(Bella szemszöge)

Nem tudom, hogy jutott apám eszébe, hogy Olaszországba jöjjünk nyaralni. Igaz, hogy én rimánkodtam folyton, hogy milyen kevés a napfény Forksban, de Edwardot ott hagyni nehezebb volt bárminél, mint amit eddig az életemben elkövettem. Nehezebb volt annál, hogy anyától elköltözzek Forksba, hogy ő Phillel lehessen. 
- Hahó, Bella, jól vagy? – kérdezte Charlie. – Már egy ideje szólongattalak, de nem válaszoltál. 
- Ööö… jól vagyok apu csak elgondolkoztam – tényleg nagyon elgondolkozhattam, mert arra sem emlékeztem, hogy hogyan kerültünk a hegy tetejére. – Nem értem miért erőltetted ezt a hegy, mászást, amikor mindkettőnknek két ballába van, és bármelyik pillanatban lezuhanhatunk. 
- Bells, nem kell az ördögöt a falra festeni különben is, a kilátás kárpótolni fog minket a fáradalmakért – mutatott apám az elénk táruló gyönyörű tájra.  
Már az sem zavart, hogy szúr az oldalam és a szívem majd kiugrik a helyéről. Na, jó azért mégis csak zavart, de próbáltam úgy tenni mintha nem, hogy ezzel boldoggá tegyem Charlie-t. Közelebb mentem a szirt széléhez, hogy jobban megcsodálhassam a kilátást. 
Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy a lábam alól kicsúszik a talaj és én a mélység felé zuhanok. Még hallottam, ahogy apám a nevemet ordítja. Aztán még éreztem, hogy elnyel a tenger azután pedig már csak a feketeséget láttam és az égetően kínzó fájdalmat.