5. fejezet - Átváltozás
Azt mondják, hogy az ember halálának pillanatában lepereg előtte az egész élete. A legszebb és legrosszabb emlékei. Velem most pontosan ez történt. Az agyamban akaratlanul is végigpörögtek az események. A találkozásom vele, pedig az már tíz éve történt.
Azt mondják, hogy az ember halálának pillanatában lepereg előtte az egész élete. A legszebb és legrosszabb emlékei. Velem most pontosan ez történt. Az agyamban akaratlanul is végigpörögtek az események. A találkozásom vele, pedig az már tíz éve történt. A pokoli házasságom, amit sikerült elfelejtenem, és a kisfiam emléke. Minden, ami életem fontos,de olykor rossz mozzanata volt. Mikor leestem, hallottam, hogy eltörik a gerincem, de érezni már nem éreztem. Behunytam hát a szemem, és vártam a halált. Nem akart jönni. Valahol a távolban hallottam egy szarvas fájdalmas halálbőgését. Ő már meghalt, már semmi nem fáj neki. Akkor én miért nem halhatok meg? Tudom, hogy a mennyország úgyse fogadna be, mert önkezűleg vetettem véget az életemnek, de akkor miért nem jön el értem a pokol? Számomra még az is megváltás lenne. Hideg karok érintették meg a karomat, majd megszólalt egy bársonyos hang:
- Nagyon sajnálom, Esme. – Talán egy angyal volt, aki azért jött, hogy elküldjön a pokolba. Ez könnyen meglehet, mert valami forróságot kezdtem el érezni a karjaimban. De hát ez lehetetlen, hiszen eltört a gerincem. A forróság egyre elviselhetetlenebb lett, és elterjedt az egész testemben. Forró volt, égetett. Szinte biztos vagyok benne, hogy ezt azért kaptam, mert eldobtam magamtól az életemet. De már nem volt értelme miért élnem. Valójában korábban sem volt. Az egyetlen öröm az életemben a kisfiam volt, de őt magához hívta a mennyország. Tudom, hogy legalább ő biztonságban van. Én pedig az életemben is pokolban éltem, hát most már az életen túl is ott fogok élni. Hangos sikolyok hagyták el az ajkaimat, nem mintha számítottam volna rá, hogy bárki is meghallgat. A pokolban senkit nem érdekel, ha fáj nekem valami. Márpedig ez fáj, olyan, mintha elevenen elégetnének. Nem mertem kinyitni a szemem, mert féltem, hogy valóban égek, és nem csak úgy érzem. Néha-néha abbahagytam a sikítozást, és úgy tűnt, mintha valaki beszélne hozzám, de a fájdalomtól csak ritkán tudtam kivenni, mit is mondd. Mintha egyre csak azt ismételgetné, hogy mennyire sajnálja.
|