifejezetten irigyeltem ezt az állatot. Neki legalább családja és menedéke van. 

Nagyot sóhajtottam. Én mindenemet elvesztettem. Már-már automatikusan pörgettem vissza magamban a múlt eseményeit. 

Meg akar csókolni, láttam a szemeiben. Az arcomat halvány pír  öntötte el, mire Ő csak elmosolyodott.

Hosszú, uszályos szoknyámat óvatosan fogtam meg, hogy leterítsem magam köré, a szökőkút peremére. 

Mikor újból felnéztem, az arcunk közötti távolság csupán néhány milliméterre csökkent. A szívem egyre hevesebben dobogott. Még sohasem éreztem így ezelőtt.

Ő óvatosan végigsimított az arcomon, ezzel kisöpörve egy oda nem illő tincset. Lassan még közelebb hajolt.   

A mellkasom hirtelen emelkedett, majd még gyorsabban zuhant vissza, majd amikor az ajkaink végre találkoztak, felhagytam a levegővétellel.

Ijedten észleltem, hogy ez nem vezet jóra, így már éppen elkezdtem volna beszívni az életet adó oxigént, amikor egy távoli hang a nevemen szólított. 

- Layla kisasszony! Merre van? – kiáltozta Mrs. Johnson. 

Kétségkívül ez volt a legszebb emlékem. Még most is kellemes bizsergés öntött el, ahogy a szerelmemre gondoltam. 

Borzongás futott végig rajtam, ahogy újból a sötét, nyirkos utcát láttam magam előtt a kastély parkja helyett.

Sötét hajam egy csomóba tekeredett össze, vizesen tapadva a hátamra. Arrébb akartam söpörni, hogy ne fázzak annyira, de spóroltam a maradék erőmmel, így inkább nem mozdultam. 

Nemrég mindenemet elvesztettem. A családom hirtelen, szinte egyik napról a másikra teljesen elszegényedett. Mindezzel még megbirkóztam volna, csakhogy a szüleim hazafelé tartó fogatára néhány vandál fegyverrel támadt rá. A szüleim kívül a kocsiban utazott még a szerelmem, és annak nővére, aki a legjobb barátnőm volt. Mindannyian meghaltak.

A tragédia után teljesen magamra maradtam. A kastélyunkat az összes holminkkal együtt apám adósságai miatt elárverezték, én pedig egész egyszerűen az utcára kerültem. Ez a kettő már túl soknak bizonyult a számomra. Nem tudtam megbirkózni egyszerre a szeretteim halálával és a hajléktalanná válással is. 

Egyre hidegebb lett a levegő,  és az eső is egyre hevesebben záporozott. Nem tudtam meddig, hogy meddig leszek itt.

Semmit sem tudtam, csak azt, hogy még élek.

Egyelőre. 

Nem tudtam belefeledkezni az emlékeimbe, mert féltem, hogy ennél is nagyobb fájdalmat okozok vele magamnak. 

Az utca pocsolyáit gyors léptek kavarták fel, melyek sebesen kopogtak a vizes kövön. Ez csak azért lepett meg, mert az utóbbi órákban senki sem járt erre. 

A léptek egyre közeledtek, s bár szokatlanul ruganyosak voltak, meg tudtam állapítani, hogy egy ereje teljében lévő férfihoz tartozhatnak. 

Még kisebbre húztam össze magam. Nem akartam, hogy észrevegyen. A szemeimet lehunytam, és magamban imádkoztam, hogy az idegen haladjon el mellettem anélkül, hogy akár egy pillantást is vetne rám.

Volt esélyem rá, hogy ne vegyen észre. Az utca emberi szemmel áthatolhatatlan sötétségbe burkolózott, és ha nem mozdulok meg, kizárt, hogy meglásson. 

Valamiért mégis rossz előérzetem támadt, és néhány másodperc múlva kiderült, az érzékeim nem hagytak cserben. 

A léptek vészesen közelítettek, de ahelyett, hogy változatlan ritmussal elhaladtak volna mellettem, lelassultak, majd megszűntek. 

- Kisasszony! Mit keres ilyen késői órán, és ilyen ítéletidőben kint az utcán? – vont kérdőre egy szokatlanul bársonyos hang. 

Nem válaszoltam. Arra neveltek, hogy az utcán mindenféle jött-mentekkel ne álljak szóba. 

- Hallja kisasszony? Jól van? – kiáltott rám. 

Úgy tűnt, muszáj lesz válaszolnom valamit, és ha szerencsém van, sikerül lerázni. 

- Jól vagyok. Semmi köze ahhoz, hogy mit keresek itt! - feleltem kimérten, de még mindig nem néztem fel, csak az utca kövét bámultam. 

- Nem úgy néz ki, mint aki jól van – jegyezte meg. –Talán segíthetnék… - itt hatásszünetet tartott, várva a válaszom. Éreztem a tekintetét magamon. 

Végre rászántam magam, hogy felnézzek az idegenre. A csodálkozástól kikerekedett a szemem, és kellett néhány másodperc, amíg rendezni tudtam az arcvonásaimat. 

Az előttem álló férfi a húszas évei közepén járhatott. Gyönyörű krétafehér arca szinte világított a sötétben. A szemei mélyfeketén csillogtak, sötétbarna haját elegánsan fésülte hátra.

Drága, fekete kabátot viselt, melyről még azt is sikerült megállapítanom, hogy melyik szabó készítette.

Régebben nagyon profi voltam az ilyesmikben. Fejből soroltam az állam legjobb szabóinak, tervezőinek a nevét.

Akkor még drága, divatos, gyönyörű ruhákban sétálgathattam a kastélyok parkjaiban.

Sajnos mostanra mindez távoli emlékké vált. 

Ha a gyönyörű idegen nem állna várakozva alig egy méternyire előttem, valószínűleg keservesen felsóhajtanék. Az idő kegyetlen szele továbbsodort mindent, ami valaha is jelentett valamit a számomra, és most szinte fájt az egyedüllét. 

- Még a nevét sem tudom – suttogtam. Továbbra is azt akartam, hogy a hangon ridegen csengjen, de ahogy belenéztem a szemeibe, a gondolataim teljesen összekavarodtak. 

- Asbertnek hívnak – válaszolta. A hangja olyan gyönyörűen csengett a kihalt utcácskában is. A kiejtése is tökéletes volt, már-már valószerűtlenül hibátlan. – Szabad megtudnom a kisasszony nevét? – érdeklődött udvariasan. 

- Layla – feleltem egyszerűen és halkan. Még a nevemet sem volt erőm rendesen kimondani. Valahogy már nem tűnt ez sem olyannak, mint régen. Amikor egy-egy bálon vagy teadélutánon bemutattak valakinek, a nevem mindig előkelően csengett, olyan magabiztosan, mint amilyen én is voltam egykoron. 

- Kérem, jöjjön velem, Layla kisasszony! Szörnyű idő van idekint, nem fagyoskodhat tovább ezen a nyirkos, hideg helyen – kérlelt.

Egyszerűen nem tudtam ellentmondani ennek a gyönyörű hangnak. Összeszedtem minden eddig tartalékolt erőm, majd feltápászkodtam a földről. Az utca köve túlságosan vizes volt, én pedig nem számítottam erre. Éreztem, hogy elvesztem az egyensúlyom, és arra gondoltam, hogy a következő pillanatban el fogok esni. 

Valószínűleg ez is történt volna, ha két erős kar nem nyúl utánam, hogy elkapjon. Amikor megint úgy éreztem, hogy stabilan meg tudok állni a lábamon, fészkelődni kezdtem.

Arra számítottam, hogy elenged, de továbbra is erősen tartott, már-már illetlenül közel magához.

Ijedten állapítottam meg, hogy a lábam legalább tíz centire van a talajtól. A férfi nagyon jó erőben lehetett, különben nem tudna ilyen sokáig a levegőbe emelni. 

Rossz előérzeteim egyre erősebben ostromoltak, amikor Asbert még mindig az utca köve fölött tartva engem, meglehetősen gyors tempóban indult el abba az irányba, ahonnan érkezett. 

Nem tudtam, miért ilyen különleges Asbert. A lényem egy része egyre erősebben sugallta, hogy meneküljek, bár az erős karok fogságából kizárt, hogy egykönnyen szabadulni tudnék. 

Elhatároztam, hogy várok. Kíváncsi voltam rá, hogy mit akarhat a gyönyörű férfi. 
 

Néhány évvel később 

Kate hosszú szőke haja vadul lobogott, miközben a lány a házhoz rohant. Amint beért, szótlanul foglalt helyet a mellettem lévő karosszékben, miközben mélyfeketén szikrázó szemei engem méregettek. 

- Már megint titkolsz valamit a barátnőd elől, Lay – szólalt meg végre. A hangja rosszalló volt, sohasem szerette, ha nem mondok el neki valamit. 

- Nem titkolok semmit – sóhajtottam fel unottan.

- Remek hazudozó vagy Layla, de engem nem tudsz átverni – jelentette ki elszántan. Szóval mondd meg, hogy mi van közted és Gordon között.

- Nevetséges vagy, Kate!– bosszankodtam.

Az utóbbi két hétben barátnőm szüntelenül ezzel üldözött. Olyan sok minden változott röpke három év alatt.

Miután Asbert vámpírrá  változtatott, megismerkedtem Kate-tel és Jamesszel is. Boldogan éldegéltünk egy kis ideig, majd csatlakozott hozzánk Gordon. Onnantól kezdve tökéletessé vált számomra minden.

Emberi emlékeimen keresztül a volt szerelmem képe annyira elhalványult, hogy teljes egészében teret engedett egy új viszonynak. 

Viszont még nagyon kezdetleges volt az egész, korainak tartottam, hogy Kate-nek beszámoljak róla. Bár legnagyobb bosszúságomra legjobb – és egyben egyetlen – barátnőm már tudomást szerzett mindenről. Hiába is próbálnám tagadni, nem sikerülne félrevezetni Kate tökéletes érzékeit.

A naplómban már mindent kiírtam magamból ezzel kapcsolatban. Őrült dolog volt egy vámpír részéről megörökíteni az öröklét minden napját, de én örömömet leltem benne. Bíztam benne, hogy egyszer valaki a kezébe veszi, könyvként fog elé terülni a sorsom, és izgalmas regényként olvassa majd azt. 

- Tudod, hogy nekem elmondhatod – kérlelő hangnemre váltott, tudta, hogy az új taktika meghozza az eredményét. 

Nagy levegőt vettem, felkészülve a beszámolómra, majd suttogva elkezdtem. 

- Azt, hiszem, teljesen beleszerettem… 

Kate sötét szemei izgatottan csillogtak, miközben elmeséltem neki a részleteket. 
 

Néhány évtized múlva 

Mérhetetlen kín, düh, és bosszúvágy söpört végig rajtam egyszerre. A felfoghatatlan tény, hogy Gordon nem létezik többé, úgy hatott, mintha lyukat ütöttek volna a mellkasomban. Nem tudtam rendesen lélegezni sem. Üresnek éreztem magam, üresnek és értelmét vesztettnek. 

A legrosszabb az egészben Kate ördögi vigyora volt, miközben az én fájdalomtól eltorzult arcomat figyelte.

James tettestársként állt mellette, és bár ő nem vigyorgott, közönyével szintén nagy fájdalmat okozott. 

- Ezt a tökéletes Layla sem sejthette, pedig a mester kedvence volt – gúnyolódott Kate. – Tudod, drága barátnőm, mindig is vakon bíztunk Asbertben, s cserébe ő semminek nézett minket. Azt hittem, hogy az ő világnézetei bizonyulnak igaznak, de nemrég akadt egy kedves illető, aki elmagyarázta nekünk a valódi helyzetet. Layla, amiben eddig hittünk, az nem létezik. Asbert csak áltat minket, és azt követeli, hogy haljunk meg az ő képtelen elméleteiért, miközben ő a kisujját sem mozdítja. Gordon túlzottan elszánt volt, ezért véget kellett vetnünk az életének, mielőtt még az új barátainkra tör. Sajnálattal látom, hogy téged sem tudlak meggyőzni, hogy csatlakozz hozzánk. Tudod, az életedet meghagyjuk, mivel nem lennék képes megölni egy régi barátnőmet, de ha később sem gondolod meg magad, sajnos egyszer végeznem kell veled. Az új Mesterem azt szeretné, ha mielőbb elkapnánk Asbertet. Sajnos – mint tudjuk – ő egy kivételesen tehetséges vámpír, ez egyik Alapító, így nem lesz egyszerű elfogni, megölni pedig még kevésbé. De úgy látom, gondolt rád is. Milyen aranyos. Megóvja a kedvenc tanítványát. Az a vacak medál egyelőre túl sok erőt ad neked, hogy bármit is tudjak veled kezdeni, de – mint már említettem – nem lesz ez mindig így. 

Míg Kate monológját hallgattam, a bosszúvágy teljes egészében elködösítette az agyamat. Semmi mást nem akartam, mint holtan látni egykori legjobb barátnőmet.  

Egyik felem viszont legbelül keservesen sírt. Fájt neki, hogy az a személy árulta el, akiben régebben teljesen megbízott. 

A fájdalmat azonban néhány pillanat múlva alig éreztem. A bosszúvágy nem hagyott helyet másnak. Nem tudtam többé Kate-re barátnőmként tekinteni. Már korábban megfogalmazódott elhatározásom most szilárd formát öltött: megbosszulom Gordon halálát.  
 

Két  évszázad múlva 

- Layla, te is tudod, hogy csak egy módon győzhetjük le őket – mondta valamivel szelídebben Asbert.  

Tudom, de annyira megerősödtek, hogy kizárt, hogy végezni tudjunk velük – motyogtam. Elszomorított az a tény, hogy ők napról napra többen lesznek és erősödnek, míg mi már lassan két évszázada csak tervezgetünk. 

- Mi ketten biztos nem – közölte a Mesterem. 

- Mire gondolsz? – vontam össze a szemöldököm. Annyit én is tudtam, hogy ketten kevesek leszünk ehhez, hisz ők már legalább harmincan vannak. 

- Egy sereget kell létrehoznod – jelentette be, s szavai nyomatékosításaképpen egy apró mozdulattal felém fordult. 

- Mit?! – kiáltottam fel értetlenül. 

- Ez az új feladatod; átváltoztatsz embereket vámpírrá, majd harcost képzel belőlük – magyarázta türelmesen. 

Ezen elgondolkoztam. Nem is olyan rossz ötlet. Csak így bosszulhatom meg múltbeli sérelmeimet. És ez egyszer nem fogom futni hagyni se Kate-et, se a vérszomjas mesterét.

Asbert látta rajtam, hogy tetszik az ötlete, így mosolyogva folytatta. 

- Már a jövő héten el is kezdheted. 

Tökéletes. Elérkezett az én időm. 
 

A Vampire’s War c. történet kezdetekor… 

Tudtam merre keressek megfelelő  lányt, bár még nem gondoltam át teljesen, hogy milyen is legyen. 

A lánynak, akit először átváltoztatok intelligensnek és talpraesettnek kell lennie. Azt még nem tudtam, hogy mindezt hogyan fogom megállapítani emberként róla. 

Nagyon reméltem, hogy az utóbbi több mint kétszáz évben sikerült szert tennem olyan önuralomra, melynek segítségével sikerül megállnom, hogy megöljek bárkit is, miközben átváltoztatom. 

Halk léptekkel fordultam be a szűk, sötét kis utcába. Olyan rég jártam itt utoljára. Bár nem fűztek hozzá túl szép emlékek, mégis sokat jelentett a számomra, hiszen itt talált rám Asbert, akinek mindent köszönhetek. 

Ezernyi kép özönlött a fejembe, ahogy végignéztem a kis utcán. Nem sokat változott az évszázadok során, bár a kőlapok helyett most már betonaszfalt fedte. Tökéletes szemeimmel most sokkal jobban láttam minden részletét, nem úgy, mint a halvány emberi emlékeimen keresztül. 

Dühös, emberi lépteket hallottam meg. Felkaptam a fejem, majd végigmértem a lányt. Ő még nem láthatott engem, így zavartalanul, mélyen a gondolataiba merülve lépkedett tovább. 

Magabiztos léptekkel indultam el felé, majd nem messze tőle megálltam. Újból végigmértem, és most már biztos voltam benne, hogy ő kell nekem.

Nem látszott ijedtnek, inkább kíváncsinak, ráadásul határozott lánynak tűnt. 

- Hogy hívnak? – kérdeztem, és ekkor már teljesen biztos voltam a dolgomban. 

Mostantól kezdve minden megváltozik. Új barátaim lesznek, és nekem, a tanítványnak is tanítványai lesznek.

Mindez egy célért. A bosszúvágyam néha háttérbe szorulva, de változatlan erővel lángolt bennem, egy pillanatra se elfeledtetve azt, hogy mindezt miért teszem.