A tengerpart most is ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. A kékes színű hullámok a kisebb-nagyobb sziklákat nyaldosták. A lemenő nap szikrázó fényében csodálatosan csillogott a víztükör. Az én bőröm is tompán szikrázott a napfény hatására.

Abban a pillanatban mégsem tudtam a természet szépségére figyelni. Jake mindent felmúlt, egyszerűen nem tudtam nem őt bámulni. Ő is így tett, de legalább ő  megpróbálta leplezni.

Én e félét meg se kíséreltem, hiszen nagyon hiányzott, és most, hogy mellettem volt, egyetlen pillanatot sem mulasztottam volna el azzal, hogy nem őt nézem. 

Egy ideig csendben ültünk, de később Jacob a nyaralásról kérdezgetetett.

Minden részletesen elmeséltem, egy dolgot kivéve; Nahuelről egyetlen szót sem ejtettem. Amit nem tud, az nem fáj neki alapon cselekedtem így. 

Valódi érdeklődéssel hallgatta végig a beszámolómat. Időnként el-elmosolyodott. Fehér fogai éles kontrasztot alkottak vörösesbarna bőrével. 

Csak beszéltem és beszéltem. Amikor végre végeztem, úgy döntöttem, hogy kifaggatom az itthon történtekről. 

• És mi történt errefelé az utóbbi két hétben? – kérdeztem lazán.

Jacob elmesélte, hogy mennyire éberen őrködtek az utóbbi napokban. A farkasok nagyon idegesek a Volturi esetleges visszatérése miatt. Ez nem tűnt alaptalannak. Én nagyon féltem a Volturitól. Senki és semmi sem zúzhatja szét a családom boldogságát, csak ők. És egyszer már majdnem elvették tőlem Jacobot! Egy pillanat alatt nagy mennyiségű düh áradt szét bennem, ahogy ezen gondolkoztam.

Mintha ez nem lett volna elég, mindannyian tudjuk, hogy előző látogatásuk valódi okát sohasem árulják el. 

• Gondolom, már tudod a nagy hírt… - szakította félbe a töprengésemet Jake.

• Milyen nagy hírt? – kérdeztem vissza értetlenül.

• Hát tudod…  Emily híreit – próbált rávezetni a megoldásra.

Hirtelen észbe kaptam. Természetesen tudtam, hogy miről beszél, de a közvetlen közelében az agyam gondolkodási sebessége jelentősen lelassul. 

• Persze, tudom, és nagyon örülök! – mosolyogtam vidáman.

• Örülök, hogy örülsz – nevetett fel Jacob.

Annyira jólesett hallgatni a nevetését. Ilyenkor volt a legszebb. Ráadásul a jókedve mindig ragadósnak bizonyult, mellette sohasem tudtam szomorú lenni.

Fogalmam sem volt, hogy ezután hogy lesz. Megváltoztak a dolgok, és ezt Ő is pontosan tudja.

Muszáj lesz lépnünk valamit, mert lassan felemésztenek a buta kérdéseim. 

Igyekeztem nem azokon agyalni, hanem élvezni Farkasom társaságát. Nem győztem elégszer gondolni arra, hogy milyen jó újra mellette lenni. 

• Nagyon hiányoztál…  - szintem maguktól buktak ki a szavak a számon, én pedig tehetetlenül bámultam az engem méregető sötét szempárba.

• Nem jobban, mint te nekem – hajolt közelebb hozzám.

A szívem ritmusa a sokszorosára gyorsult. Mindig így reagálok, valahányszor csak közel került hozzám.

Most éreztem az arcomon a lélegzetét, ami melegen simogatta hűvös bőrömet.

A tekintete egy pillanatra se vált el az enyémtől, úgy éreztem, hogy teljesen egybeolvadnak majd néhány másodpercig a szemei falták mohón az arcom minden egyes négyzetmilliméterét. 

A szívem már a mellkasom fogságából készült kitörni, amikor Jacob még lejjebb csökkentette az arcaink közötti távolságot.

Ahogy odaért az ajkaimhoz, lágyan csókolni kezdte azokat. Akkor már nem a szívrohamtól féltem, a fulladás lehetősége sokkal közelebbinek tűnt.

Hiba volt nem venni levegőt, de nem bántam. 

Csodálatos érzés volt érezni puha, forró ajkait az enyémeken. Annyira más volt, mint amikor Nahuel közeledett így felém. Valahogy most sokkal kevésbé bírtam magammal. 

Jake egy pillanatra hátrébb hajolt, csakhogy mindketten levegőhöz tudjunk jutni, majd ajkait újból az enyémekre tapasztotta. 

Mámorító érzés járt át, amikor a nyelve végre rátalált az enyémre. Hosszasan, érzékien csókolt, de a mozdulataiból éreztem a valamelyest elfojtott vágyat. 

És ez kellett nekem. Ösztöneim által vezérelve hajoltam rá, és vadul csókoltam vissza. Közelebb másztam hozzá, és a karjaim automatikusan a nyaka köré fonódtak, hogy még közelebb húzhassák a testemet Jacobéhoz. 

Kezeit a derekam köré  kulcsolta, és szorosan tartott. A percek óráknak tűntek, amíg egymást csókoltuk. Nyelvemmel végigsimítottam forró alsó ajkán, mire ő még hevesebben ölelt magához. 

Néhány pillanat elteltével el kellett húzódnom tőle, hogy kapjak levegőt. Ilyenkor sajnáltam, hogy nem vagyok teljesen vámpír, mert így nekem lételemem az oxigénre, míg a vámpírcsaládom többi tagjának nincs ilyesmi szükséglete.

Most, hogy már nem ért össze az arcunk, és valamivel távolabb kerültem, megragadtam az alkalmat, és végigvezettem a tekintetem számomra tökéletesnek ható arcvonásain.

Végül belenéztem a sötét szemeibe, melyek izgatottan csillogtak. Ő is engem nézett.

Újabb percek teltek el, és én mozdulatlanul ültem. Gondolataim még mindig kavarogtak, de a légzésem már normális volt, és a szívem is lecsillapodott valamelyest. 

Jacob szemeiben visszatükröződött az arcom. Meg kellett állapítanom, hogy a hajam összekócolódott, de ez abban a pillanatban kicsit sem érdekelt. Figyelmem arra összpontosult, hogy az én tekintetem is csillogott. 

Hihetetlenül boldognak, teljesnek, és szerelmesnek éreztem magam.  

• Szeretlek Renesmee – suttogta Jacob, mintha csak hallotta volna előbbi gondolataimat.

A szívem abban a pillanatban egy jelentőségteljesen nagyot dobbant, mintha ezzel akarná nyomatékosítani az előbb hallottakat.

Nem tudtam, hogy mit feleljek. Nem találtam a megfelelő szavakat, amelyek kellőképpen jellemezhetik az érzéseimet.

És akadt még egy probléma, ami miatt nem voltam képes megszólalni, egyszerűen néhány pillanatra beszélni is elfelejtettem. 

Miután megtaláltam a hangomat, halkan, rekedtesen csak ennyit bírtam kinyögni: 

• Szeretlek.

Nem tudtam, hogy Jake számára ezek a pillanatok mennyire voltak jelentőségteljesek, de az én  életemben mérföldkőnek számítottak.

Valahol mindig is tudtam, hogy szeret. De most más volt. Most mondta ki először, és ez nekem nagyon sokat jelentett.

Újból hozzám hajolt, és csókokkal borította be az arcom minden pontját, majd végre az ajkai elértek az enyémekhez.

Ez a csók más volt, mint az előbbi, de ugyanolyan tökéletes. 

Én magam az elmúlt fél órában döbbentem rá, hogy mennyire szeretem Jacobot. Sokkal jobban, mint ahogy azt azelőtt gondoltam.

És most elválaszthatatlannak hittem magunkat, és egyáltalán nem érdekelt más dolog rajta kívül.  

Mintha a gondjaim és a kételyeim erre az időre száműzetésbe vonultak volna, hogy meghagyják ezeknek a pillanatoknak a gyönyörűségét nekem. 

Valahogy a gondolkodásmódom is megváltozott. Máshogy tekintettem magamra, vagy kettőnkre. És  éreztem Jacob és magam között valami különleges kapcsot, amit már azelőtt is észleltem, de most tisztán kivehető volt.

Biztos voltam benne, hogy Ő  az én másik felem. 

Mert hittem abban, hogy minden ember szíve két felé van törve, és hogy az élete feladata az, hogy megtalálja azt, akiben a szíve másik része dobog. Ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy Jake őrzi a szívem másik felét. És tudtam, hogy jó helyen van. Amíg ő vigyáz rá, addig lehetetlen, hogy összetörjön.