„Fogy az idő, bezár egy ajtó,

Titok a vér, a könny, a jajszó

Ölel a bűn, a csókja fullaszt,

Legyen erőd, vagy el sem bújhatsz

Már, soha talán,

Itt száz reményed máglyán ég,

Ez a tűz széttép, vagy elszöksz majd,

Vagy elmerül a nyár.”

(Zséda: Ajtók mögött) 

Valóban nem tudom, meddig folytatódhatott volna még ez a terror, ha rá nem jövök, hogy gyermeket várok. Márpedig nem akartam, hogy ilyen körülmények között nőjön fel. De hová mehetnék? Gondolkodtam el. És akkor beugrott Milwaukee. Ott él a barátnőm és a másod-unokatestvérem is. Biztos voltam benne, hogy befogadnak. A másik kérdés az maradt, hogy hogyan menjek el hozzájuk. Lóháton? Igen, mert senkinek nem mondhattam el, mire készülök, és így senki nem tudott segíteni. Miután rájöttem erre az egészre, összepakoltam néhány ruhám és a fontosabb értéktárgyaim, majd ezeket mind elrejtettem a szekrényem mélyére. Úgy terveztem, az éjszaka közepén indulok el. Már kifigyeltem, Charles mikor ér haza, ezért nyugodtan feküdtem le egy kicsit pihenni. Mikor hazajött, úgy viselkedtem, ahogyan eddig. Viszonylag hamar végzett, majd el is aludt. De én nem mertem még elindulni. Legalább két órája feküdhettem már, mire észbekaptam, és elővettem a táskám. Kimentem az istállóba, és kivezettem a kedvenc lovamat. Felpakoltam a hátára a bőröndjeimet, majd én is felültem rá, és már vágtáztunk is Milwaukee felé. Nem éreztem fájdalmat, sem hűtlenséget, amiért elhagytam a férjem. Reggelig nem álltam meg, mert nem akartam túl közel maradni a városomhoz. Szinte biztos voltam benne, hogy kerestetni fognak, bár Charles csak azért, mert elég furcsán enné ki magát, ha nem is keresné a feleségét. De engem nem érdekelt, ha, még égre-földre keresnek is, nem akartam visszamenni. Legalább a gyerekem miatt. Nem engedhettem meg, hogy egy ilyen apa mellett nőjön fel. Inkább hazudtam volna azt neki, hogy az apja meghalt a háborúban, semmint hogy lássa, ahogy Charles bánt engem. Vagy ha lánynak született volna, lehet, hogy őt is bántalmazni akarta volna. Egy gyönyörű réten ültem le pihenni, ami körös-körül tele volt vadvirágokkal. Hirtelen ötlettől vezérelve szedtem néhányat, és koszorúba fontam, majd a fejemre helyeztem. Talán azért tettem ezt, mert felszabadító érzés volt egyedül egy réten ülni, virágok gyűrűjében? Mindenesetre megreggeliztem, majd továbbindultam. Úgy számoltam, hogy maximum négy nap és elérem úti célom. Vajon mit fognak szólni, hogy teljesen hirtelen, minden előzmény nélkül beállítok hozzájuk? Ilyen és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Szerencsére gyorsabb voltam, mint hittem, így már három nap alatt ott voltam. Valóban meglepődtek, de én még jobban meglepődtem a saját reakciómon. Mikor megérkeztem, azonnal barátnőm karjaiba vettettem magam, és sírni kezdtem.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Oh, Maria. Már régen megbántam, hogy hozzámentem Charles Evensonhoz.

- Miért bántad meg?

- Charles bántott. Rendszeresen.

- Valóban? – Éreztem a hangján, hogy tényleg elhiszi.

- Igen, de nem mertem szólni senkinek sem. Féltem, hogy minden rosszabb lesz.

- Hé, Esme. Nekem szólhattál volna. Tudod, hogy rám mindig számíthattál.

- Igen, és pontosan ezért jöttem ide. Terhes vagyok, és nem akarom, hogy ilyen körülmények között nőjön fel. Ugye segítesz? Szeretnék itt elbújni.

- Hát persze. Az én otthonom a tiéd is.  –Ezzel a kijelentésével hihetetlenül boldog lettem. Az én barátnőm, aki nem olyan, mint amilyennek a szüleim szerint lenni kéne, és mégis bármikor és bármiben számíthat rá az ember.

Minden a legnagyobb rendben ment, már a várossal is elkezdtem ismerkedni, amikor egy héttel az érkezésem előtt Maria fel nem ébresztett az éjszaka közepén.

- Ébredj gyorsan, el kell bújnod. Itt van Charles. – A nevének hallatára azonnal kipattant a szemem és felkeltem az ágyból.

- Hová bújjak? Kell lennie valami helynek.

- Az erdő itt kezdődik a házunk mögött. Menj be olyan mélyre, amennyire csak tudsz. Azután gyújtsd meg ezt itt. Majd utánad megyek, ha tiszta a levegő. – Adott a kezembe egy éjjeli lámpát. – Siess!

Fél perc alatt kiértem észrevétlenül az erdőbe. Úgy tettem, ahogy barátnőm mondta. Elég mélyre bementem már az erdőbe, amikor kiértem egy tisztásra. Nem gyújtottam viszont meg a lámpát, mert nem láttam értelmét. Nekidőltem hát egy farönknek, és elnyomott az álom. Álmomban karmazsinvörös szemekkel álltam egy tükör előtt egy férfi ingjében. Körbenéztem magamon és észrevettem, hogy minden szemmel látható hibám eltűnt, ezenkívül halottsápadt voltam, és úgy hatott, hogy egy csepp vér sem kering az ereimben. Mégis olyan gyönyörűnek hatottam. Álmomból a felkelő nap sugarai ébresztettek fel. Mivel tavasz volt, úgy saccoltam, hogy körülbelül reggel fél hat körül járhat az idő. Nem voltam biztos benne, hogy már elmentek, ezért nem mertem elindulni visszafelé. Nem akartam megkockáztatni, hogy Charles még ott legyen, és erőszakkal hazarángasson. A nap már delelőre járhatott amikor Maria végre megjelent.

- Bocsáss meg, de csak most hitték el, hogy nem vagy itt.

- Semmi baj, a lényeg, hogy elmentek. Charles nem volt dühös?

- Azt tettette, hogy aggódik, de láttam a szemén, hogy sérti mindez a büszkeségét. De most már biztonságban vagy. Arra gondoltam, hogy vállalhatnál állást a helyi iskolában, mint tanítónő. Tudod, itt mindig kevesen vannak.

- És miért gondoltad, hogy én alkalmas vagyok rá?

- Azért mert te értesz a gyerekek nyelvén. Emlékszel még, amikor találtál egy gyereket az utcán, aki segítséget kért, de nem hallgatta meg senki?

- Hogyisne emlékeznék  én arra a fiúra. Amikor eljöttem, még mindig bent volt az árvaházban.

- Na látod. Akkor és ott csak neked mert megnyílni, mert te megígérted, hogy segítesz, és kedves voltál vele.

- És ezért gondolod, hogy képes leszek tanítani.

- Igen. Benned minden megvan, ami egy tanítónőnek kell: kedvesség, szeretet, okosság. A gyerekek imádnának. Vállald el! Az egyetlen probléma az, hogy kevés fizetést kapsz.

- Ugyan, Maria. Tudod, hogy engem nem a pénz inspirál.

- Tehát elvállalod? Mondd, hogy igen!

- Elvállalom. De csak néhány hónapra. Utána szeretnék a gyermekemmel foglalkozni.

- Ez csak természetes.

Az új életem Milwakeeben nagyon jól telt. Háborús özvegynek adtam ki magam, aki menekül az otthona elől. Tanítónőként elhelyezkedve ráadásul a kellő tiszteletet is megkaptam. Igaz, csak fél évig dolgoztam, utána szülési szabadságra vonultam. Gyakran sétálgattam, és lépten-nyomon megállítottak megkérdezni, hogy érzem magam. Ilyenkor mindig azt válaszoltam, hogy egyre jobban. Hamarosan elérkezett a szülés pillanata is: én boldogan öleltem magamhoz az egyetlen kisfiamat, Edwardot. Olyan gyönyörű és ártatlan volt. Cseppet sem hasonlított az apjára, mindenét tőlem örökölte. A szemét, az arcvonásait, a haját.

- Kiköpött az anyja – mondta barátnőm.

- Tudom. És boldog is vagyok ettől. Ha Charlesra hasonlítana, akkor is ugyanúgy szeretném, de ő külön boldoggá tett azzal, hogy nem emlékeztet rá.  Ő a megtestesült ártatlanság.

Ezek után már csak egyetlen dolog volt fontos az életemben, egyetlen dologért volt érdemes élnem, és az ő volt. Minden reggel, mikor felébredtem őt kértem, és meg is kaptam. Először vele foglalkoztam, és csak utána magammal. Egészen addig.

Ugyanúgy indult a reggelem. Felkeltem, megvártam, míg Maria bejön, majd kértem a kisfiam.

- Nem tudom hozni neked. –  Mondta, és én láttam a szemein hogy sírt, és most is sírna.

- Mi történt? Ugye nincs semmi baja? – Az aggodalom csak úgy sütött a hangomból.

- Az orvosok azt mondták, hogy mára ez már nagyon ritkán fordul elő.

- Mondd már, hogy mi történt!

- Azt mondták, hogy bölcsőhalál. Meghalt.

- Nem, az nem lehet. Látnom kell. – Ki akartam rohanni a szobából, de lefogott.

- Esme, nem mehetsz oda. Hamarosan elviszik a testét.

- Nem, látnom kell. –  Ezt az utolsó mondatomat már sírva mondtam el. – El kell búcsúznom tőle.

- Nem. Feküdj szépen vissza, és Anthony hamarosan hoz neked egy kis ételt.

- Nem vagyok éhes.

- De enned kell, különben meghalsz.

- Nem akarok élni.

- Élned kell. Túl kell tenned magad rajta. Keresned kell valakit, aki szeret.

- Charlesról is azt hittem, hogy szeret. Most pedig menj ki.

- Nem megyek, mert félek, hogy öngyilkos leszel.

- Hát jó. Akkor nem mész el innen. – Ledőltem az ágyra és behunytam a szemem. Abban bíztam, hogy ez csak egy rossz álom lehet. Nem büntethet így az isten, nem veheti el a fiamat. Nem vétettem ellene semmit. De akkor miért? Nem tudom, meddig feküdhettem ott, de Maria időnként megszólított, hogy keljek fel, és egyek valamit. Először úgy gondoltam, hogy ugyan minek? Majd átvillant az agyamon valami. Sosem fog magamra hagyni, ha nem nyitom ki a szemem, és nem hitetem el vele, hogy már nem akarok meghalni.

- Éhes vagyok. – Pattant ki a szemem.

- Jaj, Esme! Úgy örülök, hogy végre nem akarod halálra éheztetni magam.

- Igazad van. Tovább kell lépnem. Idővel biztos nem fog fájni ennyire.

- Örülök, hogy rájöttél. Most pedig egyél egy kicsit. – Elkezdtem kanalazni az ételt. Minden egyes falat, ami lement a torkomon fájó gombóccá  alakult. De hősiesen kiálltam. Amit megtanultam az elmúlt évek alatt, az nem más, mint a szenvedés eltűrése. Amikor végeztem, Maria felállt, és kiment a szobából. Csak erre vártam. Körbenéztem, de nem találtam semmit, amivel sikeresen végrehajthattam volna egy öngyilkosságot. Az ablak előtt kezdtem el kutakodni, amikor megláttam, hogy nyitva van. Nekem már úgyis mindegy volt, ezért kiugrottam. A természetben nagyobb eséllyel lehet találni olyan dolgokat, amik segíthetnek nekem az öngyilkosságban. Hosszú ideje sétálhattam, mert már a házat sem láttam, de nem találtam semmit, amivel véget vethetnék az életemnek. És akkor, abban a pillanatban megláttam egy sziklát. Maria egyszer mesélt róla. A végzet sziklája. Nagyon mély, és pontosan ezért már nagyon sokan veszítették el itt az életüket. Elindultam a széléhez, de minden egyes lépéssel mintha lelassult volna az idő. Csupasz lábam léptei kísértetiesen verődtek vissza az éjszaka homályába. Lenéztem, és láttam, hogy tényleg elég mély. Arra a célra legalábbis, amire én akarom használni. Nem rettentem meg, mert már eldöntöttem, hogy meg fogok halni. Ha nem is rögtön miután leugrottam, akkor sincs esélyem a túlélésre. Mély levegőt vettem, majd elrugaszkodtam a szikláról.