(Jane szemszöge) 

Rövid volt ez a három nap. Még csak most kezdtem bele igazán az elmélkedésbe, és mire eljutottam a hogyanokhoz és a miértekhez, már nyílt is az ajtóm, és a bátyám lépett be rajta.

• Nos, jutottál valamire, Jane? – kérdezte kíváncsian.
• Mivel kapcsolatban? – néztem rá döbbenten. Csak a Mesterrel beszéltem arról, hogy mi a gondom.
• Azzal kapcsolatban, amiért bezárkóztál – mosolyodott el. – Nem jellemző rád, hogy homokba dugd a fejedet.
• Nem dugtam homokba a fejemet – háborodtam fel.

Én nem vagyok gyáva, soha nem is voltam az. Hogy feltételezhet rólam egyáltalán csak ilyesmit is a testvérem? Pontosan tudja, hogy nehezen nyitok a külvilág felé, úgyhogy semmi kedvem a kötözködéshez.

• Jól van, értem, nyugi. A Mester a szobájában vár, és azt kéri, hogy ezeket vedd fel – nyújtott át nekem egy csomagot Alec.
• Öt perc múlva ott leszek – válaszoltam. Mire bátyám már el is tűnt a szobámból.

Kinyitottam a szatyrot, és legnagyobb megdöbbenésemre egy harisnya, egy farmer miniszoknya, egy vörös trikó, egy fekete csizma, és egy farmerdzseki volt benne, ráadásként pedig még három pár kontaktlencse, olyan színnel, amit Heidi is viselni szokott. Talán mégis kiküldetésre kell mennem? Bár úgy lenne. Jó lenne még egy kicsit egyedül lenni. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, majd visszavettem még a köpenyemet, és sietve indultam meg a Mesteremhez. Amikor beléptem azonban meglepő látvány fogadott. Megmentőmön kívül, bosszantóm, Paul is ott volt, és vigyorogva nézett rám. Kérdőn tekintettem rá a mentoromra, aki csak elmosolyodott, és egy kényelmes fotelhez invitált.

• Foglalj helyet, kedvesem, és azonnal mindent elmagyarázunk – kezdte vészjóslóan. Elmagyarázunk? Mióta van ennyire jóban a félvérrel? – Szóval, jutottál valamire, Jane? – kérdezte kíváncsian, és a kezét felém nyújtotta. Én pedig már reflexszerűen csúsztattam a tenyeremet az övébe. – Még mindig elég zavarosak a gondolataid – mosolyodott el. – Bár erre nyilván Paul is erősen rásegített az engedély nélküli látogatásával.
• Már mondtam, hogy sajnálom, Mester – forgatta meg a szemeit.
• Tudom, de még egy ideig az orrod alá fogom dörgölni, az biztos. Itt kénytelen leszel betartani a parancsokat. Még akkor is, hogyha nem tetszik neked a helyzet – mondta komolyan Aro.
• Igen, tudom. Viszont most már válaszolnál a kérdésre, Mester? Megkapom a kért eltávozást? – csillantak fel Paul szemei.
• Igen, megkapjátok, mert ez mindkettőtök és a Volturi érdeke is. Két nap múlva a trónteremben várlak benneteket este kilenckor, sötétedés után már könnyedén haza tudtok jönni – adta ki az utasítást.
• Igenis, Mester – pattant fel Paul. Majd mélyen meghajolt Aro előtt. Azután pedig előttem termett, és egyik kezével kézen fogott, a másikkal pedig kilazította a köpenyemet, és a fotelre dobta. – Erre nem lesz szükséged, Jane – vigyorgott rám.
• Mi folyik itt, Uram? – fordultam a Mesterhez segélykérően.
• Paul kért a számotokra két nap eltávozást, amely idő alatt itt maradtok a városban, de betartjátok a szabályokat, és nem vadásztok a határainkon belül, és nem feditek fel a titkot, de ezen túl bármit tehettek, ami csak jól esik – válaszolta a Mester.
• De én… köszönöm, de inkább itt maradnék, esetleg szükséged lehet rám a Hold gyermekei miatt. Mi van, hogyha akkor támadnak, amikor nem vagyok itt?
• Akkor Alec itt lesz, és elveszi az érzékeiket, Sam pedig megnyugtatja őket. Neked is szükséged van feltöltődésre, gyermekem. Menj, és ahogy Paul mondta „rúgjatok ki a hámból”, bár fogalmam sincs, hogy ez mit jelent, de elvileg egyik törvényünket sem szegitek meg vele.
• Pf… tartanom kell egy gyorstalpalót normális emberi nyelvből. Tudjátok a szleng sokat fejlődött néhány évszázad alatt – szusszantott fel Paul. – Jó lesz, hogyha majd nem kell non-stop fordítanom saját magam. Te is kinézel kisanyám tizenhatnak, és úgy beszélsz, mint egy kétszáz éves nőszemély.
• Talán, mert egy más korban éltem eredetileg – morogtam rá. – Tudod, akkoriban még a férfiak kifinomultak voltak, és nem ilyen pernahajderek, mint amilyen te is vagy.
• Pernahajder? Ez tök aranyos – hahotázott Paul. – A köcsög, vagy barom ma sokkal népszerűbb kifejezés.
• Miért mondanék neked ilyet? Az egyik egy népművészeti cserépedény, a másik pedig egy haszonállat, egyik kifejezés sem illik rád – néztem rá csodálkozva. Tényleg nem értem csak minden harmadik mondatát.
• Rendben, elismerem, hogy igazad van, muszáj egy kicsit kiszabadulnia innen – mondta a Mester komolyan. – Akkor két nap múlva… és Jane, tényleg próbáld meg egy kicsit elengedni magad. Eddig nem hittem az új tagunknak, de igaza van, túlságosan feladatorientált vagy, ami dicséretes, de egy ponton túl be fogsz kattanni ettől. Már az is csoda, hogy ilyen sokáig bírtad ép elmével.
• Köszönjük, Mester – hajolt meg Paul mélyen. Majd karon ragadott, és húzni kezdett a palota kijárata felé. – Gyere, Jane, nagyon tuti kis buliba viszlek. Csak bízd rám magad. Eddig csak belógni tudtam az olyan helyekre, ahol most fizető vendégek leszünk, hála a családunknak. Olyan élményekben lesz részed, hogy vissza se akarsz majd jönni – lelkendezett Paul megállíthatatlanul.
• Ezt nehezen tudom elképzelni – fintorodtam el. – Egyébként mióta lettél te is, „talpnyaló”, ahogy eddig fogalmaztál? – kérdeztem kíváncsian.
• Kifizetődő, hogyha szót fogad az ember, illetve félvér – kacsintott rám pimaszul.
• Egyébként arról volt szó, hogy adjak neked három órát a létezésemből, és nem két napot. Kétnapnyi szórakozási időm nincs – mondtam ellentmondást nem tűrve.
• A Volturi megengedhet neked ennyi pihenést ilyen hosszú folyamatos szolgálat után, egyébként pedig parancsba kaptad, hogy velem jössz. Úgyhogy kénytelen leszel élvezni ezt a két napot – vágott vissza, miközben a szemei elhomályosultak. – Karoljon belém, hölgyem – nyújtotta a karját, én pedig szó szerint nem tudtam ellenállni a szavainak. Mi történik velem? Nem volt sok időm gondolkodni, mert már el is indultam a kijárat felé, amerre Paul vezetett. Használja rajtam a képességét, ez biztos. Különben képes lennék ellenállni. – Sajnálom, Jane. Amint kivittelek a kastélyból visszakapod az irányítást a tested felett, de ha nem megy szép szóval, akkor kénytelen vagyok rásegíteni a dologra.
• Semmit sem kell tenned – sziszegtem.
• Dehogynem, enyém a megtiszteltetés, hogy bevezesselek a huszonegyedik századba – húzta ki magát büszkén.
• Talán nem vagyok elég laza ehhez a századhoz – morogtam.
• Nyugi már, élvezni fogod, garantálom – simítottam a derekára a kezem.
• Ne bizalmaskodj velem, és főleg ne fogdoss. Veled megyek, mert most ez a dolgom, de élveznem nem muszáj – mondtam határozottan.
• Karót nyelt vagy, cicám. Hát ez nem lesz egyszerű. Sebaj, akkor egy romantikus vacsorával indítunk a városon kívül, talán egy kis kínzástól majd felengedsz. Ne félj, a Mester tud az én kis túszomról. Tegnap fogtam, kifejezetten a te számodra. Élvezni fogod, ne félj – mondta magabiztosan. – Még egy perc, és ott vagyunk – mondta mikor kiértünk a Volterra melletti erdőbe. Három… kettő… egy – számolt vissza, majd megláttam egy középkorú férfit, aki egy fához volt kötözve. A jelek szerint valaki már megverte. Valószínűleg Paul, de néhány lila foltot leszámítva a férfi kifogástalan állapotban volt. – Erőszaktevő, ráadásul megcsonkította a fiatal lányok testét, miután végzett velük. Napokig kínozta őket, és csak azután vetett véget a szenvedéseinek. Gondoltam, hogy megadhatnád neki az elégtételt. A lányok olyan tizenöt, tizenhat évesek voltak – sziszegte Paul dühösen. Rajtam pedig szintén úrrá lett a düh.
• Engedj el, majd én elintézem – morogtam fel.
• Tudtam, hogy ezt élvezni fogod – vigyorodott el elégedetten.

A következő  pillanatban pedig, amikor visszakaptam az irányítást a testem felett, rámosolyogtam a rettegő férfira, aki erre nyüszíteni kezdett. Elégedetten figyeltem, ahogy egyre jobban gyengül a kíntól, amit rábocsájtok. Már a végkimerülés, és az őrület határán állt, amikor abbahagytam a kínzását.

• A vacsora tálalva van – mosolyogtam Paulra.

Majd a férfi felé lendültem, és azonnal rávetettem magam az artériájára, ahogy az útitársam is. Gyorsan elintéztük azt a férget, és én elégedetten néztem, ahogy Paul egy szempillantás alatt elintézte a nyomainkat.

• Na, ugye, hogy tetszett? – kérdezte, miután végzett, és látta az elégedett mosolyomat.
• Elismerem, hogy ez nem volt rossz – mondtam közömbösen. Vagy legalábbis próbáltam közömbös lenni, de igazából még talán sosem élveztem ennyire a táplálkozást.
• Remek, akkor jöhet a programunk második fázisa – csapta össze a tenyerét. – Most, hogy már ettél, éhes biztosan nem lehetsz, vagyis szomjas, úgyhogy most emberek közé megyünk, ne aggódj, hogyha bármi baj lenne kilátásban, akkor majd én visszatartalak – simított végig a karomon. Majd kérdő tekintettel nyújtotta felém a karját. – Szabad? – kérdezte ártatlanul.
• Legyen, ha már úgyis parancsba kaptam – sóhajtottam fel.

Ezután pedig elfogadtam a felajánlott kart. Fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, de végül is, megismerhetem egy kicsit jobban a mai környezetet. Úgysem igazán foglalkoztam még az olyan vívmányokkal, mint a tv, vagy a filmek. Egyáltalán nem is gondoltam másra, csak az olvasásra, azt mindig is szerettem. Paul kényelmesen sétálva vezetett vissza a városba, ahol végül egy hatalmas épület előtt álltunk meg. Az volt ráírva, hogy „Művész mozi”. Még nem is láttam ezelőtt ezt az épületet szerintem.

• Gyere, már a jegyünk is megvan, úgyhogy csak be kell ülnünk a filmre – mosolyodott el. – Ezt imádni fogod – fűzte még hozzá.

Csak ketten voltunk a teremben. A leghátsó sor közepén ültünk le, és én kíváncsian vártam létezésem első mozi élményét. A lélegzetem is elakadt, amikor megláttam az első képsort. A három muskétás, méghozzá a Walt Disney kiadásában. Legalább róluk már hallottam. Elég népszerűek szerte a világon. Megbabonázva néztem az elinduló képsorokat, és szinte még levegőt sem vettem néhány jelenet közben. Annyira élethű volt, és tökéletes, ahogy a színészek vászonra vitték ezt a klasszikus történtet, de valahogy mégis finomabb, itt-ott megcenzúrázták az alaptörténetet, és átalakították, hogy szinte tökéletesen boldog legyen az egész. Igazi happy end. Vajon miért tetszik itt ennyire, amikor pontosan tudom, hogy az életben semmi sem sikerülhet ennyire tökéletesen? Különös. Valahogy bele tudom élni magam a színészek által nyújtott tökéletes világba, de mégis idegen. Akarom is, hogy létezzen egy ilyen valóság, meg nem is. Furcsa dolog ez a filmszínház, de roppant elgondolkodtató. Már éppen készültem felállni, és kimenni a teremből, amikor Paul hirtelen megfogta a kezem, és visszahúzott maga mellé.

• Ne siess annyira, van itt még valami, amit a vásznon is látnod kell – suttogta a fülembe. Én pedig boldogan ültem vissza mellé, és vártam az új élményt.
• Uramisten – sikkantottam fel, amikor megláttam, hogy a Notebook kezdődik el a vásznon. Az egyik nagy kedvencem Dumas után. Vajon Paul honnan tudta meg, hogy imádom az író könyveit. – Honnan tudtad? – kérdeztem kíváncsian.
• Aro képessége sok mindenre jó, például arra is, hogy megtudjam, amit szeretnék – suttogta vissza. – Ne aggódj, megtartom a titkot, hogy romantikaimádó vagy. Nincs ezzel semmi baj. Sőt, ez kifejezetten jó dolog, szerintem.
• Aha, szerintem nem. Olyan, „álmodik a nyomor” érzésem van tőle, de akkor is szeretem ezeket a történeteket. Jó magad beleképzelni egy gyönyörű nő helyébe, akiért majd megőrülnek a férfiak – fintorodtam el.

Olyan sok meseszép nő él Volterrában, akinek még nincs párja, akkor nekem miért lenne? Tizenhat éves vagyok a fenébe is, és örökké ennyi maradok. Nem vagyok képes csábos szirénné változni, pedig szeretnék. Bárcsak még vártak volna egy-két évet a máglyára küldésünkkel, akkor fejlődhettem volna még, mielőtt a Mester a gyermekévé tesz.

• Szerintem nincs veled semmi baj, csak kétoldali önbizalomhiányban szenvedsz. Hogyha semmi sem tetszik magadon, akkor mit vársz másoktól? Olyannak fog téged látni mindenki, amilyennek te látod magad. Te most egy gonosz kis szörnyeteg vagy, mert így próbálod ellensúlyozni a szerinted, ismétlem, hogy csak szerinted hiányosságaidat. Csodálatos fiatal lány vagy, csak el kéne fogadnod ezt a tényt, és elkezdeni olyan ruhákat hordani, amitől nem menekülnek el a férfiak. Garbó, vastag pulóver, tetőtől talpig fekete állandóan, már megbocsáss, de borzalmasak a ruháid. Vigyél egy kis színt az életedbe. Például a kék fantasztikusan áll neked. A farmer jó választás volt, bár a vöröset még inkább el tudnám képzelni hozzád. Kiemelné a vadságodat, és a szemed karmazsinságát. Na, és a legfontosabb, hogy valahogy húzd ki magadból azt a lenyelt karót. Figyelted, hogy a combod és a hátad egész film alatt tökéletes derékszöget zárt be? Mintha valaki kifeszített volna téged – döntött hátra a széken Paul. Én viszont automatikusan visszahelyezkedtem.
• Nekem az én időmben azt tanították, hogy egy hölgy üljön rendesen. Egyenes háttal, hogy csábító legyen majd a férfiak számára.
• Ez idáig oké is, csakhogy ezt nem kell túlzásba vinni. Egyébként csak azt ne mondd, hogy mindig azt tetted, amit mondtak neked – rázta meg a fejét hitetlenül.
• Miért ne tettem volna? A szüleim voltak a mérvadóak, tökéletes akartam lenni a számukra. Az már más kérdés, hogy nem tudtam, hiába próbáltam.
• Uramisten, hozzád képest egy lehetetlen küldetést megoldani sétagalopp, mint Ethan Hant számára ellopni az ügynökök listáját.
• Ha? – kerekedtek ki a szemeim.
• Sebaj, majd tovább képezlek jó filmekből, ne félj, és akkor majd megérted – sóhajtott fel lemondóan.
• Részemről rendben. Ez a mozis dolog nagyon tetszik – vigyorodtam el.

Majd ismét a filmre fordítottam minden figyelmemet. Ez a könyv szinte egy az egyben dolgozta fel a könyvet. Csodálatos lehet a szerelmeddel leélni az életed, aki annyira szeret, hogy még akkor is csak veled foglalkozik, amikor beteg vagy, és nem emlékszel rá. Minden nap felolvassa a történeteteket, hogy visszaemlékezz rá, és minden perc, amit vele töltesz mérhetetlen boldogsággal tölti el.

• Tetszett? – kérdezte Paul, amikor véget ért a film.
• Nagyon – csillantak fel a szemeim. – Most mit csinálunk? – kérdeztem kíváncsian.
• Elviszlek még valahová – mosolyodott el.
• Oké – pattantam fel azonnal.
• Hm… kis türelmetlen – nyomott egy puszit hirtelen az arcomra. Hát ez meg mi volt. – Nyugi, ez csak egy baráti gesztus, nem kell ilyen rémült arcot vágnod – csóválta meg a fejét.
• Nem vagyok hozzászokva az efféle testi kontaktushoz – rántottam meg a vállam. Bár egész jól esett.
• Testi kontaktus? Milyen közömbösen fogalmazol. A baráti gesztus sokkal kellemesebben hangzott volna – javasolt kicsit sértődötten.
• Miért hívnám úgy, hogyha nem is vagyunk barátok? – kérdeztem kíváncsian.
• Miért ne lehetnénk barátok? Ha pedig nem vagyunk azok, akkor minek neveznél?
• A család tagja vagy, és kiemelt testőr, tehát családtag vagy. A család azonban nem feltétlenül szereti az embert – magyaráztam el a helyzetet.
• Néha olyan kislátókörű vagy. Igazából inkább mindig, nem csak néha – szusszantott fel bosszúsan. – Mindegy, folytassuk a két napos kis utazásunkat, mert még sok mindent meg akarok neked mutatni, ami jó dolog – mondta. Majd ismét a karját nyújtotta, és kivezetett a moziból.

Néhány perc séta után Volterra legnagyobb, és legelegánsabb hotelje előtt találtam magam. Paul csak rám kacsintott, majd bevezetett a hatalmas épületbe.

• Mi a fenét keresünk mi itt? – kérdeztem halkan.
• Megszállunk, hiszen át kell öltöznünk, és én le is fürödnék, bár lehet, hogy rád is rád férne egy kis pancsolás. Ellazítja a nőket, hogyha néhány illatos gyertyával bevonulnak a fürdőszobába, és kiáztatják magukat egy nehéz nap után – magyarázta lelkesen.
• Nem szoktam fürdeni, értelmetlen időtöltés egy vámpír számára. Az illatom makulátlan, nem tudok megizzadni, összekoszolni pedig nem szoktam magam – mondtam határozottan.
• Nyugi, nem erőszak, de szerintem érdemes lenne kipróbálnod – mondta nemtörődöm módon.

Nem telt bele egy percbe, és már meg is kaptuk a szobánk kulcsát. Nem is szoba volt, hanem sokkal inkább lakosztály. A szoba központjában egy hatalmas, baldachinos ágy volt, tűzvörös selyem ágyneművel. Mellette a kis asztalon csokoládés eper, és egy palack behűtött pezsgő.

• Szerintem eltévesztettük a lakosztályt – néztem Paulra.
• Nem, jó helyen járunk- vetett ellent útitársam.
• Hogy érted ezt? Ezek egy romantikus éjszaka kellékei, legalábbis az emberek olvasatában. Gyertyák, afrodiziákumok…
• Csupán egy kis hangulatteremtés – legyintett Paul.
• Mihez kell megteremteni a hangulatot? – kérdeztem döbbenten.
• Ehhez… - termett előttem egy szempillantás alatt.