(Jane szemszöge) 

Miután a Mester elbocsátott minket, megvártam, amíg visszament a szobájába, és  észrevétlenül utána settenkedtem. Ez valóban nem mehet így tovább. Ki kell szabadulnom innen. Ez a Paul teljesen összezavar, és  én nem akarom ezt. Inkább eltűnök egy időre, hogy kitisztulhasson a fejem. Túlságosan is rámenős, és erőszakosan próbál információkat szerezni tőlem. Semmi kedvem hozzá, hogy kielemezzen, és megmondja, hogy ilyen, meg ilyen gyerekkori trauma okozza, és ezért zárkóztam be teljesen a külvilág számára. Süket szövegelés. Hiszen csak annyi a lényeg, hogy minket meg akartak ölni, mi pedig amint lehetett elintéztük az életben maradt ellenséget. Nem kell az esetünket túlmisztifikálni. Vannak itt nálunk sokkal rosszabb múlttal rendelkezők is. Sőt, olyanok is, akiknek még sokkal rosszabb volt az emberi élete. Kín, fájdalom, megaláztatás, a Volturi katonái minden létező emberi kegyetlenséget fel tudnak vonultatni haláluk kapcsán. Csak kevesen voltak közülünk olyan szerencsések, hogy úgymond normális emberi létet éltek. Talán ezért is szeretem azt, ami most vagyok. Nincs kín, nincs fájdalom. Én vagyok maga a hatalom, az erő. Senki nem mer engem bántani, ellenben én most már meg tudom magam védeni. Viszont ez a Paul más. Rajta hiába fog az erőm, mivel ő is képes engem bántani. Még soha nem találkoztam ezelőtt ilyen vámpírral, aki el tudja tanulni mások képességét. Félelmetes az ereje. Sokkal erősebb, mint én, és ezáltal sokkal nagyobb hasznára lehet a családnak, mint én.

• Mester? – kopogtattam be a hálószoba ajtaján.

Még soha életemben nem zavartam itt létem megmentőjét, de ezúttal fontosnak éreztem, hogy beszéljek vele, négyszemközt. Valahogy muszáj az érzelmeimet visszaterelni a megszokott kerékvágásba. Nem szabad összezavarodnom. Nem szabad hagynom, hogy valaki befolyásoljon.

• Gyere be, Jane – válaszolt mentorom azonnal. Én pedig egy szempillantás alatt a szoba közepén álltam, és lehajtott fejjel haraptam be alsó ajkam.
• Mi a baj, gyermekem? – kérdezte Aro már-már atyai szeretettel a hangjában.

Amikor csak ketten voltunk mindig kimutatta az érzéseit. Valamiért szeretett engem, ami számomra érthetetlen volt, hiszen én nem tudtam őt viszont szeretni. Inkább csak tiszteltem, és hálás voltam neki, de érzelmet nem produkáltam.

• Én, nem is tudom… azt hiszem, hogy… szeretnék valami küldetést, ami miatt sokáig el kell hagynom a palotát – motyogtam magam elé.
• Miért, kedvesem? Hiszen te gyűlölöd elhagyni a palotát – döbbent meg a Mester. – Egyébként sem lenne most biztonságos a számodra, és egyikünk számára sem távozni, hiszen a Hold gyermekei egyre közelebb vannak a kastélyhoz. Tudom, hogy még soha nem büntettelek meg, de te sem ellenszegültél ezelőtt. Ez a Paul, akinek megjegyzem, nem nagyon tetszik a stílusa, valamit kiváltott belőled, ami még nem döntöttem el, hogy jó vagy rossz a számodra. Mi történik veled, Jane? – nyújtotta felém a kezét. Én pedig engedelmesen belecsúsztattam a tenyeremet az övébe. Percekig álltunk mozdulatlanul majd Mesterem halványan elmosolyodott, és rám nézett. – Lehetséges lenne, hogy ennyi idő után érdeklődsz egy férfi iránt?
• Nem, Mester – vágtam rá gondolkodás nélkül. Én legfeljebb majd megőrülök mellette a dühtől, de nem a tomboló vágytól. Az az idegesítő, idióta, a tömlöcbe is miatta kerültem.
• Lám-lám – kacagott fel a Mester. Észre sem vettem, hogy még mindig fogja a kezemet. Vagy megint? Az hiszem, hogy nagyon elkalandoztak a gondolataim. – Én azt hiszem, hogy valami számomra is érthetetlen oknál fogva kedveled ezt a félvért.
• Miért kedvelném? Hiszen állandóan zaklat és molesztál, beszélgetni akar, és… á – tört fel belőlem minden felgyülemlett érzésem.
• Tehát próbál ismerkedni, és törődni veled? Ez érdekes… - mondta elgondolkozva.
• Örülök, hogy érdekesnek találja, hogy így bánik velem, de én nem kérek belőle. Nem lehetne, hogy mégis kapjak valami küldetést, ami messze van tőle? – néztem rá könyörgőn.
• Sajnálom, gyermekem, de most nem engedhetlek el, mert veszélyes. Még a számodra is. Akármilyen erős is vagy egymagad, egy akkora vérfarkas falkával, ami közeleg az informátoraim szerint, még te sem bírsz el – mondta határozottan.
• Értem, Mester – sóhajtottam fel csalódottan. Majd éppen távozni készültem a szobából, amikor előttem termett.
• A hasznunkra is fordíthatnád a rajongását – vigyorodott el mentorom.
• Én nem értem… - néztem rá döbbenten.
• Hogyha beléd szeret az talán neked is jó lehetne, a családnak pedig mindenképpen. Egy nő sok mindent elérhet a férfiakkal szemben. Egy kapcsolatban a férfi szabad akarata könnyedén háttérbe szorul, hogyha a nő ügyes, és tudja, hogy mit hogyan mondjon, vagy tegyen. Megpróbálhatnád Pault beilleszteni a családunkba, hogy hű legyen hozzád, és általad a palotához is – magyarázta lelkesen.
• Én nem akarom, hogy közöm legyen hozzá. Bocsásson meg, Mester, de ezt nem kérheti tőlem – néztem rá kétségbeesetten.
• Nem is kértem, és nem is fogom megparancsolni. Hagyom, hogy logikusan átgondolt a dolgot, és te is rá fogsz jönni, hogy ez nem csak a család érdeke. Egész létedben bezárkóztál a saját kis világodba, Paul elkezdett kirángatni belőle. Talán jó lenne neked egy társ. Jóformán csak velem és a bátyáddal beszélsz, meg néha Caius utasításaira hallgatsz, hogyha kölcsönadlak neki. Egyértelműen nem élsz normális életet, amikor szabad időd van. Még én is visszavonulok néha a feleségemmel, mert szükségem van egy kis nyugalomra, békére, amit csak ő tud nekem megadni.
• Értem, Mester – bólintottam rá. – Viszont azt kétlem, hogy Paul bennem békét tudna teremteni. Leginkább csak a haragomat szítja huszonnégy órában, és ez nekem nem kifejezetten esik jól. Sőt. Nem akarom, hogy a közelemben legyen – mondtam határozottan.
• Legyen, ahogy akarod, Jane. Kényszeríteni nem foglak, hiszen nem lenne értelme. Paul így is, úgy is marad az édesanyja miatt, mert nála jobban senkit nem szeret, de gondolkozz el azon, amit mondtam. Nem mindig a gyengeség jele feltétlenül, hogyha kötődsz valakihez.
• Értem, Mester, elgondolkozom rajta, de nem ígérem, hogy hirtelen érzelemkitörésben lesz részem, és beleszeretek abba férfiba, aki megszégyenített szinte az egész család előtt – morogtam magam elé. Még legyek hálás, amiért mindenki a hátam mögött rajtam nevet?
• Én nem tudok róla, hogy egy szemernyit is csökkent volna a tekintélyed. Pedig az ilyesminek hamar híre megy a kastélyban – gondolkozott el. – Biztos lehetsz benne, hogy senki nem hallott olyasmiről, hogy csökkent volna a tekintélyed közöttünk.
• Az meg hogy lehet? Hiszen többen is látták, ahogy Paul legyőzött engem. Alulmaradtam, létezésemben először voltam gyengébb, ráadásul egy olyan férfi miatt, aki még csak nem is tisztavérű vámpír, hanem egy félvér korcs, akit Demetri szenvedélye hívott életre. Azt hittem, hogy napok óta a szégyenemtől hangos az otthonom – hajtottam le a fejem megszégyenülten.
• A vereség nem mindig szégyen. Tanulhatsz is belőle. Kiismered a saját gyenge pontjaidat, és erősíthetsz rajtuk. Talán csak azért zavarodtál össze, mert még soha senki nem volt erősebb, vagy rafináltabb nálad. Hidd el, hogy képes vagy legyőzni Pault és a félelmeidet, csak ki kell ismerned őt.
• Megint oda jutottunk, hogy nem úszom meg a Paullal való találkozást – sóhajtottam fel kétségbeesetten.
• Lazíts egy kicsit, Jane. Gondold át, hogy mit akarsz. Kapsz tőlem három napot, amit egyedül tölthetsz a szobádban. Hogyha kívánod, még testőröket is állítok az ajtó elé, hogy senki ne jusson be hozzád – ajánlotta nagylelkűen.
• Köszönöm, Mester – hajoltam meg mélyen. – Azt hiszem, hogy azt most nagyon jó lenne.
• Rendben, Jane. Akkor menj, és zárkózz be. Alec, és Félix az ajtód előtt fog állni, ameddig csak kívánod – tette a vállamra a kezét.
• Mester – hajoltam meg még egyszer. Majd azonnal a szobámba siettem, ahol már Alec és Félix is várt rám.
• Hogy kerültetek ide ilyen gyorsan? – döbbentem meg. Hiszen nem hallhatták a beszélgetésünket.
• Nos, fogalmazzunk úgy, hogy a Mester elég jól ismer téged, és már tudta, hogy mit szeretnél, amikor kijöttetek a tömlöcből, és kiolvasta a gondolataidat – válaszolta Alec egyszerűen. - Minden a forgatókönyv szerint zajlott, amit ő tervezett. Talán túl jól ismer téged.
• Azt is tudjátok, hogy mi miért történik? – kérdeztem keserűen.
• Nem, a Mester azt mondta, hogy nem tartozik ránk a dolog – mondta Alec határozottan. – Jól vagy, húgom? Furcsán viselkedsz az elmúlt néhány napban.
• Persze, jól vagyok, csak szerettem volna egy kicsit elutazni gondolkozni, de ezt most nem tehetem meg a Hold gyermekei miatt, ezért a Mester engedélyezte, hogy a palotán belül lelhessek nyugalomra.
• Értem – bólintott rá Alec. Szerencsére sosem volt az a kérdezősködős típus, amit most egyáltalán nem bántam. – Ez esetben senki sem fog zavarni, a szavamat adom – mondta komolyan. - Jut eszembe, kaptál új ajtót az incidens óta – fűzte hozzá mosolyogva. Tényleg, el is felejtettem, hogy nem tudtam bejönni a szobámba „Mr. Ki, ha én nem” miatt.
• Köszönöm Alec, és Félix, hogy őrzitek az ajtómat – mosolyogtam rájuk. Majd bementem a szobámba, és lefeküdtem az ágyamra. Sok mindent át kell gondolnom, és ez valóban egyedül a legkönnyebb.
• Mosolygott – hallottam meg Félix döbbent hangját. – Mármint úgy mosolygott, hogy nem kínzott meg senkit. Te is láttad?
• Igen, döbbenetes – válaszolta fivérem.

Tényleg ennyire szörnyű vagyok? Mármint, hogy mindenkinek oka van ennyire rettegni tőlem? Na jó, nem erényem a kedvesség, de azért ennyire nem lehetek kíméletlen sem. Látnom kéne magam mások szemével is, azt hiszem, hogy akkor könnyebb lenne kiismerni saját magamat.

• Nem mehetsz be, a Mester megtiltotta, hogy bárki is zavarja a testvéremet – mondta Alec határozottan.
• Bocsi, srácok, de én most fogok bemenni hozzá – hallottam meg Paul hangját.

Mire ösztönös morgás szakadt fel a torkomból. Hát nem képes megérteni, hogy kívül tágasabb a számára? Annyira nem bonyolult. A kastély elég nagy hozzá, hogy ne kelljen találkoznunk csak a trónteremben. Az bőven elég lesz. Miért kell állandóan ellenszegülnie?

• Tűnj el innen, Paul – dörrentem rá, amikor kinyílt az ajtóm. – Nem vagyok rád kíváncsi. Megmondtam, hogy képesek leszünk élni egymás mellett, de csak kellő távolságból. Ennyi. Nem kell túlbonyolítani a dolgokat. Engedéllyel zárkóztam be, és neked semmi keresnivalód itt.
• Mitől félsz, Jane? – lépett beljebb, majd becsukta az ajtót, és ráfordította a kulcsot.
• Semmitől nem félek, csak azt akarom, hogy mindenki hagyjon békén – morogtam rá. Majd kivillantottam a fogaimat is. – Egyébként pedig, ameddig dobog a szíved, addig még kiszívhatom a véredet – fűztem még hozzá. Valószínűleg nagyon finom lenne, mert elképesztően kellemes, édes aromája van. Még nem éreztem ehhez hasonlót.
• Csak nem érzelem suhant át az arcodon? – kérdezte elégedetten vigyorogva.
• Érzelem? Nem hiszem. Inkább vérszomj – nyaltam meg a szám szélét. Hm… kéne egy kis nasi. Mintha ezer éve nem ittam volna, pedig még csak néhány napja annak, hogy Heidi meghozta az ennivalót, és ittunk. Nem szoktam ennyire mohó lenni.
• Te kívánod a vérem? – nézett rám kérdőn. – De hát az én illatom majdnem olyan, mint egy vámpíré, ha csak… oh – suhant át az arcán a felismerés.
• Mi van? Vámpír vagyok, a te szíved pedig dobog – néztem rá értetlenül. – Ez nem bonyolult. Van véred, és részben ember vagy, úgyhogy biztosan finom lehetsz. Szóval, hogyha életben akarsz maradni, akkor hagyd el a szobámat.
• Hogyhogy eddig nem vonzott a vérem? – kérdezte kíváncsian.
• Nem tudom. Talán eddig nem voltam szomjas. Nem leszek azonnal az, miután megejtjük az ivást, de azóta eltelt néhány nap, és nem vagyok emberekhez szokva huzamosabb ideig.
• Vagy csak végre beismerted, hogy kedvelsz engem, és ez talán azért van, mert én vagyok az énekesed, vagy talán az elbűvölő stílusom miatt van, de a lényeg az, hogy akarsz engem, csak félsz a kapcsolattól. Nem mersz magadhoz engedni senkit a testvéreden és a Mesteren kívül – mondta határozottan.
• Szerintem inkább annyi az indok, amit mondtam. Tetszik a véred illata, mert nem bírok összezárva lenni emberekkel.
• Oké, akkor hidd ezt – rántotta meg a vállát.

Majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik babzsák fotelemben. Imádom a babzsák foteleket. Egyáltalán nem illik ide, a palota hangulatához, de annyira megtetszettek. Még egy kiküldetés alkalmával láttam meg, amint a velem nagyjából egykorú lányok mind ilyenekben ültek, és élvezték, hogy a fotel felveszi a formájukat, és kényelembe tudták helyezni magukat rajta. Kíváncsiságból hozattam egyet, és miután bevált egy egész kis garnitúrát hozattam magamnak. Alec szerint is mókásak ezek a bútorok. Sok örömet leltem már bennük.

• Nahát, ez tök jó – vigyorodott el Paul. – Még sosem ültem ilyen izgága fotelben, de nagyon tuti. Hol lehet ilyet szerezni? Én is akarok egy tucatot a szobámba. Van több méretben is? – dőlt el kacagva a fotelemmel.
• Igen, sokféle van belőle, de nagyon egyszerű, informálódj a babzsák fotelekről és szerezz magadnak. Sőt, akár elkezdhetnéd most is – ajánlottam a lehetőséget.
• Oh, milyen vendégszerető vagy. Komolyan mondom, hogy kedvem támadt az elkövetkezendő három napot veled tölteni. Csak ne marasztalnál ennyire – forgatta meg a szemeit.
• Ha nem tetszik, amit nyújthatok, akkor akár távozhatsz is – rántottam meg a vállam. Mindkettőnknek jobb lenne.
• De tetszik. Szeretem az olyan nőket, akikben van spiritusz, benned pedig akad jócskán. Még egy nőt sem láttam, aki ilyen határozottan ellenállt volna egy férfi közeledésének. Még engem is kedveltek néhányan, amíg meg nem tudták, hogy mi vagyok – mondta hanyagul.
• Te fűnek-fának elmondtad, hogy mi vagy? – kerekedtek ki a szemeim. – Még te sem lehetsz ennyire hülye.
• Nyugi, az emberi nőknek nem mondtam meg az igazságot, de vámpíroknak igen, akik a hasukat fogva röhögtek rajtam, napokon át. Hidd el, felemelő érzés volt – mondta ironikusan. – Ha hiszed, ha nem, van bennünk közös, Jane. Egyikünknek sem volt egyszerű élete.
• Neked van egy édesanyád, aki szeret téged – mondtam dühösen.
• Neked pedig van egy testvéred, aki szeret téged – válaszolta higgadtan. – Na, most, hogy tisztáztuk a családi állapotokat ugorhatunk.
• Ugorhatunk? Ezt meg, hogy a fenébe érted? Néha nem igazán értem, hogy mit beszélsz – ráztam meg a fejem.
• Oké, régimódian ez annyit tesz, hogy ezt megbeszéltük, lépjünk tovább. Vagy kiveséztük. A beszélgetés ezen része, lezárult… – kezdett el szinonimákat gyártani.
• Oké, felfogtam – állítottam le gyorsan.
• Mondd csak, szórakoztál már valaha? – kérdezte kíváncsian.
• Hát persze, egyfolytában szórakozom a küldetések alatt – vágtam rá azonnal. Hatalmat fitogtatok, megfélemlítek, stb… Szórakozom, miközben a feladatomat végzem, és ez a lényeg.
• Oké, akkor máshogy teszem fel a kérdést. Voltál már moziban, táncolni, vagy csak kiugrottál valaha vacsizni?
• Nem tudok táncolni, nem tudom mi az a mozi, de nem is érdekel, és miért mennék ki vacsizni, amikor házhoz jön az élelem?
• Nem tudod, hogy mi az a mozi? Ezt még én is tudom. Néha anyával belógtunk egy-egy filmre, hogy lazítsunk. Nagyon jó mulatság – vigyorodott el.
• Mitől jó mulatság? – lettem kíváncsi.
• Nem jártál emberkorodban, mondjuk színházba? – kérdezte kíváncsian.
• Nem tudom, nem emlékszem – rántottam meg a vállam.
• Várj csak, vannak itt tv-k, az én szobámban is van. Nem szoktál tévézni?
• Minek tévéznék? Arra nekem nincs időm – szusszantottam fel mérgesen.
• Miért ne lenne időd? Mit csinálsz, amikor a szobádban vagy? – kérdezte kíváncsian. – Oké, nem tévézel ez nyilvánvaló, mert nincs készüléked.
• Olvasok. Van itt egy csomó remek könyv – motyogtam magam elé.
• Oh, és mik azok a remek könyvek? – csillantak fel a szemei.
• Hát az én könyveim – rántottam meg a vállam.
• Ezt értem, de hol vannak? Egyet sem látok – fordult körbe a szobában.
• Hol van Félix és Alec? – tereltem a témát.
• Az ajtód előtt, csak pihennek egy kicsit. Viszont térjünk vissza a lényegre. Szóval, hol vannak azok a remek könyvek?
• Teljesen mindegy, hogy hol vannak, az enyémek, és nem kell, hogy te is lásd őket – mondtam idegesen. Miért hoztam fel egyáltalán ezt a könyv dolgot?
• Oké, nem kötelező, csak érdekelt mit olvasol – emelte maga elé védekezően a kezeit. – Nekem Alexander Dumas a kedvencem.
• Hm… A három testőr – sóhajtottam fel.
• Hű, csak nem te is szereted? – kérdezte mosolyogva.
• Nagyon, mindig is az volt a kedvencem. Nem tudom megunni.
• Nem gondoltam volna, hogy ilyesmit olvasol. Valami misztikusabb, horrorosabb dolgot képzeltem el hozzád – döbbent meg.
• Miért? Én nem szerethetem az összetartozást, és a harcot az igazságért? – kérdeztem sértetten.
• Dehogynem, csak megleptél. Talán több a közös bennünk, mint hittem volna. Mit szólnál hozzá, hogyha három nap múlva, amikor lejár a gondolkodási időd találkoznánk? Mutatnék valamit. Kérlek, csak három órát kérek a létezésedből.
• Rendben – sóhajtottam fel. Úgysem fog addig békén hagyni.
• Köszönöm – mondta őszinte hálával. – Akkor érted jövök három nap múlva. Öltözz fel kényelmesen – nézett végig jelentőségteljesen a köpenyemen.
• A piros köpenyt csak Szent Marcus napján vehetjük fel – tiltakoztam hevesen.
• Uh… na jó, majd valamelyik lány elmagyarázza, hogy mi a kényelmesen – emelte égnek a szemeit. – Mentem, szia – kacsintott rám. Majd egy szempillantás alatt eltűnt.