/Bella szemszöge/ 

Hihetetlen, hogy gyerekem lesz Edwardtól. Még most is alig hiszem el. Edwardon is tisztán látszik, mennyire örül. Még sohasem láttam ennyi ideig vigyorogni egyfolytában.

Amikor a hajóban voltunk már, hangot is adott boldogságának. Egész úton a ránk váró családi életet tervezgettük. Hogy majd egyszer elköltözünk a Cullen házból egy saját kis birtokra nem messze a többiektől és hogy majd együtt fogjuk nevelgetni egy szívem alatt hordott lurkót, aki úgy érzem, fiú lesz.

Amikor a kikötőben ki akartam szállni, megbotlottam valamiben, és ha Edward nincs ott, pofára esek. Azonban szerelmem biztos karjai vasmarokként tartottak.

Talpra állított, majd a szemembe nézett. Én a fejemet fogva próbáltam észhez térni, de sehogy sem ment. Főleg ha Edward arany szemei megtalálják az enyémeket.

-Jól vagy, drágám? -kérdezte aggódva.

-Persze, csak egy kicsit zsong a fejem. -Valójában nagyon is fájt a fejem.

-Vigyelek a hátamon téged? -kérdezte, majd gyorsan kijavította magát. -Vagyis titeket?

Egy gyenge bökést éreztem bentről. Mintha a kis rugdosódó válaszolni akarna, csak azt várja, hogy közvetítsem.

-Nagyon örülnénk neki. -Én is, és a baba is. -tettem hozzá gondolatban. Nagy mosoly terült szét az arcomon, miközben Edward óvatosan a hátára segített. Maximum sebességen száguldott el velem egyenesen a sikátoron át a repülőtérig. Alig tűnt két percnek, mire odaértünk.

Szépen, kézen fogva besétáltunk a váróba, mint egy turbékoló gerlepár. Teljesen átlagosnak tűntünk.

-A jegyek le vannak foglalva. Siessünk, mert mindjárt indul a gépünk. -javasolta Edward.

Utolsók között szálltunk fel. Leghátul kaparintottunk meg két helyet. Én ültem az ablakhoz, Edward pedig mellém.

-Félúton cserélünk, hogy te is élvezhesd a panorámát. -kötöttem ki.

-Nekem te vagy a legszebb panoráma. -súgta a fülembe, majd gyengéden, de mégis szenvedélyesen megcsókolt.

A repülő felszállt, én pedig minden egyes mérfölddel egyre inkább megkönnyebbültem. Egész úton a pocakomat simogattam, miközben fejem Edward vállán pihent. Nem tartott sokáig, míg elaludtam.

Hosszú álomtalan álom után piszkált meg leendő férjem.

-Bells, ébredj! Most száll le a gép. -mondta bársonyos hangon és végigsimított az arcomon. Túl fáradt voltam ahhoz, hogy felkeljek. De valamit válaszolnom kellett, ezért azt mondtam, ami először eszembe jutott.

-Jól van, anyu! Csak még 5 perc. -mondtam nyűgösen. Edward nevetni kezdett.

-Kislányom! Elkésel az iskolából és nem fogod látni Edwardot. -közölte nevetve. Be kellett ismernem, hogy hülyét mondtam. Én is nevetni kezdtem, ahogy visszagondoltam előbbi párbeszédünkre.

Amikor földet ért a gép, Edward segítő jobbat nyújtott.

-Még mindig fáj a fejed? -kérdezte. -Vigyelek?

-Szerintem nem kell. -válaszoltam, aztán egy határozott mozdulattal felálltam, de ugyanolyan határozottan meg is inogtam. Ez vagy azért van, mert felszedtem kb. 10 kilót, vagy mert az egyensúlyérzékem még tovább romlott, vagy a harmadik lehetőség, hogy a csillapíthatatlan fejfájásom teszi. Nem tudom, de a lényeg, hogy nem tudok megállni a lábamon. Edward derekamnál fogva magához húzott.

-Inkább maradj mellettem! -kértem.

Edward megfogta a csomagjainkat, majd elindultunk kifelé a váróból. A kijárat előtt megálltunk és Edward leültetett az egyik székre.

-Itt hagyhatlak titeket, amíg elhozom a kocsit? -kérdezte.

-Persze. Itt fogunk várni. -mondtam, majd Edward elém lépett és homlokon csókolt. Emberi tempóban hagyta el a várót, kettesbe hagyva a kisbabámmal, aki most megkergült. Össze-vissza rugdosott. Minden egyes rúgástól összerándultam és összeszorított fogakkal tűrtem. Már biztosan tiszta kék-zöld a hasam.

Amikor végre megpillantottam Edwardot az ajtóban, teljesen megkönnyebbültem. Erőt vettem magamon, felálltam és -még mindig a hasamat fogva- elindultam kedvesemhez. Amint odaértem, a karjaiba zárt és arcát hajamba temette. Kis idő múlva elhúzódott, de csak azért, hogy egy csókkal jutalmazzon.

-Angyalom, nem fájt, amikor leestél az égből? -kérdezte a kedvenc féloldalas mosolyommal. Kérdőn néztem rá. Hová lett az én úriemberem? Ez a mondat inkább Mike szájába illene, mint Edwardéba. Szomorúan sóhajtottam.

-Mi a baj? -kérdezte aggódva.

-Semmi, csak nem jó a dumád. Tudod, én az idősebbekre bukok. -mondtam csibészesen.

Válaszként újabb csókot kaptam.

-Rendben. Elvihetem a hintómon, kisasszony? -kérdezte és a kezét nyújtotta, hogy besegítsen.

-Megtisztelve érzem magam. -azzal odaadtam a kezem, kedvesemet pedig kinyitotta előttem a "hintója" ajtaját. Azonban újabb éles fájdalom nyilallt a hasamba, amitől megtorpantam.

-Minden rendben, drágám? -kérdezte Edward, majd a hasamra tette a kezét. Oda, ahol az előbb a baba megrúgott.

-Minden oké, de nem ülhetnék inkább hátra?

-Dehogyisnem. -azzal kinyitotta nekem a hátsó ajtót és betett az ülésbe. Homlokon csókolt, majd eltűnt. Fél pillanatba telt, mire a vezetőülésben termett. Én elhelyezkedtem az egész hátsó ülésen és felhúztam a lábaim.

-Mehetünk? -kérdezte szerelmem, miközben hátranézett.

-Persze.

Edward gázt adott és finoman kicsusszant a parkolóból. Engem újabb és újabb éles fájdalmak gyötörtek.

-Nyugalom EJ! Ne rugdosódj, kérlek. -könyörögtem már lassan sírva. -Ez fáj.

Edward egyre szorosabban fogta a kormányt. Nyilván emészti magát amiatt, amit azt hiszi, hogy velem tesz.

Aztán kedvesem hirtelen megszólalt. A szavaiban csak a kíváncsiság csengett.

-Kicsoda rugdos?

Nem jellemző rá, hogy visszakérdez miután mondtam valamit. Még akkor sem, ha csak magamnak motyogok. Egész biztos, hogy valami rosszat mondtam.

-EJ. Mint Edward Junior. -mondtam félve, de mégis hízelgően.

-Édes, és ha lány lesz? -kérdezte mosolyogva, majd hátranyúlt és végigsimított az arcomon.

-Nem tudom. Kitalálom, mire hazaérünk.

-Rendben.

Felértünk az országútra, ahol Edward felgyorsított a saját tempójára, amit mostantól nem fogok kritizálni. A fejemben közben keringtek a jobbnál jobb névötletek. Az Esme és Renée valamilyen fajta együttes nevét kutattam. Aztán megtaláltam a világ legszebb nevét.

-Röneszméj. -motyogtam.

-Tessék? -kérdezett vissza ismét Edward.

-Eljátszottam egy kicsit a Renée-vel és az Esme-vel. Ez jött ki. Tetszik?

-Gyönyörű név.

Közben megérkeztünk a Cullen házhoz. Edward kisegített a kocsiból.

-De én mégis úgy érzem, ő ott bent EJ és nem Renesmee. -mondtam megsimogatva a hasam.

Amikor kézen fogva besétáltunk a nappaliba, nem volt ott senki. Aztán Alice szökkent oda mellénk villámgyorsan.

-Sziasztok. -üdvözölt, aztán megölelt. Mikor elengedett, lassan végigmért tetőtől talpig.

-Szia, Alice. Carlisle hazaért már? -kérdezte Edward.

-Igen. -mondta Alice és felkiáltott leendő apósomnak.

-Ó, Bella, látom szépen kikerekedtél. -jegyezte meg a hasamra mutatva.

-Köszönöm. -mondtam gúnyosan, majd nyelvet öltöttem rá. Miért kell neki is a súlyommal viccelődnie? Ezek után Emmett vajon ilyen lesz? Egyáltalán nem akarom megtudni. -döntöttem el.

-Szia, Bella. -üdvözölt Carlisle nagy mosollyal az arcán. -Hogy érzed magad?

-Attól eltekintve, hogy a hasam tiszta véraláfutás, egészen jól vagyok.

-Remek. Akkor csináljuk meg azokat a vizsgálatokat. -javasolta.

Edward a karjaiba vett és felvitt engem Carlisle után a dolgozószobába. A sarokban állt az ultrahanggép. Kedvesem pontosan a mellette lévő ágyhoz vitt és lefektetett rá, majd mellém ült a földre. Carlisle közben bekapcsolta a gépet, aminek fülsüketítő hangja volt. Edward két keze közé vette a bal kezem és feszülten figyelte a monitort, amin már meg kellett volna jelennie a képnek, ugyanis Carlisle már mozgatta azt az izét a hasamon. Semmi kép.

-Érdekes. -szólalt meg hosszú hallgatás után Edward. -A magzatburok nem enged belátást.

-Ahogy mondod. -helyeselt Carlisle. -A burok olyan vastag és erős, mint a vámpírbőr.

-Úgy látszik, kicsikém kiléte egy ideig még titok marad. -foglaltam össze. Tehát nem tudhatjuk, mi lesz a folytatás. De az biztos, hogy vagy jó lesz, vagy rossz. Valahol a kettő között.