(Edward szemszöge) 

Nyugtalanított Alice látomása. Nem is igazán a látomás, hanem az, hogy Nessie mintha felismerte volna azt, akiről szól a látomás. És ugyebár ez könnyen elképzelhető, mert Ness évekig külön utakon járt. Időnként hallom a gondolataiban megcsillanni a fájdalmat, de sosem fejezi ki igazán, mi bántja. Sokkal inkább az a csendben szenvedő típus, aki nem igazán szereti megosztani másokkal a problémáit. Pont olyan, mint Bella. Bár külsőre inkább rám hasonlít, a lelkében ott van Bella minden egyes jó tulajdonsága. A feltétel nélküli szeretet, amit nem árnyékol be semmi. Holnaptól iskolába is fogunk járni, és úgy adjuk elő magunkat, mintha ikertestvérek lennénk. Már elkezdtem pihentetni a fejem, mert szinte biztos vagyok benne, hogy az egész iskola rólunk fog beszélni. Mindig ez van: mi vagyunk a legújabb tanulók, akik nem csak szépek, de okosak is, ugyanakkor rejtélyesek. Mert bár konkrétan egyik sem tudja rólunk az igazat, valahol a tudatalattijukban sejtik, hogy veszélyesek vagyunk. Ezért nem is barátkoznak velünk.

Nessie épp készült lefeküdni, de előtte egy dalt dúdolt. Az én altatódalomat, amit még Bellának írtam. Azonnal felpattantam, és elindultam a szobája felé. Még az ágyán ült, és a vizes haját fésülte, de amint megérezte, hogy itt vagyok, abbahagyta és rám nézett.

- Tessék. Mondd nyugodtan – mondta.

- Honnan ismered ezt a dalt?

- Nagyon furcsa lenne, ha azt mondanám, hogy csak ismerem, és kész? Amikor nem tudok elaludni, vagy unatkozom, mindig ezt a dalt dúdolom.

- Nem baj, csak furcsa, hogy emlékszel rá. Amikor kicsi voltál, csak erre tudtunk elaltatni. Még Bellának írtam, amikor ember volt. Esténként mindig bementem hozzá az ablakon át, és eldúdoltam neki. Hiányolta, ha nem vagyok ott, és nem énekeltem el neki. Igazán különlegesen indult a kapcsolatunk. Én mindenáron le akartam rázni, mert féltettem, ő mindenáron velem akart lenni. Amikor Bella megtudta a családunk titkát, még mindig velem akart maradni. Az oroszlán beleszeretett a bárányba.

- Micsoda buta bárány- mondta akaratlanul. A gondolataiból egy álmot olvastam ki. azt, ahogyan én és Bella beszélgetünk.

- Eleinte zavart, hogy nem látok a gondolataiba, de az idő múlásával megbékéltem vele, és egész más szemszögből kezdtem el szemlélni a dolgokat. Amikor csak vele voltam, nem zavartak a gondolatok, és így azért nyugodtabban tudtam beszélgetni vele. Egyedül az zavart, hogy mindenáron vámpír akart lenni. Tudtam, hogy előbb-utóbb sort kell erre is keríteni, de én szerettem volna, ha ez később következik be. Így hát egyezséget kötöttünk. Ha ő hozzám jön feleségül, én a nászút után átváltoztatom. Ő erre azt felelte, hogy ha már miattam megszegi az elveit, és összeházasodik velem, akkor feküdjek is le vele. Makacs, mi?  Én azt hittem, hogy a vámpíroknak egyáltalán nem lehet gyereke, és lám, itt van az élő példa. Először még csak nem is sejtettem, milyen is leszel. Nem örültem neked, mert azt hittem, tönkreteszed Bellát. De aztán meghallattam a gondolataidat, és nem voltam képes nem szeretni téged. Minden egyes gondolatodban kihangsúlyoztad, hogy mennyire szereted. Majd elérkezett a születésed pillanata. Nem volt se könnyű, se jó, mégis mindenkit örömmel töltött el az érkezésed, és édesanyád végre megkapta, amire évek óta vágyott, és átváltoztattam. A történet többi részét már ismered. Most már aludj nyugodtan. Vagy szeretnéd, ha eldúdolnám neked a dalt? – Nem kellett volna gondolatolvasónak sem lennem, hogy tudjam a választ: felcsillant a szeme, és elrebegett egy igent. 

Istenem, tudtam én, hogy ez lesz. Körberajonganak minket, de nem szólnak hozzánk. Illetve, Nessievel már igen sokan merültek beszélgetésbe. A baj csak az, hogy a legtöbben a „hű de jó nekem mert mindenki csak velem törődik” fajtából, akiket a lányom simán lerázott. Azután ott voltak azok is, akik felajánlották segítségüket, ha Nessienek bármi problémája akadna a tanulással. Nem mintha a szuper agyunk miatt bármi problémája lehetne. De mindenkivel kedves volt, és senkit nem utasított vissza.

Annyit mondott, hogy később lehet majd róla szó. Egész nap mindenki körülötte nyüzsgött, de emiatt nem igazán zavartatta magát. Ebéd közben nem mellénk ült, hanem egy lány mellé, akit messze elkerültek a többiek, mert mint kiderült, dilinyósnak tartják. Bár, tényleg elég furcsa dolgokról beszélgettek a lányommal. Azt mondta neki, hogy óvakodjon a hófehér feketétől, mert bajt hoz rá. A körülötte ülők erre hangos nevetésben törtek ki, de ő még csak magában sem mosolygott, de azért a tudtára adta hitetlenségét. Mert hogyan lehetne valami hófehér és fekete is egyszerre? Sehogyan. De mégis, ez a lány valahogyan nagyon hasonlított Alicre. Mintha előre látná a dolgokat, és közben mégsem, mert csak ködösítéseket beszél. Én igazán néztem jó szemmel a lányom barátkozásait, de a többiek inkább örültek, hogy legalább ő be tudott illeszkedni. Bár, a gondolataiból kiolvasva, elég népszerű volt Miamiban is. De mégis féltem őt. 

(Nessie szemszöge) 

Bevallom, jól sikerült az első iskolai napom. Mindenki körülöttem nyüzsgött, és beszélgetni akart velem. Ezt már megszoktam már Miamiban, de most mégis nagyon furcsa volt. De még inkább furcsák voltak az egyik lány szavai. Azt mondta, óvakodjak a hófehér feketétől. A körülöttünk ülők nevetni kezdtek, de én inkább értetlen voltam. Amikor ránéztem a családomra, az ő arcukon is ugyanazt az értetlenséget láttam.

Otthon azt hittem, hogy teljesen nyugis nap lesz, miután villámgyorsan elkészítettük a házit. De tévedtem. Az egész Alice újabb látomásával kezdődött.

- Jönnek – mondta.

- Kik? – kérdezte Carlisle.

- Akiket néhány napja is láttam. Egyre erősebb a sziluettjük, ahogy felénk közelednek. És már biztos, hogy nem békés szándékkal jönnek. – Ezen a ponton úgy éreztem, hogy szándékosan kihagyott valamit. Majd miután összenézett az apámmal, már biztos voltam benne. Majd rámnéztek, és a szemükkel azt üzenték, hogy ne mondjam el senkinek az észrevételemet. Nehezemre esett nem a szemükbe mondani, hogy mi a fene van, de valahol mélyen sejtettem, hogy ez nagyon fontos lehet, ha elhallgatják.

- Akkor menjünk, és fogadjuk őket. – Mondta teljes nyugalommal Carlisle.

- Igazad van. Már úgyis rég bunyóztam egy jót. – Emmett mint mindig, most is hozta a formáját.

- Emmett! – Mindannyian egyszerre szóltunk rá.

- Jólvan na! Én csak próbáltam oldani a feszültséget. Nem tudtam, hogy nem lehet.

- Lehet, de ne most. Ez most egy nagyon fontos és komoly dolog – csitította Alice.

- Mert szerinted én nem vagyok elég komoly?

- De, csak néha úgy viselkedsz, mint egy nagyra nőtt ovis – ölelte át bátyját.

Már vagy fél órája vártunk, de nem történt semmi különös. Már-már kezdtük azt hinni, hogy nem is most jönnek, amikor Alicenek ismét látomása támadt.

- Már itt vannak az erdőben. – Alighogy ezt kimondta, megéreztem két férfi vámpír illatát, majd ki is léptek a fák takarásából egy idősebb és egy fiatalabb férfi. A fiatalabbat azonnal felismertem, bár emberként láttam utoljára. Ez az ember, most már vámpír tette tönkre az életemet, és miatta süllyedtem olyan mély depresszióba, hogy embereket öltem, ezáltal megszegve az önmagamnak tett ígértemet. Őt szerettem először teljes szívemből, és mégis, mikor elment, nem hagyott mást hátra nekem örökségül, csak egy összetört szívet. És egy összetört szív nehezen, vagy soha nem gyógyul meg. De nem rajta volt most a hangsúly, hanem a férfin, aki minden bizonnyal a vezetője volt. Leste minden szavát, és valószínűleg nem is jött volna erre, ha ő nem kéri meg rá. Ugyanakkor a férfi csak Esmét bámulta, s én a szemem sarkából láttam, hogy ő védekezően simul férje karjaiba. Ugyanebben a pillanatban apámból és Jazzből figyelmeztető morgás tört elő, mire az említett férfi kacagásban tört ki.

- Ó, hát mégis boldog vagy, Esme. Azt hittem, nem vagy nélkülem boldog. – Ekkor minden leesett a többieknek is kicsoda ez az alak, és mindenki Esme és Carlisle öré állt, mire a férfi még hangosabb kacagásban tört ki.

- Hát azt hiszitek, megvédhetitek a férje elől?

- Te nem vagy a férjem –  suttogta csendesen Esme.

- Ó. Igen? Tudtommal örök hűséget esküdtünk egymásnak.

- Csak míg a halál elválaszt titeket. Nessien kívül itt már senki sem él a szó szoros értelmében – mondta az apám.

- És hogy gondolod a szó  szoros értelmét?

- Rajta kívül már senkinek nem ver a szíve, tehát orvosi értelemben halott.

- Nem érdekel. – Ebben a pillanatban egyszerre több dolog is történt: Először is, Emmett és Jasper együttes erővel rátámadtak a férfira, másodszor, Peter megérezve a veszélyt gyorsan kereket oldott, harmadszor, Alice és a többiek előkészítettek egy máglyát. Én viszont nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez bzony Peter Black, aki teljesen összetört engem. A hófehér fekete. Ezekre a gondolataimra apa felkapta a fejét.

- Te ismered őt?