- Oké, lemaradtam. Milyen farkasokról is beszélünk éppen?- kérdezte Emily félretéve a félig kiürült, olvadásnak indult jégkrémes dobozt.
Ránéztem érdeklődően felém fordult barátnőmre.
- A farkasok a vámpírok természetes ellenségei. Alakváltók, akik az emberi életek védelmében harcolnak ellenünk- kezdtem türelmesen, mesélve a La Push-i legendákról, amik nagyon is valósak, majd csatlakozva Carlisle mesélt a szövetségről is.
- És ki az a Jacob?- kérdezte, mire ismét morgás érkezett.
- Az öcsi nagyon odáig volt a mi Bellánkért- kacarászott Emmett.
Újabb morgás.
- Ő is a quileutek leszármazottja és így falkatag- nem néztem a hang irányába- már valószínűleg az unokái is farkassorba kerültek.
- Fenét, semmit sem változott, csak nagyobb lett az egója- Emmett hirtelen elhallgatott és véletlenül sem nézett Edward irányába.
Én megtettem. Dühtől fekete szemekkel bámult a fecsegő bátyja felé, mintha képes lenne átharapni a torkát. Elfordultam tőle, és ismét a leggyengébb láncszemre figyeltem.
- Ezt hogy érted, Emmett?- a kérdezett zavarban volt, kerülte a ráirányuló tekinteteket.
- A farkasok nem öregszenek- jegyezte meg Carlisle- csak ha felhagynak az átváltozással. Jacob még mindig aktív tagja a falkának, sőt, ő az alfa, ezért nem változott semmit.
Ezen meglepődtem. Ezek szerint még találnék Forksban ismerőst, aki esetleg szívesen is fogadna.
Honvágyam támadt. Hiába csak pár évet éltem ott, az volt az otthonom. Soha sem szántam rá magam, hogy visszamenjek. Nem csak magam miatt, hanem, hogy nehogy régi sebeket szakítsak fel. Nem kockáztathattam, hogy Charlie megismerjen, és újra szenvedjen miattam. Persze, soha nem fordítottam hátat az apámnak, ahogy Renéenek sem, megtaláltam a módját, hogy nyomon követhessem a sorsukat.
- Ti honnét tudjátok?- céloztam Jacobra.
Carlisle Edwardra nézett, de mivel az nem szólalt meg, válaszolt.
- Időről időre visszamentünk szétnézni, nem bukkantál-e fel véletlenül.
Bólintottam. Ez jól esett.
Láttam, hogy Rose eltőnik a konyhában, majd egy újabb csomag vérrel tér vissza, amit Carlisle elvett és kicserélte a már lecsöpögött üres zacskót.
- Bella, megkérdezhetem, hogy hogyan lehetnek ilyen tiszta emlékeid a múltról?- szólított meg Esme, miután Carlisle végzett.
Igen, már vártam, mikor kelti fel valaki figyelmét a dolog.
Úgyis ideje, hogy megtudjanak rólam ezt-azt.
-  Én egy kicsit furcsán működöm- kezdtem keserűen nevetve – az átváltozás után nem hogy elvesztettem volna az emlékeimet, mindenre sokkal élesebben emlékeztem, mint az előtt. Mintha erősítő lenne az agyamba szerelve- kicsit haboztam- Valószínűleg ez is a pajzsomnak köszönhető.
Meglepettebb arcokra számítottam, de várakozás nélkül jött a kérdés.
- E miatt nem tudjuk használni a képességinket, igaz?- Jasper mindjárt a lényegre tért.
- Igen, így van. Ez egy védekező mechanizmus, ki tudom védeni a felém irányuló mentális hatásokat. Ennek köszönhetően immunis vagyok ellenük.
- De mi Emilyt sem látjuk, halljuk, érezzük- Alice eddig férje ölében kuporgott, most odajött és leült velem szemben a szőnyegre - sőt mióta itt vagyunk veletek, egymásét sem.
- Kivéve, mikor nem vagy a közelben- jegyezte meg Jasper- Mikor a városban voltatok éreztem mindenkit.
- Igen, a pajzsot ki tudom terjeszteni másokra is, vagy ha úgy egyszerűbb, körbeveszem vele azt, aki a veszély forrása és ezzel gátolom, hogy bárkinek ártson.
- Karanténba rakod- vigyorgott Emmett- mint valami számítógépes víruskereső. Ezek szerint a tesók most zárolva vannak?- csillant fel a szeme. Hihetetlenül élvezte, mint egy kölyök.
Nem tetszett a hasonlat, de zavartan bólintottam.
- Az autóban mi történt?- meglepett a lágy hang, hiszen eddig nem szólt közbe. Tudtam, hogy ez neki mennyire fontos, már régen is nagyon izgatta, hogy miért nem lát belém.
Megpaskoltam magam mellett a kanapét, jelezve, hogy üljön mellém. Arcán meglepettség suhant át, de máris ott termett, kicsit felém fordulva foglalt helyet.
- Ha nem érzem veszélyben magam és ellazulok, a pajzs visszahúzódik- néztem a szemébe, ahol a szavaim hallatán elégedett mosoly terült szét.
- Ezek szerint már bízol bennünk?
Elgondolkodtam.
- Igen, azt hiszem, kezdek.
Hogy nyomatékot adjak a vallomásomnak, lassan visszahúztam a pajzsot és figyeltem a reakciókat.
Edward a többiek felé kapta a fejét, mintha hirtelen valaki bekapcsolta volna a rádiót, sőt egyszerre többet, aztán szemét lehunyva egy keserédes mosoly jelent meg az arcán, amitől nem tudtam, hogy elégedett vagy csalódott.
Lassan rám nézett, majd homlokán apró ráncok jelentek meg.
Alice a padlón szinte transzba esett, nyugodtan megvártuk, amíg vigyorogva közölte, hogy holnap sütni fog a nap és Carlislenak feltétlenül meg kell néznie az e-mailjeit. Majd férje ölébe ugrott és hadarva ecsetelte, miket látott.
Újra az én angyalom felé fordultam, aki le sem vette rólam a szemét.
- Most megint mi van?- nyöszörgött Emily- Én mindenből kimaradok?
Száját morcosan lebiggyesztette duzzogása jeléül.
- Újra tudjuk használni a képességeinket- mosolygott Jasper is.
Esme fülig érő szájjal nézett felénk. Ismertem. Nem tudom minek örült jobban, hogy megbízok bennük, vagy, hogy Edwardal olyan közel ülünk egymáshoz, hogy a lábunk majdnem összeér.
Ennek persze én nagyon is tudatában voltam. Kezemet ökölbe kellett szorítanom, hogy ellenálljak a késztetésnek és ismét érte nyúljak, mint indulás előtt.
Mintha kitalálta volna, mire gondolok, (amitől kicsit pánikba estem) óvatosan a kezébe vonta az enyémet és egy lágy simítással tenyerébe vette azt. Újaink úgy kulcsolódtak össze, mint a virág szirmai.
- A te fejedbe még most sem látok bele- suttogta halkan.
Belefeledkezve a csodaszép szemekbe, Emily torokköszörülésére lettem figyelmes.
- Ezek szerint az én gondolataimat is hallod, Edward?- kérdezte, mire az eddig engem fürkésző aranyszemek felé fordultak.
Bólintott.
Emily figyelmeztetően bámult Edwardra, mintha mondana neki valamit, de a szája nem mozgott.
- Megértettem, és nem áll szándékomban- jelentette ki Edward komolyan.
Na, a dolognak ez a része egy cseppet sem hiányzott!
- Beavatnátok?
Ismét összenéztek.
- A barátnőd közölte velem, ha még egyszer fájdalmat merek neked okozni, az átváltozása után az lesz az első dolga, hogy átharapja a torkomat.
Ebben a pillanatban úgy gondoltam, hogy hagyná is, mert a hangja nem volt sem gúnyos, sem jókedvű.
Ahogy Emily pillantása sem. Egy percig egyikről a másikra kaptam a fejem, majd hátravetve hangosan nevetni kezdtem. Hamarosan egy öblös hang is csatlakozott hozzám, természetesen Emmett.
Innétől a társalgás felszabadultabban folytatódott.
- Szóval, te miért vagy ránk még immunis?- Jaspert nem hagyta nyugodni a gondolat, ahogy Edwardot sem.
- Ez a természetes állapotom. Engem a pajzs mindig véd, csak komoly koncentrálással tudom felfedni az elmémet.
Megkönnyebbült sóhajt hallottam magam mellől.
Kezét alig észrevehetően megszorítottam és újra felé fordultam.
Hirtelen ötlettől vezérelve megkérdeztem.
- Azt hiszem, vadásznom kéne, velem tartasz?