22. fejezet
Miután elköszöntem szerelmemtől és ráparancsoltam, hogy fejezze be a drámát, mivel úgy viselkedett, mintha föld körüli útra indulnék. Megnyugtattam, hogy pár óra múlva jövök. Alice-szel elindultunk a kocsihoz. A teraszon csak Emily üldögélt, mosolyogva rám kacsintott.
Miután elköszöntem szerelmemtől és ráparancsoltam, hogy fejezze be a drámát, mivel úgy viselkedett, mintha föld körüli útra indulnék. Megnyugtattam, hogy pár óra múlva jövök. Alice-szel elindultunk a kocsihoz. A teraszon csak Emily üldögélt, mosolyogva rám kacsintott. - Edy kicsit féltékeny- súgta alig halhatóan, kuncogás közben. - Az bizony- bólogatott Alice is. - Pedig nincs rá oka, ezt ő is tudja!- zsörtölődtem, miközben Emi is csatlakozott hozzánk és az autóig kísért. - Azért szerencsés vagy, hogy van, aki ennyire szeret- hangja enyhe keserű árnyalatára gyorsan felé fordultam. - Drágám! Hamarosan te is megtalálod a párod, csak türelmesnek kell lenned…- simítottam egy tincset a füle mögé. - Bizony, előbb-utóbb az utadba kerül egy dögös vámpír pasi- kontrázott Alice is bólogatva. Emily elgondolkodva húzta félre a száját. - És mi van, ha egy emberbe zúgok bele? – mondta tétován. Alice sokat tudóan legyintett. - Azt is megoldjuk- szólt határozottan, mire elkezdtünk nevetni. - Igaza van, nincs lehetetlen- bólintottam, majd széles, elégedett mosolyát látva magamhoz öleltem Emilyt. Pár perc múlva a hátvédemmel megérkeztünk a régi utcába. A környék nagyon megváltozott, a házakat felújították és több frissen épített is volt köztük. Charlie is átfestethette az idők folyamán, mert egy-két árnyalattal sötétebb lett, bár már ezt is megviselte az idő. Behajtottunk a kocsi beállóra és lassan kiszálltunk. A szemem gyorsan körbejártattam, és kerestem a hasonlóságokat az emlékeimben élő képekkel. Igazából nem sok minden változott. A ház mögül előlépett Jacob. Kezeit lazán farmerja zsebébe dugva sétált felénk. Arca kicsit szomorú volt. - Hello - intettem felé. - Hello, Bella. Alice csak egy mogorva biccentést kapott üdvözlésként, de ő nem zavartatta magát és bájos mosollyal csilingelve köszönt az elénk álló hatalmas fiúnak. - Szia, Jacob! Jake rábámult és meglepettségében visszaköszönt. - Öhm… szia- zavartan krákogott és a bejárat felé intett – Talán menjünk be. Kihúzta a zsebéből a kulcsokat és már nyitotta is az ajtót, majd félreállt és előre engedett minket. Belépve áporodott szag csapta meg az orrom, mint ahol már régóta nem szellőztettek. A nappali berendezése alig változott, csak a szőnyeg és a kanapé volt más, de a kiegészítők a régiek. Szomorúan sétáltam körbe, majd megálltam Alice mellett, aki egy képet bámult a falon. Én és apa voltunk rajta, egy horgászás alkalmával kapott le Alice, amit kinagyítva, bekeretezve ajándékozott Charlinak a születésnapjára. Elszoruló torokkal figyeltem barátnőmet, aki óvatosan végigsimított a kereten. - Akkor fogta azt az óriási halat, amit aztán különféle panírral elkészített és mindet végigkóstoltatta velem…- motyogta, mire mindketten elmosolyodtunk az emlékeken. Igen, Charlie kedvelte a kis hebrencs barátnőmet, mindig szívesen látott vendég volt nálunk. És ő is örömest töltötte itt az időt. Felsétáltam az emeletre és először beléptem apa szobájába. Itt új ágy volt, hozzá illő éjjeli szekrénnyel. Alig találtam ismerős holmit, szinte mindent lecserélt. A gardróbban még ott sorakoztak a ruhái a vállfákon, ezért gyorsan becsuktam az ajtót, mert éreztem, hogy a szemem égni kezd a könnyek hiányától. A keskeny folyosón megálltam egy pillanatra a szobám előtt, majd mély levegőt véve szélesre tártam az ajtót. Belépve a döbbenettől szólni is alig tudtam. Minden a helyén volt, úgy, ahogy hagytam. A cuccaim, ruháim, könyveim. Mind-mind a szokott helyén. Csak álltam megkövülten és meg sem hallottam a mögém álló Jacobot, csak mikor halkan megszólalt. - Nem volt hajlandó kipakolni a szobád és másnak sem engedte- magyarázott- Időnként leporolt és kiszellőztetett, de semmit sem mozdított el. Mindig azt mondta, hogy utálod, ha hozzányúl a dolgaidhoz- várt kicsit, mintha időt hagyna nekem a hallottak feldolgozására, majd hozzátette- Soha sem fogadta el, hogy meghaltál, úgy gondolt rád, mintha csak elköltöztél volna. Azt hiszem ez tartotta életben. Nem tudtam visszatartani tovább a zokogást. Vállaim előre görnyedtek és úgy éreztem, az elmúlt negyvenhárom év súlya nehezedik rám. Forró kezek nyúltak értem és én örömmel elfogadtam a támaszt nyújtó kezeket. Hallottam a sajnálkozó dörmögést, ahogy próbál vigasztalni. - Félre értetted, Bella. Épp azt akartam mondani, hogy Charlie bár soha nem mondta ki így, de tudta, hogy nem haltál meg! Nem feszegette a dolgot, de többször célzott rá. Gyászolt, de nem a halálod, hanem a hiányod miatt. Értetlenül bámultam rá, alig akartam elhinni, amit mond. - De… de akkor miért nem keresett? Jacob mosolyogva válaszolt. - Azt hiszem, tudta, hogy hiába tenné. Zavartan kibontakoztam az ölelésből. Egyrészt mert illetlennek találtam a helyzetet, másrészt, mert az orrom csavarta Jake illata. Az ablakhoz sétálva kibámultam az ablakon. A ház mellett ponyvával letakarva megláttam valamit. Lementünk és egy mozdulattal lerántottam a takarót. Az volt, amire gondoltam. Az én felismerhetetlenségig összetört Chevym. Már csak itt-ott látszott az eredeti vörös szín, mindent beborított a rozsda. A mindkét oldalon hiányzott az ajtaja és egy deka szélvédő sem maradt a helyén. Sóhajtva veregettem meg a motorháztetőt. Eszembe jutott az este, mikor hazavontatták a furgont. A fák takarásából figyeltem, ahogy apa csak nézi és közben folynak a könnyei. Az volt a búcsúnk. Akkor láttam őt utoljára, még hajnal előtt elhagytam Forksot. Jacob segítségével visszaterítettem a ponyvát és visszaindultunk a házba. - Nem is tudom, mi történt veled az óta?- kérdeztem Jaketől. Megint zsebre dugott kézzel baktatott mellettem, majd a lépcsőkorlátnak támaszkodva rám nézett. - Nem sok minden változott. Idő közben Sam felhagyott az átváltozással és én lettem az alfa. Már az unokája is a falka tagja. - Felhagyott?- értetlenkedtem. - Igen. Tudod, mi nem öregszünk, csak ha már nem változunk át többé. Sam és sokan mások családot alapítottak és mára már nyugdíjasnak számítanak. Az utódaik szintén farkasok. A régi falkából már csak Seth és én maradtunk. - Te miért nem nősültél meg?- kérdeztem Jacobtól. Rövid gondolkodás után elnézett a vállam felett. - Mert még nem találtam meg az igazit – dörmögte- vagy talán nem nekem szánta a sors. Zavartan sütöttem le a szemem. Tudtam, hogy régen Jacob többet érzett irántam puszta barátságnál. Persze, akkor még csak kamasz farkaskölyök volt, akinek tetszett az idősebb, sápadtarcú lány. - És Billy?- érdeklődtem, miközben leültem a lépcsőre és ő is mellém telepedett. - Még keseríti az életemet!- nevetett fel, de szeméből tiszteletteljes szeretet sugárzott- Megőszült és nehezen mozog, de legalább velünk van. - Többes szám? - Öhhh, hááát, igen- hebegett- Tudod, neki a falka a mindene. Bólintottam. A beállt csendben merengve néztük az erdőt. - Kerestelek- mondta halkan, de nem nézett rám. Ez nagyon meglepett, hirtelen azt sem tudtam, mit mondjak. - Miért? Sóhajtott, majd egy ideig bent tartotta a levegőt. Mikor kifújta, felém fordult. - Hirtelen mentél el, azt hittem maradsz egy ideig. Tudom, hogy így volt könnyebb neked is, de…- megint az erdő felé fordult- Nem volt alkalmam elmondani, hogy bármikor visszajöhetsz. Szerettem volna tudni, merre jársz, nincs-e szükséged segítségre. Akkor kerestelek először… Újabb meglepetés. - Először? - Igen. Sajnos, nem találtalak és mivel a folyton visszatérő Culleneknek sem sikerült, feladtam. Ahogy ők is, abban bíztam, hogy visszajössz… Elhallgatott, és mivel hiába vártam a folytatást, rákérdeztem. - Később mégis keresni kezdtél? Bólintott. - Tudod, szükségem lett volna egy megbízható vámpírra- rám kacsintott és az arcán megjelent az a csibészes mosoly, amit úgy szerettem benne. Ez jól esett, de a kíváncsiságomat nem elégítette ki. - Most itt vagyok. Vártam, míg elkezdett mesélni. - Három éve történt. Egy átlagos nap volt, járőrözni voltam, enyém volt az északi határ. Elég nyugodt időszak volt, ritkán fordult elő vámpírtámadás. Ennek ellenére messzire elmentem, szerencsére. A fák között, nem messze az úttól egy apró, elhagyatott csomagot találtam- szemébe ismét visszatért a szeretetteljes csillogás- Egy kisbabát. Meglepetten néztem rá, még a szám is nyitva felejtettem. - Egy csecsemőt? Valaki kirakott egy csecsemőt az erdőbe?- éreztem, hogy a döbbenetet felváltja a harag- Ki képes ilyet tenni? - Valaki, aki nagyon fél. - Megtaláltátok az anyját? Megcsóválta a fejét. - Megpróbáltuk, de nem akartuk nagydobra verni. - És a rendőrség? Fejrázás. - Nem jelentettétek? Fejrázás. - Miért nem? - Mert ő nem egy átlagos baba volt, ez elég gyorsan egyértelművé vált- ismét felém fordult- Hallottál már olyanról, hogy egy vámpírnak gyereke született? Hirtelen levegőt sem mertem venni, gyanakodva szűkült össze a szemem. - Talán… Most ő nézett gyanakodva, de folytatta. - Lisa egy félvér újszülött volt, akit valószínűleg ezért hagytak el. - Lisa? Mi történt vele? - Felneveltük, természetesen, mégsem hagyhattuk magára. Ő már a családunkhoz tartozik. Leesett az állam. Van egy Adam-jük, csak lányban! Láttam, hogy Alice megjelenik előttünk és izgatottan harapdálja a száját. - Három éves? Milyen gyorsan fejlődik? – kérdezte hadarva a barátnőm a döbbent Jacobtól. - Iszik vért?- tudakoltam én. - És mennyit alszik?- Alice. - Mikor kezdett beszélni?- én. - Van valami képessége?- Alice. Jacob feje úgy mozgott egyikünkről a másikra, mintha teniszmeccsen lett volna, majd hirtelen felemelte a kezét, leállítva minket. - Honnét tudtok ilyeneket? Alice-szel összenéztünk és mivel úgy gondoltam, hogy nincs miért titkolóznunk, hiszen ő is őszinte volt, válaszoltam. - Emlékszel, mikor azt mondtam, van két új családtagunk?- mikor bólintott, folytattam – Ők a húgom és a fia, aki még csak kisfiú és szintén félvér. Most Jake lepődött meg, de nagyon. - A vámpírok is szülhetnek gyereket? Megint Alicere pillantottam, majd sóhajtva válaszoltam, bár tudtam, hogy ez nem fog tetszeni Jacobnak. - Akkor még nem volt vámpír- suttogtam. Elszörnyedve nézett, majd megvetően szólt Alicehez. - Átváltoztattátok? - köpte a szavakat. - Nem - vágtam közbe - Én voltam. Láttam a csalódottságot az arcán, ahogy megértette. - Nézd, nem ismered a részleteket, ezért ne ítélj elhamarkodottan… - Megharaptál egy embert! Mit nem lehet ezen érteni? - ugrott fel mellőlem és dühösen messzebb állt tőlünk. Láttam, hogy testén apró remegés futott végig, miközben kezét ökölbe szorította. - Így van, és ez volt életem legjobb döntése - közöltem vele nyugodtan, miközben én is felálltam. - Hah, persze, képzelem. Teremtettél egy újabb gyilkost! Éreztem, hogy elönt a méreg, ezért jobbnak láttam rövidre zárni a beszélgetést. - Jobb lesz, ha mi most elmegyünk. Ha úgy gondolod, hogy mégis meghallgatnád a magyarázatomat, hívj fel- közöltem vele és Alice karját megfogva az autó felé indultam. Mielőtt beszálltunk volna, hátra néztem és szíven talált Jacob csalódott pillantása. Mozdulatlanul állt, csak a remegés hullámzott végig rajta. A kocsiban egy ideig csendben ültünk, majd Alice bátorítóan megjegyezte. - Ne vedd magadra, tudod mi a farkasok álláspontja. A lényeg, hogy te tudod, helyesen cselekedtél. Majd lenyugszik és lesz még alkalmatok megbeszélni. Bólintottam, de sajnos egyikben sem voltam biztos. - Pfúúúj! Büdös korcs szagod van!- nyavalygott Rosalie, ahogy beléptem és mikor körbenéztem, mindenki arcán hasonló undort láttam. Kivéve egyet. Emily szemét lehunyva mélyet szippantott a levegőből, de nem utálattal, hanem szinte… élvezettel! Aztán hirtelen döbbenten rám meredt. Ez a pillantás az agyamba ívódott. - Van bukéja, mi? A farkasok már csak ilyenek - közölte hangosan Emmett, aki nem vette észre Emily reagálását. - Ez… farkasszag? - Egy pillanatra mintha sápadtabbá vált volna és mikor a tekintetünk találkozott, hirtelen összeállt a kép. A meglesett farkasok, az ábrándos viselkedése és az indulás előtti beszélgetésünk. Most már mindent értettem…
|