Órákkal később mielőtt hazaindultunk, még vadásztunk is.
Jóllakottan és elégedetten szorítottam Edward kezét.
Boldog voltam, nagyon boldog.
Szaladtunk a hóesésben a házig, ami kivilágítva hívogatott minket. A hátsó ajtón belépve mindenki egy vámpírként kapta felénk a fejét. Még Emily is a nyakát nyújtogatva próbált kikukucskálni a kanapé háttámlája mögül.
Mikor meglátták összefonódó kezünket és boldogságtól sugárzó arcunkat, fellélegeztek.
Esme és Alice szinte ugyanabban a pillanatban ugrottak a nyakamba és két oldalról szorítottak. Nevetve viszonoztam, majd segélykérően Edwardra néztem, aki kitárt karokkal vigyorgott.
- Engem ki ölel meg?- kérdezte, mire a nyújtózkodó Emily odaintette magához és mikor Edward letérdelt, átölelte.
- Örülök nektek, de figyelmeztetlek…- gondolatban fejezte be, de sejtettem, hogy fenntartja az ígéretét.
- Isten hozott újra a családban- vont magához Carlisle is, majd a fiúk sorban, amíg Esme és Alice Edwardot szorongatták.      
Mikor végre Emmett lerakott a földre, miután jó szokásához híven megforgatott a levegőben, a kanapé felé indultam.
Barátnőm szorosan magához ölelt és gratulált. Mikor szétváltunk, fáradt nyögéssel dőlt hátra.
- Jól vagy?
- Hát… nem olyan jól, mint te- kacsintott rám - de a dokinak hála sokkal jobban. A baba most nyugton van, azt hiszem jóllakattuk-nevetett Carlislera, aki karba tett kézzel nézett le rá.
Szememmel Edwardot kerestem, aki fejcsóválva hallgatta Emmett nyaggatását, hogy mesélje el a kibékülésünk részleteit.
Épp a segítségére indultam, mikor megakadt a szemem a lépcső alján álldogáló Rosalien. Most is elgondolkodva nézett, de nem ellenségesen. Nem bírtam megállni szó nélkül.
- Talán valami baj van, Rosalie?- felvont szemöldökkel vizslattam az arcát arra számítva, hogy felfedezem rajta az utálatot. Közelebb sétált hozzám.
- Bocsánatkéréssel tartozom. Mindig ellenséges voltam veled és ennek hangot is adtam- pillantott szerelmem felé – Tudom, hogy akarva-akaratlanul táplálva ezzel Edward bizonytalanságát - Gyönyörű szemeit az enyémbe fúrta –
Megígérem, hogy kéretlenül soha többé nem zaklatlak a véleményemmel és mindent megteszek, hogy jól kijöjjünk. Sokat szenvedett a családom a hiányod miatt és ez nekem is rossz volt. Örülök, hogy kibékültetek.
Hűha! Ez nem csak engem lepett meg. Ahogy a válla fölött elnéztem, a többiek leesett állal figyeltek minket.
Éreztem, hogy Edward kezei a derekamra simulnak.
- Nem haragszom Rose és remélem, tényleg barátok leszünk- biztosítottam és őszintén rámosolyogtam.
Zavartan lesütött fejjel Emmetthez siklott és az ölelésébe bújt.
Én is Edwardhoz fordultam, aki mosolyogva puszilt meg és a fülembe suttogta:
- Köszönöm.
Mindenki visszatért az elfoglaltságához. Esme gyümölcsöt facsart Emilynek, Carlisle papírokat olvasgatott. Jasper és Alice egy laptop előtt ücsörgött és Emilyvel nevekről beszélgettek. Magammal húzva életem értelmét mögéjük álltam.
- Mit csináltok?
- Új személyazonosságot Emilynek- jegyezte meg Jaz- Az átváltozás után egyszerűbb lesz, már csak a baba miatt is.
Válla felett elfigyeltem, ahogy éppen a rendőrségi adatbázisban kutakodik- megnézzük, jelentette-e valaki az eltűnését, mert akkor gondoskodnunk kell a haláláról.
Beütötte a nevet, a lakcímet.
- Mi volt édesanyád neve?
Már pont indulni akartam, hogy segítek Esmenek, mikor megjött a válasz.
- Margaret Dwyer.
Ismerős volt.
A név hallatán döbbenten fordultam a lány felé.
Micsoda véletlen- gondoltam magamban, ahogy Emily vonásait figyeltem. Túlságosan furcsa véletlen.
- Drágám, mi történt?- Edward aggódó hangja el sem jutott az agyamig. Számat akaratlanul hagyta el a kérdés.
- Margaret Dwyernek hívták az édesanyádat? És az ő anyját?- hangom türelmetlen élére ismét minden szem rám szegeződött.
Emily is értetlenül bámult, de készségesen válaszolt.
- Renée. Renée Dwyer.
A szoba megfordult velem. Az nem lehet. Margaretnek lánya született volna? Hát, végül is nem kizárt. De hogy ez a lány itt ül velem szemben…- csóváltam a fejem.
- Megmondanád, hol született az anyád?- utolsó ellenőrzés.
- Jacksonvilleben – nyögte.
Akkor mégis igaz! Atya ég! Még hogy véletlen!
Hitetlenkedve ráztam a fejem. Emily arca viszont egyre türelmetlenebb lett.
- Renée unokája vagy- suttogtam most már boldogan – az én unokahúgom – böktem a mellemre.
Hirtelen mellé ugrottam és letérdelve szorítottam magamhoz.
Aprót szisszent, mire gyorsan elengedtem, és a szemébe néztem.
Száját beszívva kutatott az emlékei közt, majd hirtelen kikerekedett a szeme.
- Isabella! Te vagy Isabella!- lelkendezett most már ő is – Anya mesélte, hogy volt egy féltestvére a nagyi előző házasságából, de meghalt, mielőtt ő megszületett volna – most ő kapaszkodott és szorított olyan erővel, hogy féltem, baja esik- Bella nagynéni!
Határozottan eltoltam, és szigorúan a szemébe néztem.
- Nem szólíthatsz így, megértetted?! Soha!
Nem törődött velem, kacagva bújt hozzám és én boldogan öleltem.
Vér a véremből! Hihetetlen! Milyen kicsi a világ!
Közben a többiek is megértették, de én boldogan újságoltam nekik.
- Emily az anyám, Renée unokája. Miután „meghaltam”, évekkel később neki és Philnek lánya született, Margaret- szomorúan hajtottam le a fejem – sajnos ő még csak 10 éves volt, mikor Renée elhunyt. Akkortól Phil nevelte, de nem követtem tovább a sorsukat. Túlságosan fájdalmas volt. Akkor települtem át hosszabb időre Európába.
- Tudtam, hogy ismerős a bénázása- vihogta Emmett, mire Emily beintett neki.
Elfigyeltem az arcvonásait és azt hiszem, a szemei Philre emlékeztettek, a mozdulatai viszont –sajnos- rám, mikor még én is ember voltam.
- Az illata is hasonlít a tiédhez- ölelt mosolyogva magához Edward- Nagyon csábító- kacsintott Emilyre.
- Nana, házinyúlra nem lövünk!- fenyegette meg barátnőm, mire mindenki nevetni kezdett, még Jasper is, bár kisebb fáziskéséssel.
Még sokáig elemezgettük a hasonlóságokat és Emily mesélt a szüleiről. Sajnos, ő már Philt sem ismerhette meg, mivel a szülei házasságkötése után infarktusban elhunyt.
Most értettem meg, hogy ez a feltétlen bizalom, amit az első perctől egymás iránt érzünk a rokoni kapcsolatnak köszönhető. Mégsem hagy nyugodni ez a sorozatos véletlen, ami összehozott minket.
Órákkal később, mikor Emily elaludt és mi visszavonultunk szerelmemmel a hálószobámba, hogy kicsit kettesben legyünk, felfigyelt a falon függő képekre.
- Én ismerem ezeket a fotókat! – lépett közelebb a kiaggatott fényképekhez- Ezek egy képes útikalauzhoz tartoznak, amik különböző tájak éjszakáit mutatják be- hangjában lelkesedést fedeztem fel.
Mosolyognom kellett, ahogy minden várost sorra felismer.
- Az egész sorozatot megvettem, ami eddig megjelent és majdnem mindenhol jártam is – fordult felém.
- Örülök, mert én készítettem őket – vallottam be szerényen.
Kikerekedett szemei láttán zavarba jöttem.
- Te?
- Igen- fordultam inkább a képek felé- Tudod, sok helyen jártam és mániámmá vált a fényképezés. Imádom az éjszakákat, amikor a turisták az egész napos mászkálás után eltűnnek és minden elcsendesül. A sötétség csodálatos dolgokat mutathat meg. Ami napfénynél jelentéktelennek tűnik, az éjjel varázslatos hellyé válik- magyaráztam - A legtöbb hasonló könyv csak a nappali várost és látnivalókat mutatja be, pedig minden helynek van egy másik arca, amikor a sötétség leszáll.
Csodálattal figyelt, majd összeráncolt homlokkal elgondolkodott.
- Ezek szerint te vagy Marie Darkly- jegyezte meg.
Bólintottam.
- Ez az álnevem és hivatalosan most ezt használom.
Hitetlenkedve nézett.
- Miközben téged kerestünk, sok helyet végigjártunk, amit te bemutattál a képeiden keresztül. Az egész család imádja az útikönyveidet- nevetve hozzátette- Jasper szerint vámpíroknak lett írva.
Ekkor már nyílt is az ajtó. Gondolhattam volna, hogy tíz kilométeres körzeten belül aligha maradhatunk „kettesben”.
- A húgom Marie Darkly!- ugrott lelkendezve a nyakamba Alice – Ez olyan tuti jó! Mesélned kell! Van még kiadatlan rész? És hová tervezel még elmenni? Van egy csomó ötletem…- és csak mondta, mondta, mondta…