Már legalább egy hete vagyok Carllisle-lal és a fiával. Ez idő alatt nem igazán sikerült még teljesen megnyílnom előttük, habár, mint megtudtam, Edward előtt az összes gondolatom, ami épp átsuhan a fejemen, nyitott könyv, mivel gondolatolvasó. Mégis annyira jólnevelt, hogy sosem jegyzi meg, ha egy komorabb gondolat suhan át az agyamon, és mindig szívesen segít, bármit is kérjek.

- Ezt hallottam ám –  mondta. És még humorérzéke is van. Pontosan olyan, mint amilyennek mindig is elképzeltem a fiamat. Biztos vagyok benne, hogy ezt is hallotta, de nem akart szólni semmit. Legalábbis Carlisle jelenlétében nem.

Az új életemben minden egyszerre volt hihetetlen, káprázatos és gyönyörű. Nem felejtettem el, miért akartam leugrani a szikláról, de velük valahogy boldog voltam. Annyira, amennyire egy gyászoló anya képes boldog lenni. Bár nem tudtak adni nekem női ruhákat, mellettük nem is éreztem szükségét a luxusnak, bár saját bevallásuk szerint rengeteg pénz áll a rendelkezésükre, amit szívesen megosztanának velem. Ugyanakkor tisztelték bennem a nőt, meghagyták nekem a magánszférámat, és mindig udvariasak voltak. Ez is nagyon szokatlan volt. A férfiak mindig csak úgy törődtek velem, mintha egy koszos rongy lennék, semmi több. Egészen mostanáig. Már szinte zavarbaejtő a kedvességük. Fogom tudni ezt egyszer meghálálni? Kötve hiszem. Nekem nincs semmim, amit hálám jeléül odaadhatnék nekik. Mindenemet magam mögött hagytam, amikor meghoztam végzetes döntésemet. Azért sajnáltam, hogy csak úgy, köszönés nélkül otthagytam a legjobb barátnőmet. De ugyan mit mondhattam volna? Hogy szeretlek, de megyek, és öngyilkos leszek? Ha tudta volna, mire készülök, ha elköszöntem volna, azzal csak az ő fájdalmát fokoztam volna.

- Elmegyek dolgozni, majd jövök a műszak végén – köszönt el az én külön bejáratú gyógyítóm. Rengeteget segít, hogy megszokjam az új helyzetet. Az égés a torkomban még mindig elég erős volt, de már korántsem annyira, mint egy héttel korábban. Körülbelül fél órával azután, hogy Carlisle elment dolgozni, Edward kopogtatott az ajtómon.

- Bejöhetek? – kérdezte.

- Hát persze, gyere nyugodtan – Szinte azonnal benyitott, és rögtön le is ült a kanapémra.

- Szeretnék beszélni veled. Azért most, mert tudom a gondolataidból, hogy még nem állsz készen elmondani Carlisle-nak. Én pedig sajnálom, hogy kiolvastam belőled. Én is még csak két éve vagyok vámpír, és még nem jöttem rá, hogyan lehet megszüntetni a gondolatolvasást. Csak arra vagyok kíváncsi, mi történt a fiaddal. Mert bár konkréten sosem gondolsz rá, van egy olyan érzésem, hogy miatta akartál öngyilkos lenni.

- Rendkívül okos vagy. Valóban köze van az öngyilkossági kísérletemhez. Nagyon örültem, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok. – Éreztem, ahogy meg-megbicsaklik a hangom az emlékek felidézésekor. – Az örömömet csak a rendkívül agresszív férjem árnyékolta be. Mindig bántalmazott. Elmenekültem tőle a másod-unokatestvéremhez, aki a legjobb barátnőmet vette feleségül. – Nehéz volt Mariára gondolnom, mert ő  őszintén bízott bennem, és én elárultam. – Ide is utánam jöttek, de én elrejtőztem az erdőben. Miután elmentek, Maria rávett, hogy vállaljak munkát a helyi iskolában. Először nehezen mentem bele, de győzött az, hogy szerettem a gyerekeket. Természetesen csak addig dolgoztam, ameddig az állapotom engedte, majd örömmel vártam a gyermekáldást. Elképesztően boldogan öleltem magamhoz a kisfiamat, aki nagy örömömre rám hasonlított. Mindenféleképp szerettem volna, de ő külön boldoggá tett azzal, hogy olyan volt, mint én. A probléma akkor jött, amikor egyhetes lett. Addig minden reggel, mikor felkeltem, már ott volt mellettem. Aznap nem jött. És Maria azt mondta, bölcsőhalál. – Nem bírtam tovább, zokogni kezdtem. Könnyezni már nem tudtam, de az emlék akkor is nagyon felkavart.

- Nagyon sajnálom, hogy felidéztettem veled – ölelt át Edward. Lenyeltem a sírásomat, és válaszoltam.

- Semmi baj. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, hogy elmondtam valakinek. De még nem fejeztem be.

- Nem muszáj, ha nem akarod - felelte.

- De el akarom mondani. Előbb-utóbb úgyis kiolvasnád a fejemből. Először, mivel nem engedték, hogy öngyilkos legyek, halálra akartam éheztetni magam. De mivel az elég hosszadalmas lett volna, ezért úgy döntöttem, elhitetem a barátnőmmel, hogy élni akarok. Nem akartam becsapni, de úgy éreztem, nincs más választásom. Az első adandó alkalommal azonban kiszöktem a nyitott ablakon, és elindultam keresni valamit, amivel megölhetem magam. Így találtam rá a sziklára, amiről leugrottam. Először, mikor láttam, féltem tőle. Aznap nem. Elég elszántság volt bennem, hogy véget vessek az életemnek. Hiszen nem volt semmim, amiért élhetnék. Igazából, már korábban sem volt, de akkor ez még nem hiányzott. – Örömmel vettem észre, hogy a hangom nem remegett meg, pedig nem kis erőfeszítésembe került, hogy ne sírjam el megint magamat. Edward minden bizonnyal észrevette ezt, de nem akart szólni érte.

- És most boldog vagy? –  tette fel a következő kérdést.

- Igen, amennyire képes vagyok boldog lenni a kisfiam elvesztése után.

- Nem zavar, hogy vámpír lettél?

- Nem, csak furcsa. Annyi minden új még. Például az erő vagy a gyorsaság.

- De miért nem zavar? - Nem akart tolakodó lenni, csak kíváncsi. Persze azonnal meglátta a gondolataimban az okot. – Szóval Carlisle miatt?

- Tizenhat évesen találkoztam vele először. Viszonylag tisztán emlékszem arra a napra, pedig a legtöbb emberi emlékemre homályosan emlékszem. Azért kerültem be a kórházba, mert fára akartam mászni, de rosszul léptem, és leestem. Eltörtem a lábam. Ő látott el a kórházban. Soha előtte, és főleg utána nem bánt velem férfi ilyen gyengéden. Az apám legalább ezerszer az orrom alá dörgölte, hogy fiút szeretett volna. A férjemről meg már elmondtam, mit tett velem.

- Nem éppen a legszebb élet, az biztos.

- És te? Hogyan lettél vámpír?

- Gondolom, hallottál már a spanyolnátháról.

- Igen, ki nem hallott róla?

- Három évvel ezelőtt én is majdnem meghaltam benne. Az édesanyám meg is halt, és nem maradt senkim. De a halálos ágyán is gondoskodni akart rólam. Carlisle elmondta mit kívánt tőle. Azt, hogy mentsen meg engem úgy, ahogy más nem képes rá. Nem tudom biztosan, de szerintem tőle örököltem a gondolatolvasást, és vámpírként erősödött meg bennem. Csak az a baj, hogy néha az őrületbe tudnám kergetni az embereket. Az emberek meg engem. Bár félnek tőlünk valamennyire, egyre inkább a szépet kezdik el látni bennünk, és nem a veszélyforrást. Én elég gyakran járok be a városba, mert iskolába járok, és tudom, hogy egyes emberek illata mennyire csábító tud lenni, míg egyeseké  egy cseppet sem érdekel. Emlékszem, hogy eleinte milyen nehéz volt a közelükben lennem. De Carlisle segített, és biztos vagyok benne, hogy neked is fog segíteni.

- Én szeretnél emberek közelében lenni. De gondolom erre még nincs lehetőségem. Neked mennyi idő  telt?

- Majdnem egy teljes évbe. De, mint mondtam, még így is akadnak nehéz helyzetek. Carlisle legalább kétszáz évig fejlesztette az önuralmát, mire már teljesen immunis lett az embervérre. Persze eleinte neki is akadtak nehézségei, mert senki nem volt, aki segített volna neki. Ennek ellenére egyszer sem bukott el, és én ezt tisztelem benne.

- Szinte ár az apádnak tekinted őt – jelentettem ki. Már nem létező szívemben ismét fellángolt a fájdalom.

- Igen, mert ha úgy vesszük, valamilyen formában az is, mert ő változtatott át.

- Te boldog vagy? –  Fel kellett tennem neki azt a kérdést, amit ő is feltett, és amire én a legnagyobb őszinteséggel feleltem.

- Ha úgy vesszük. Nagyon kötődtem az édesanyámhoz. Az apám meghalt még a spanyolnátha első hullámában, és attól kezdve már csak mi voltunk egymásnak. Bár a kórházban töltött időből kevés dologra emlékszem, hiszen a legtöbbször olyan lázas voltam, hogy nem voltam magamnál, azt tudom, hogy mindig felkelt és engem ápolt, pedig rengetegszer kérleltem arra, hogy törődjön magával is. Először úgy tűnt, hogy én fogok meghalni hamarabb, de az ő állapota hirtelen fordult nagyon rossz irányba. Egymás mellett volt az ágyunk, és én pont akkor ébredtem fel, amikor ő meghalt.

- Nagyon sajnálom –  mondtam. Nem lehetett neki könnyű látni annak a halálát, akit a legjobban szeretett, és aki az egyetlen még élő rokona volt. – Egyébként mi volt az eredeti neved?

- Edward Anthony Masen. Nem voltunk valami befolyásos család Chicagóban, de azért megvolt mindenünk, ami kellett. És te hogy nevezted el a kisfiadat?

- Edwardnak. Nagyon szép kisbaba volt.

- Akkor ez volt a bajod a nevemmel eleinte, igaz? – Először nem tudtam rájönni, honnan tudja ezt, azután beugrott, hogy biztos kiolvasta a gondolataimból.

- Nem volt vele semmi bajom, csak fájt rágondolni, hogy a fiamat is így hívták.

- Én hallom a gondolataidból, hogy nehéz. Nem azt mondom, hogy meg fog szűnni a fájdalom, de egy idő után könnyebb lesz. Bár a kettőnk fájdalma nem igazán ugyanaz, de tudom, mit érzel – mondta, és átölelt. –  Ígérem, és ezt Carlisle nevében is mondom, hogy itt senki sem fog bántani. Mindketten tisztelünk téged. Bár még nem ismerlek eléggé ismerlek, olyan vagy nekem, mintha az anyámat kaptam volna vissza. Neked teljesen anyás a természeted, amivel képes vagy másokat boldoggá tenni.

- Mikor a férjem a világháborúban harcolt, minden nap bejártam az árvaházba, és vittem a gyerekeknek olyan dolgokat, amit nem kaphattak volna meg az árvaház dolgozóitól. Miután hazajött, erre már nem volt lehetőségem, de továbbra is minden nap kaptak nekem hála friss gyümölcsöt és édességet.

- Te nagyon jó vagy, és hiszem, hogy velünk végre boldog leszel. – Ismét  átölelt, ezúttal hosszabban, és úgy ahogy egy fiú szokta az édesanyját. Ez a pillanat volt az új életem eddigi legmeghatóbb élménye.