Mami nem tűnt lepődöttnek..nem csodálom. A hír, hogy ideköltözök ( egyenlőre meghatározhatatlan ideig) olyan gyorsan terejedt, mint valami szaftos bulvárpletyka. De tudom is, hogy miért. Maminak a vén barátnői, hát tipikus vénasszonyok..pletykásak, mint a nyavalya. Én persze, amint megérkeztem, már menni is akartam, körülnézni kicsit a kis várocskában. Mami intett, először jó erősen öleljem át, hiszen olyan régen nem látott már. Kellettlenül, de végül megtettem. Sajnos ő nem olyan volt, mintha a legjobb barátnőm lett volna, úgyhogy nem mertem megkérdezni tőle, van-e a városban valami említésre méltó (helyesebb) korombeli fiú. Ez a közel 2 és fél hónap lassan és unalmasan telt. Szinte ki sem mozdultam otthonról. Véleményem szerint senkinek sem tűnt fel még az sem, hogy ideköltöztem.
 Beköszöntött az ősz. Szeptember 1. Rettegtem ettől a naptól. Úristen! Mi lesz, ha nem fogadnak be? Ha úgy néznek rám, mint valami földönkívüli idegenre, aki megszállta a „bolygójukat”? Erre még gondolni sem mertem. Annak ellenére, hogy nem tudtam, mit tegyek, úgy meg voltam szeppenve, ez a nap nem is volt vészes. Idén lettem 11.-es, és az osztályom..hát kicsit érdekes.. Meglepődve tapasztaltam, hogy bőrszínem, annak ellenére, hogy nálunk viszonylag sokat süt a nap, nem volt sokkal barnább, mint a többieké. Ezt eleinte nem is értettem, hiszen olyan időjárással, amilyen ott van..nem hinném, hogy ilyen bőrszínt lehet „kinapozni”. Társaim egész barátságosan viselkedtek, úgy vélem jó pár emberrel sikerült megismerkednem. Amint beléptem a terembe, rögtön elakadt a lélegzetem. A küszöbön álltam, dermedten, mintha odabent fagyáspont alatti lenne a hőmérséklet. De persze nem azmiatt fagytam le teljesen. És nem is kapott vírust a processzorom. Egyszerűen csak nem hidtem a szemeimben. Egy fiún akadtak meg a szemeim. Barna teste volt. Mintha egész nyáron napozott volna. De ugyan hol? Itt biztosan nem. Biztos máshol nyaralt. Még nálam is barnább volt, talán Floridában volt..vagy tudomis én. Szemei halványlilák, a kedvenc színem. Az ajka tűzvörös. Szinte bizseregtem a vágytól, milyen lenne megcsó..még magamban sem bírtam kimondani. Úgy éreztem, attól csak rosszabbul lettem volna. Matek volt az első órám, Tóth úr mögöttem ácsorgott egy darabig, várta mikor megyek már helyemre. Illetve helyemre nem, mert az még nem volt. Miután megunta a várakozást finom mozdulattal belökött a terembe. A többiek halkan kuncogtak, én persze nem értettem, min, annyira lekötött a gyönyörű látvány. Arra eszméltem fel, hogy megkerült a tanárom, lepakolta asztalára cuccát, majd széles mosollyal felém nézett.
- Üdvözlünk itt, Bakonybélben! – mondta, és ahogy ránéztem az arcára, hasonló érzés fogott el, mint előbb a fiúval, aki már nem tűnt nyugodtnak, sőt, mintha valami teljesen felzaklatta volna. Mindkettőjüknek angyali szépségű arca volt. Barna, akár egy Kaliforniaié. Ugyanolyan ajkakkal, szemekkel, vonásokkal. Lemertem volna fogadni, hogy rokonok. Azt, hogy apa-fia nem mertem volna bevállani, mert míg a srác 17 évesnek tűnt, a tanár úr körülbelül 23-nak nézett ki.
- Jó reggelt! Köszönöm! – mondtam nyájasan és próbáltam minden erőmmel másra koncentrálni, nehogy hülyét csináljak magamból. Tóth úr az általam kiszemelt srác mellé ültetett. Miután leültem próbáltam megnyugtatni szívem, mert majdnem kitört. A fiú mozdulatlan ült egészen óra végéig.
Óra után az ebédlő felé vettem az irányt. Útközben egyszer-kétszer megállított pár intelligensebb gyerek, bemutatkoztak, és megkérdezték, hogy érzem itt magam. Én persze csak a szokásosat feleltem. – Elég furcsa, hogy itt csak nagyritkán, talán havonta egyszer süt a nap, és állandan esik az eső. Nálunk ez nem volt megszokott. A napi hőmérséklet a megszokott +26-32 °C helyett körülbelül +10-16°C lehetett, vagy legalábbis nem több. Az ebédlőben aztán egész nagy társaságom volt, annak ellenére, hogy egyedül ültem le egy asztalhoz, és ott csatlakoztak páran hozzám. Annyian vettek körül, hogy nem is tudtam megjegyzni a sok nevet. Emily, őt sikerült megneveznem, mivel úgy tűnt, ő valami sulidíva lehetett, de nem azért mert olyan lett volna mint egy modell, szép arc, jó alak, nem. Csupán jó nagy mellei voltak, ami úgy tűnt, sok fiúnak bejött. Emily elég jófejnek tűnt, olyan tipikus csaj-nak. Olyannak, akivel nem lehet komolyan beszélgetni, nem lehet titkot elárulni, mert úgy is elpletykája. Aztán ott volt mellette, egy csendesebb lány, ha jól emlékszem Viviennek hívják. Vele sokkal jobban megtaláltam az összhangot, mint Emilyvel, csak az zavart, hogy szinte nem is beszélt máról, mint az iskoláról, a tantárgyakról, a tanárokról, meg ilyesmiről. Egy idő után elég idegesítő volt. Bár ő sokkal szebb volt, mint Emily, érte nem voltak oda olyan sokan. Vivienn mellett három fiú ült, és egy morcosabb lány. Mintha nem örült volna a vendégnek. Kevin, Péter és Lewis, a mellettük lévő lány pedig, azt hiszem talán.. Gina! Igen, így hívták. Ő Vivienn ellentéte volt. Egyátalán nem volt csöndes és kedves. Legalábbis velem nem. Az elmúlt pár percben többször is beszólt valami bunkóságot, de a többiek vagy nevettek rajta, vagy rákiáltotak, hogy hagyjanak békén. Én tudomást sem vettem azokról a megjegyzésekről, amik különben elég durvák voltak, teljesen márhol járt az eszem. Hirtelen tekintetem a bejárat felé fordult, ahol 5, angyalarcú gyerek (illetve hát nem is gyerek már) lépett be.