/Bella szemszöge/ 

Az utóbbi pár napban, ami a legutóbbi eseménydús nap óta eltelt, nem történt semmi. Csak ettem, ittam és rengeteget aludtam. Ja és persze napjában tízszer voltam a mosdóban. Hiába. A többnyire folyékony diéta ezzel jár.

Tegnap viszont csillapíthatatlan has- és hátfájás tört rám délután. Carlisle mindent megpróbált, de semmi sem segített. Alig bírtam megmaradni egy helyben. Bárhogy feküdtem, sz*r volt. Oldalt feküdve egy ici-picit jobb volt. De nem segített sokat, mert félóránként oldalt kellett cserélnem. Tehát nem aludtam egy szemhunyásnyit sem.

Nyugtalanságomat az tetézte, hogy a körülöttem lévők mind feszültek voltak. Edward értem aggódott, mint mindig, és Renesmee gondolatai sem tetszettek neki. Carlisle az egészségi állapotom miatt nyugtalankodott. Rose-t nem érdekeltem. Annál inkább a kicsikém. Nyilvánvalóan az én testi épségem mit sem ér számára. Akármennyire megbékéltem az utóbbi időben Rosalie-val, ezt az "apróságot" nem tudtam nem észrevenni.

Már több, mint egy napja hánykolódtam, amikor két dolog történt. A hasfájásom egyre erőteljesebb és gyakoribb lett. De a fájdalomtól nem én szenvedtem legjobban. Edward teljes mértékben magát hibáztatta emiatt. Egyszer csak Carlisle felugrott és így szólt:

-Azt hiszem, itt az idő, Edward! -közölte.

-Máris? -kérdezett vissza Edward ijedten.

-Igen, fiam.

-Renesmee egyre szűkebben van. -tette hozzá szerelmem, belehallgatva kislányom gondolataiba. -Nem tudja, miért, de kénytelen egyre jobban összehúzni magát, hogy ne bántsa Bellát. -aztán elgondolkodott egy pillanatra. -Ajjajj. Igazad van.

-Vedd ki, Edward. -kértem, mert időközben leesett a tantusz. A szülés következik. -Ez senkinek sem jó. Se neked, se nekem, se Renesmee-nek.

-Nincs időnk. Fogy az ereje. -szólt közbe Carlisle. Edward felkapott és az orvosi szobává átalakított dolgozószobába suhant velem. Ott lefektetett a -már ismerős- fehér orvosi ágyra, és fölém hajolt.

-Még mielőtt elkezdjük, mondanom kell valamit. -kezdte, majd apró szünet után folytatta. -Ha bármi komplikáció lép fel, kénytelen leszek változtatni a felállított sorrendemen, és végül az aranyszemű Bellámat fogom elvenni. -mondta kedvenc mosolyom kíséretében.

Én csak tovább tűrtem a fájdalmat, miközben Edward az esetlegesen rám váró további fájdalmakról beszélt. Megérkezett Carlisle is, ezért elkezdték.

Először az iszonyú injekció volt. Carlisle adta be. Hihetetlen precizitással szúrta be azt a nyamvadt tűt a 4-5. csigolyám közé. Borzasztóan fájt, de tudtam, hogy ezt Renesmee miatt kell elviselnem. Ahogyan erre gondoltam, már hirtelen nem is fájt az az aprócska szuri.

A továbbiakat nem láttam, mert nem figyeltem oda. Edward odaült a fejemhez és fecsegni kezdett.

-Most mit gondol? -kérdeztem egy lélegzetnyi szünet alatt.

-Várja, hogy végre meglásson. És igyekszik nem okozni fájdalmat. -tette hozzá.

Amennyire tudtam, elmosolyodtam. Aztán nyílt az ajtó, és leendő nővérkéim léptek be rajta. Rosalie odasuhant Carlisle mellé, Alice pedig Edward mellé.

-Menj csak, Edward. Itt maradok vele. -szólalt meg szerelmem válla felett. Ő szó nélkül helyet cserélt vele, majd közelebb hajolt hozzám.

-Ne félj, kincsem! Nem lesz semmi baj.

-Rendben. -mondtam és a keze után nyúltam. Készségesen odanyújtotta nekem, mire én megszorítottam. A lelkem könnyebb lett tőle. Edward bátorítóan rám mosolygott, aztán így szólt:

-Itt leszek. Apás szülés lesz. -kacsintott rám, és csatlakozott Carlisle-hoz és Rosalie-hez.

-Szóval, miről beszélgessünk? -kérdezte Alice magára vonva a figyelmemet.

Nem feleltem.

-Tudom már. Ez tökéletes alkalom arra, hogy megbeszéljük az esküvő részleteit.

-Nem szeretnék túl nagy felhajtást. -közöltem. -De mivel tudom, hogy imádod a bulikat, ezért mindenben szabad kezet kapsz.

-Tényleg? -vigyorodott el. Mosolya a fülénél is tovább ért.

-Igen. -helyeseltem. -De egy valamit nagyon szeretnék.

-Mit? -kérdezett vissza azonnal.

-Hogy hagyományos legyen. -mondtam mosolyogva.

-Rendben. -bólintott.

-És akkor most mesélj, mit tervezel. -utasítottam, hogy elterelje a figyelmemet.

-Azt szeretném, ha itt lenne nálunk, és... -Edward szakította félbe Alice-t.

-Ez lehetetlen. -döbbent meg a hasamat bámulva. Eközben Alice Edward mellett termett.

-Mi történt? -kérdeztem tudatlanul, de volt egy sejtésem. -Komplikációk? Gyerünk! Csináld, Edward! Felkészültem. -és összeszorítottam a szemem, várva a harapást. De nem jött. Fél szememet kinyitottam. Mind a négyen döbbenten álltak. Aztán Edward szélesen elmosolyodott.

-Úgy tűnik, ikreink születtek. -jelentette be. Könnyek szöktek a szemembe. Erre egyáltalán nem számított senki. Arra fel voltam készülve, hogy talán mégis fiam lesz, de hogy ikrek, az meg sem fordult a fejemben. Pedig én hordtam őket a szívem alatt 1 hónapig. (xD)

-Majd meglátod a saját szemeddel. Egy perc. -mondta és elvette Carlisle-tól a babámat. Mellém lépett és leguggolt.

-Bella. Bemutatom neked Renesmee-t. Renesmee, ő itt a mami. -mutatott be minket egymásnak Edward. Megérintettem gyermekem apró kezét és a szemébe néztem. Mintha csak a tükörbe néztem volna. Renesmee-nek ugyanolyan barna szeme volt, mint nekem.

Rose termett Edward mellett, hogy elvigye a babát. Szerelmem odaadta neki. Rose hátat fordított és elvitte.

-Nem sokára találkozunk, Renesmee. -suttogtam utána.

Másodszülött gyermekemnek Vanessa lett a neve. Gyönyörű baba ő is, mint a nővére. De sajnos őt meg Alice vitte ki.

A műtét végeztével megnyugodtam. Edward odaült mellém és csak nézett. Feltettem neki az első kérdést, ami eszembe jutott.

-Milyen apának lenni?

-Elmondhatatlanul jó. Majd kiugrok a bőrömből.

-És mikor láthatom őket újra?

-Amint az érzéstelenítő hatása elmúlik. 12 óra körül-belül.

-Remek. -örvendeztem, majd ásítanom kellett. -Az nem baj, ha azt a 12 órát alvással töltöm?

-Dehogy baj? Aludj nyugodtan, drágaságom. Szép álmokat!

Edward adott egy csókot, aztán kiment a lányokhoz, engem pedig elnyelt az utóbbi másfél nap fáradtsága.