9. fejezet
Az ablaknál álltam és a hófödte tájat bámultam. Alkonyodott. Úgy döntöttem, jobb lesz túlesni a dolgon. Vonzott a leszálló sötétség. Legszívesebben kiugrottam volna, hogy mindent hátrahagyva elrejtőzzek.
Az ablaknál álltam és a hófödte tájat bámultam. Alkonyodott. Úgy döntöttem, jobb lesz túlesni a dolgon. Vonzott a leszálló sötétség. Legszívesebben kiugrottam volna, hogy mindent hátrahagyva elrejtőzzek. Tudtam, hogy fájni fog, mivel olyan sebeket készültem felszaggatni, amik még be sem forrtak. Fájó szívvel fordítottam hátat a sötétnek és lassan fordultam a fény felé. Mindenki a nappaliban tartózkodott. Carlisle adott egy injekciót Emilynek, remélve, hogy le tudjuk húzni a lázát. Esme a férjének segédkezett, Rose őket figyelte. Alice Jasper ölében ült, Edward úgy tűnik állójegyet váltott a kandallóm mellett. - Hát csajszi, te aztán kemény vagy – állt mellém karba tett kézzel Emmett – Hogy csinálod? Nem kívánod a vért? Felnéztem rá, és akaratlan vigyor terült szét az arcomon. - Adottság, azt hiszem – vontam vállat – jutott ez-az nekem is – kacsintottam rá. A kanapéhoz sétáltam és leültem Emily mellé. - Azt hiszem, ideje tisztázni a látogatásotok igazi okát – erőltettem arcomra a megszokott hideg maszkot. Emmett Rose mellé ballagott, karját továbbra is összefonva. Ha jól láttam, ő volt a leghiggadtabb közülünk. Akárki más arcára pillantottam, mindenhol izgatottságot láttam. - Bella – kezdte Carlisle – Évtizedekkel ezelőtt hatalmas hibát követtünk el, amikor magadra hagytunk téged. Soha nem fogom megbocsájtani magamnak, és azt hiszem, ezt a többiek nevében is mondhatom. A születésnapodon történtek után néhányan közülünk úgy gondolták, hogy esélyt kell kapnod egy teljes életre. Egy olyan lehetőséget, amit magadtól nem akartál volna, ezért a döntésünkkel rád kényszerítettük. Az, hogy valójában mekkora hiba is volt, gyorsan kiderült. Miután elhagytuk Forksot, a család széthullott… - Az én hibám volt – szakította félbe az elgyötört hang a kandalló felől - én kényszerítettem rá őket, hogy szó nélkül elmenjenek. Nem néztem felé, csak mereven a szőnyeg mintáját bámultam. - Boldognak akartalak látni, azt akartam, hogy egész életet élj valaki olyan mellett, aki… - Akinek elég jó vagyok? – vágtam közbe keserűen, most már egyenesen a szemébe bámulva. - Aki elég jó hozzád – lépett közelebb – Bella, én nem tudtalak téged boldoggá tenni, nem adhattam meg neked, amit megérdemeltél volna. Azt hittem, ha elmegyek, egy idő után el fogsz felejteni és boldog leszel. Hazudtam neked, hogy megkönnyítsem számodra. Hazugság volt minden egyes szó, ami ott az erdőben elhagyta a számat – olyan fájdalommal ejtette ki a szavakat, amik megleptek. Szenvedett, úgy mint én. – Meg akartam ölni a szerelmedet és közben én haltam bele. De csak ez az egy módja volt. Nem akartalak egy olyan életre kárhoztatni, mint amilyen az enyém- fejét lehajtva szorította ökölbe a kezét – De nem bírtam sokáig. Elhagytam a családot, nekik is fájdalmat okozva. Napokig bolyongtam a világban, nem tudtam mit tegyek. Nélküled nem találtam a helyem – ismét rám pillantott – és megint Forksban találtam magam. Minden oda húzott, nem voltam elég erős, nem bírtam nélküled. Egy pillanatig hallgatott, mint aki erőt gyűjt, majd fojtott hangon ismét beszélni kezdett. - Mikor a házhoz értem, már ott voltak a többiek is. Alicenek volt egy látomása, ezért mentek vissza. A házunk padlójára száradva megtaláltuk a kiömlött véredet és Viktória, meg a farkasok szagát. Elkéstünk. Odajött hozzám és térdre esett előttem. - Bocsáss meg nekem, kérlek, bocsásd meg, amiért nem értem oda időben. Reszkető kezével megfogta az enyémet, amely a térdemen nyugodott, homlokát ráhajtva rázta a zokogás. - Nem volt könnyű elfogadni Edward döntését – vette át a szót Alice – De láttam, hogy újra együtt lesztek, láttam, hogy te is vámpír leszel. Tudtam, amit ő nem, hogy sokkal jobban szeret téged annál, hogy végleg elengedjen. Azt hittem, ha hagyom a dolgokat a saját medrükben folyni, akkor újra egymásra találtok. Elhagytuk Forksot, de abban a hitben, hogy ez csak egy átmeneti időszak… De nem számoltunk Viktóriával- most az ő hangja is szaggatottá vált, szinte láttam a könnyek csillogását a szemében és éreztem a sajátomban is – Visszaérve a városba a halálhíred fogadott. Mindenki a szerencsétlen balesetről beszélt, miszerint az útról lesodródva autóstól a sziklákra zuhantál és a dagály elragadta a tested, amit azóta sem találtak meg. Miután a házban keveredő illatokat követni kezdtük, elértük a határt. Nem akartunk konfliktust, csak válaszokat. Tudni szerettük volna, mi történt. Mivel a ház mögött megtaláltuk a tűz nyomait, sejtettük, hogy Viktóriát elkapták a farkasok. De nem tudtuk, mi van veled. A balesetedről keringő hír nem tűnt túl hihetőnek, legalábbis a számunkra. A farkasok megpróbálták elhitetni velünk, hogy Viktória megölt téged, de a gondolataik- Edwardnak hála - elárulták őket. Furcsa izgatottság kezdett átjárni. Ha mindez igaz, akkor lehet, hogy az egész félreértés volt? Tényleg mindenre van magyarázat? Ilyen kevésen múlott volna, hogy egyedül kellett töltenem az elmúlt évtizedeket? Éreztem, hogy a remény gyökeret ver halottnak hitt lelkemben. Lenéztem a még mindig előttem térdeplő Edwardra, éreztem testének finom remegését. Késztetést éreztem, hogy a hajába túrjak és megvigasztaljam… Számat összeszorítva ismét várakozóan Alicere néztem, de ő mintha a múltban rekedt volna, csak bámult maga elé. Ismét Carlisle vette át a szót. - Mikor Sam látta, hogy nincs értelme tovább titkolózni, mindent elmondott. Megtudtuk, hogy bár az életedet megmentették, sajnos elkezdődött az átváltozásod. Elvittek a hegyekbe, hogy senkit se bánthass és elrendezték a balesetet. Sam azt mondta, az ébredésed után nem tűntél veszélyesnek és mivel egyikőjük sem volt képes bántani, elengedtek. Azonnal elindultunk, hogy megkeressünk, de mintha elnyelt volna a föld. Alicenek akkortól kezdve nem volt veled kapcsolatos látomása, bármennyire koncentrált is. Semmi hozzád köthető nyom. Mintha te sem akarnád, hogy megtaláljunk. Arra alapoztuk a keresést, hogy újszülöttként biztos nehezen bírsz a vérszomjaddal és hibákat követsz el. Rejtélyes halálesetek után kutattunk, de semmi. Aztán azt gondoltuk, hogy talán megpróbálsz beilleszkedni a társadalomba, ezért az egyetemeket, főiskolákat jártuk végig. Közben az évek csak teltek, de sehol sem volt nyomod – zavartan elkapta a tekintetét – Igazából már azt hittük, hogy nem élsz – szégyenérzet látszott az arcán – De Edward nem volt hajlandó feladni a keresést. Már éppen a Volturihoz akart fordulni segítségért, mikor Alicenek látomása volt. Alice ismét megélénkült, gyenge mosollyal az arcán megint rám nézett. - Láttalak behajtani Torontóba és hogy melyik plázába mész, láttam a parkoló cédulán a dátumot és tudtam, oda kell mennünk. Így bukkantunk fel és most itt vagyunk, hogy a bocsánatodért könyörögjünk. Mindannyian hibásnak érezzük magunkat a történtekért – körbenézett a családján, akik arcán kivétel nélkül valóban ez tükröződött – de a szerencsétlen véletlennek is köszönhető. Minden szem várakozóan tapadt rám, egyet kivéve. Már nem remegett a teste, de nem is mozdult az ölemből, mintha a halálos ítéletét várná. Átgondolva a dolgokat, igaza volt. Itt rajta kívül senki sem hibás. Ő indította el a lavinát, amit már nem lehetett megállítani. De tényleg igazat mondott? Csupán miattam tette? Akkor ez azt jelenti… Lassan megmozdult, ami valószínűleg a keze alatt ökölbe szoruló kezemnek volt köszönhető és rám emelte megtört tekintetét. - Annyira sajnálom – hangja halk volt, a szája szinte nem is mozgott- Szeretlek. Létezésem legnagyobb hibája volt elhagyni téged. Enyém volt a világ legdrágább kincse és én mindent elrontottam. Miattam kerültél Viktória keze közé, tönkre tettem az életed. Ott kellett volna lennem, vigyázni rád. De elkéstem! Bocsáss meg!– elcsuklott a hangja és újra a kezemre hajolt. Végre megértettem, hogy azért van ekkora fájdalma, mert nem tudott megvédeni attól, ami miatt végül is elhagyott. A vámpírrá válástól! Mindig szerette az emberi dolgaimat, azok varázsolták el, azért szeretett belém. A közelében vadul dobogó szívem, vérem illatának csábítása, az arcom pirulása, mosolyra késztető esetlen mozdulataim már mind a múlté. Csak az érzéseim nem, azokon nem változtatott semmi. Sem a magány, sem az idő, sem Viktória. Szeretem! És annyi nélkülözés után végre itt van, ölembe hajtott fejjel. Kezem önálló életet élve indult el és túrt a kusza tincsek közé. - Megbocsájtom, hogy elkéstél – végre rászántam magam és kezem a hajába túrtam. Jóleső érzés futott végig rajtam. Lassan felemelte a fejét, hitetlenkedve nézett rám – És talán azt is, hogy elhagytál- keserű mosollyal a többiek felé fordultam, jelezve, hogy a mondandómat nekik is szánom- De valamit tudnotok kell –néztem az arcokba, amin a szomorúságot izgatott boldogság váltott fel- Isabella Swan már halott. Az a Bella, aki voltam, már nincs többé. Hirtelen éles sikoly hasított a levegőbe. Rémülten kaptam Edward után, mire megértettem, kitől jön a hang. Emily hátravetett fejjel vonaglott a fájdalomtól. Egy pillanat alatt mellette voltam, így tisztán hallottam a hatalmas reccsenést. Segítséget keresve kaptam el Carlisle kezét, aki szintén a sikoltozó lány fölé hajolt. - Adok neki injekciót – és már kezében is voltak az ampullák- Sajnos, eltört pár bordája. Kirázott a hideg. Mi jön még? - Azt hiszem, vérátömlesztésre lenne szüksége – jegyezte meg Carlisle halkan – Nagyon gyenge és a magzat teljesen felemészti. Bólintottam, erre már én is gondoltam. Csendben figyeltük az elszunnyadt Emilyt, ahogy még álmában is a hasát öleli. A fájdalomcsillapító megtette a hatását. Mindenki csendesen téblábolt, nem akarták felébreszteni. Talán át kellene vinnem a szobájába – figyeltem elgondolkodva, de tudtam, hogy nem szeret egyedül lenni és haragudna, mert átzsuppoltam. - Sokat jelent neked, ugye? – kérdezte suttogva Carlisle. Egy kicsit gondolkodtam és anélkül, hogy levettem volna a szemem az alvó lányról, halkan válaszoltam. - Hozzám tartozik. Ő a családom. Ez elég nevetségesen hangzik, tekintve, hogy két hete még a létezéséről sem tudtam. De ez nem olyan dolog, ami időhöz köthető. Valaki vagy megérint, vagy nem. Akárcsak a szerelem. Érzed, hogy egy pillanat alatt a részeddé válik és a hiánya már pótolhatatlan lenne. Többször eszembe jutott az első találkozásunk, ahogy a hidegtől reszketve szidta az autóját. Rögtön az igazi nevemen mutatkoztam be neki, mert már akkor megbíztam benne – ami nagyon nem volt rám jellemző. Mindent meg fogok tenni, hogy életben tartsam. - A véren kívül még mire van szükség? – Kérdeztem Carlislet- Elmegyek beszerezni. – fordultam felé. Látva a ki nem mondott kérdést, hozzátettem – a kórházban van helyismeretem – mosolyogtam rá. Emmett a semmiből pattant elém. - Beosonunk és kiszolgáljuk magunkat – dörmögte, mikor ránéztem, kihúzta magát – Engem úgyse tudnál kihagyni – vigyorgott lelkesen. - Oké. Ki jön még? – ma nagyon engedékeny kedvemben vagyok. Alice elém sompolygott, én rábólintottam. Láttam rajta, hogy örömében ugrálni lenne kedve, de visszafogta magát. Mielőtt újabb jelentkező lenne és egy hadsereg indulna kirabolni a vérbankot, elmondtam az ajánlatomat. - Ha jól értettem, egyébként is hozzám indultatok, ezért arra gondoltam, hogy… a szállodából elhozhatnátok a holmitokat. Itt bőven elférünk, és amíg a dolgok elrendezésre nem kerülnek, mindenkinek így lesz egyszerűbb – féltem, hogy ez megint egy olyan dolog, amit megbánhatok. De figyelembe véve a körülményeket, örülhetek, hogy segítenek - Szívesen látunk benneteket. Hogy meg tudják beszélni, Emilyhez sétáltam. Végigsimítottam a homlokán, hűvös kezemmel most még forróbbnak éreztem a bőrét. - Megint kezd belázasodni – fordultam Carlisle felé, aki követve a példámat megérintette a homlokát. - Sajnos, fogy az időnk. Alvó barátnőmet nézve féltem elmenni. - Vigyázni fogunk rá – jegyezte meg Rose és ez valahogy megnyugtatott. Felé bólintottam. - Induljunk – fordultam Alicekhez, amikor Edwardot is megpillantottam a bejáratnál. - Én elmegyek a holmikért, ha áll még a meghívás- suttogta halkan, de csillogó szemmel. Tekintetünk találkozott. A melegség újra átjárta a testem. - Természetesen – mondtam, majd kifelé elsétálva mellette nem tudtam ellenállni és kezem az övébe csúsztattam.
|