1. fejezet
(Bella szemszöge)
Erőtlenül hagytam, hogy a víz sodorjon magával. Nem tudtam, hogy vajon a part felé visz-e vagy be a tengerbe. A sós víz szaga terjengett körülöttem. A víz kellemesen langyos volt, de a viharközeledtével egyre hidegebb lett. Fájt a fejem, mert a zuhanás közben nagyon bevertem egy sziklába. Lassan már semmit sem éreztem, de a fájdalmat még mindig.
(Bella szemszöge)
Erőtlenül hagytam, hogy a víz sodorjon magával. Nem tudtam, hogy vajon a part felé visz-e vagy be a tengerbe. A sós víz szaga terjengett körülöttem. A víz kellemesen langyos volt, de a viharközeledtével egyre hidegebb lett. Fájt a fejem, mert a zuhanás közben nagyon bevertem egy sziklába. Lassan már semmit sem éreztem, de a fájdalmat még mindig. A halálom óráján is csak arra tudtam gondolni, hogy mi lehet most Edwarddal és a többi Cullennel, Jacobbal vagy a szüleimmel. Tipikus, hogy nem magam miatt aggódom, hanem mások miatt. Úgy néz ki, hogy már hallucinálok is, mert úgy éreztem, mintha hideg karok húznának ki a vízből. Pár percig még éreztem a szél suhogását aztán már semmit sem éreztem vagy hallottam.
(Alec szemszöge)
Épp a part mentén vadásztam hátha találok néhány turistát, akik a vihar ellenére sem hagyták el a strandot. A szél irányt váltott és az orromat megcsapta a vér kábító illata. Az agyamat elöntötte a vörös köd és ész nélkül rohantam a víz felé. Elég messze kellett úsznom, hogy elérjem a zsákmányomat, aminek az illata olyan jó volt, hogy az eddigi összes áldozatom vérének illata egybevéve sem volt ilyen finom. Ám amikor elértem a kiszemelt lényt nem voltam képes kiszívni a vérét. Olyan gyönyörű lány volt annak ellenére, hogy ember. Egész emberi és vámpír életemben nem éreztem ilyet. Nem tudtam pontosan az érzés nevét, mert egyszerre többet is éreztem. Fájdalmat. Szomjúságot. És ami a legerősebben kínzott erősebben a szomjúságnál, szerelmet. Most, hogy már tudta szerelmes vagyok egy emberbe. Egy emberbe, aki mindjárt meghal. Ezt nem engedhetem! Adtam ki a parancsot magamnak. Óvatosan felemeltem nehogy megsérüljön, majd villámgyorsan először úszni, majd futni kezdtem vele. Nem voltunk nagyon messze Volterrától, mégis olyan volt mintha már évek ót futnék. Végre odaértünk. A trónterem felé vettem az irányt. Olyan erővel rontottam be, hogy az egyik ajtó kirepült a helyéről. - Mi ez a nagy sietség? – kérdezte Aro. – Kit hoztál nekünk? - Ő egy lány – úgy mondtam mintha nem lenne magától érthető. –, a tengerben találtam és, és szeretném, ha átváltoztatnád. Aro eltűnődött a dolgon, majd Caius-ra és Marcus-ra nézett, akik csak egy-egy bólintással jelezték, hogy részükről rendben van a dolog. Aro azonban még nem adott semmiféle jelet, hogy meg tenné-e nekem azt az óriási szívességet. Felém nyújtotta a kezét. Ne, már megint az agyamban akar turkálni! Vonakodva odanyújtottam a kezemet. Hallottam, hagy a lány szíve egyre lassabban és lassabban ver. Újra átéltem azt a pillanatot, amikor megtaláltam és az érzések, amelyeket akkor éreztem újra felelevenültek bennem és egyre erősebbek is lettek. - Hát rendben most, hogy éreztem azt, amit te megteszem neked, Alec – engedte el a kezem Aro. A lány fölé hajolt, de még mielőtt megharapta volna a kezét az arcára tette. Most komolyan a gondolataiban akar olvasni? Egyre idegesebb lettem és már azt hittem, hogy én magam fogom megtenni, de ezt az ötletet hamar elvetettem, mert tudtam, hogy ha megpróbálnám, akkor biztosan megölném. Végre elérkezett a várva várt pillanat. Elkezdődött az átváltozása. Aro megharapta. - Köszönöm! – félig meddig meghajoltam előtte, de ő nem figyelt rám. Hosszú csend állt be a teremben. - Mit láttál a gondolataiban, Aro? – törtem meg a már kínossá vált csendet. - Semmi. Adta meg az egyszerű választ. - Sohasem találkoztam, még olyannal, aki immunis lett volna a képességemre – folytatta. – Azt hiszem sokkal értékesebb lesz a számunkra, mint azt gondoltam volna. Nem igazán érdekelt amit Aro mondott csakis az érdekelt, hogy a lány biztonságban átváltozzon. A karjaimba kaptam és elindultam a szobám felé. Azt akartam, hogy amikor magához tér akkor én legyek az első, akit meglát. Lefektettem az ágyamra én pedig mellé ültem egy székre. Hallgattam, ahogy a szíve rendszertelenül kalapál és csak vártam, hogy vége legyen az átváltozásának.
(Alice szemszöge)
Mind nagyon aggódtunk amiatt, hogy Bella olaszországba megy nagyarlni különös azért is, mert Volterra közelében szállnak meg. Próbáltuk lebeszélni a nyaralásról, de azt mondta, hogy még annyi időt szeretne az apjával tölteni az átváltozása előtt amennyit csak tud. Az óta, hogy elindulnak folyamatosan figyeltem a jövőjét, mert őt ismerve biztos, hogy szenved pár kisebb nagyobb sérülést. A hazautazásuk előtti napon még jobban figyeltem, mert az útiterv szerint, amit Bella apja készített ma hegyet fognak másznak. Délutánra végre megnyugodtam, mert eddig nem láttam semmit ám egyszer csak bevillant egy kép, amin Bella lezuhan egy hatalmas nagy hegy csúcsáról és meghal. - NEEEEEEEEEEEEEEEEE – üvöltöttem torkom szakadtából, mire mindenki felrohant a szobámba és Edwardon kívül (mert ő már látta a gondolataimban a látomásom) mindenki azt kérdezgette, hogy mi történt. Mindenki nagyon szomorú lett még Rose is sírni kezdett. Nekem azonban időm sem volt s szomorúság gondolatár, mert egy újabb látomás került a szemem elé. Ezúttal Edwardról szólt a látomás. Láttam amint halálra éhezteti magát és nyilvánosan gyilkol embereket, hogy a Volturi megölje. - Emmett, menj Ed után! – adtam ki a parancsot. – Meg akarja öletni magát a Volturival!
|